Előző-------------------------------- Tartalomhoz----------------------------------- Következő

A DIÓFA NEVELÉSE

Mottó:
„A diófát nevelő olyan szobrász, akinek monumentálisra növő alkotásai évszázadot is megélhetnek.”
(Dr. Tomcsányi Pál)

Először arra a kérdésre kell válaszolni, miért ültessünk, neveljünk diófákat. Nagyon egyszerű. Mert a dióültetvény adja egységnyi területről a legtöbb, az ember számára nélkülözhetetlen tápanyagot. Ezért mondta Micsurin, hogy a dió a jövő kenyere.

Vázlat:
Néhány szó a hazai dió régmúltjáról
A tiszaháti dió mítosza
Diótermesztés a 20. században
A dióültetvény megtervezése
A termőhely kiválasztása.
Kötés
Egy vagy több fajtából álljon-e ültetvényünk?
Milyen törzsmagasságot alakítsunk ki?
Koronaalak, sűrűség
Sövénydió
Magoncot vagy oltvány diófát ültessünk?
Fajtaválasztás
A terület előkészítése ültetésre
Ültetés
Gyomirtás, a dióskert területének gondozása
A talajállapot ellenőrzése a dióültetvényben
Tápanyagellátás
Mikroelemek
Öntözés
Neveléskori metszés
Termőkori metszés
Intenzív dióültetvények metszése
A metszés idejéről
Tősarjazás és kiegészítő munkák
Termőre fordulás
A megporzásról
Szüret után
Bevételek
A diótermesztés jövedelme
Hazai dióskertek képei

Tisztelt diótermesztő Kollégám, egy valamirevaló gyümölcstermesztési szakkönyv nem hagyhatja említés nélkül a termesztés kezdeteit, régmúltját.

Ami a diót illeti, könnyű helyzetben vagyunk. A diófa a legelőször termesztésbe vont gyümölcsfák közé tartozik, a sárgabarackkal, fügével, olajfával, datolyával, mandulafával együtt. A Közel-Kelet földművelőié az érdem, mintegy 4000 évvel ez előttről. Ezeknek a fáknak a gabonatermő földekre ültetése kétszeres haszonnal járt. Egyrészt megkétszereződött a föld hozama, másrészt gyümölcsüket eltették télre, és akkor se kellett éhezni.

A legelsőbben háziasított gyümölcsfák közül a dió vitte el a pálmát. Termése a legtárolhatóbb, leginkább elálló. A diót héja védi a kártevőktől, és héjában károsodás nélkül viseli el a szállítást is.

A diónemesítés egyidős a diótermesztéssel. Az ember mindig a nagyobb, jobban törhető, jobb ízű diót kereste.

Így foglalta össze Lui Csonghuai kínai szakember a diótermesztés világtörténetét:

Magam is így gondolom. A diófogyasztás biztosan több, mint 7000 éves. A majmok az egész világon mindenhol megtörik a dióféle terméseket. De tárgyi bizonyíték csak a kőkorszak óta van az emberi diófogyasztásra.

Néhány szó a hazai dió régmúltjáról

Mottó:
„A vén diófa áll és él.”
(Gárdonyi Géza: Egri csillagok)

Amint azt a dió származásából és földrajzából tudjuk, a diófa Magyarországon és környékén őshonos.

A magyar nép honfoglalás előtti őshazáiban viszont a füves pusztaságok növényegyüttese volt jellemző, dióval kapcsolatos adat eddig nem bukkant elő. A Kárpát-medencében viszont a magyarság készen kapta a diófát.

A honfoglalás után, a hazai településszerkezet kialakulása során a Kárpát-medencei települések tömegét nevezték el a településre jellemző diófákról. Gyenesdiás, Gyugy, Algyógy neve egyaránt a diót rejti. Diószeg ősi magyar település. Hasonló nevű településektől való megkülönböztetésre szolgál a Diós- előnév Diósgyőr, Diósjenő, Dióskál, Diósviszló, stb. nevében. Több esetben az eredeti szláv diósnév él tovább magyar közegben is, ilyen például Rahó neve, de Diósd neve is a szláv megfelelőjének a fordítása.

Már az elnevezések is jelzik a dió jelentőségét a koraközépkori - vagy későbbi - lakosság számára.

A diófa a Kárpát-medencében nemcsak termesztett gyümölcsfa, hanem a természetes flórát alkotó vad fa is. Természetes úton, magról terjed, életképes. Terjesztésében a csókák és a varjak vállalják a legnagyobb szerepet. Természetes vízfolyások - kisebb erek, patakok - mentén, újabban pedig belvízlevezető csatornák rézsűjében is szép dióbokrok, fák fejlődnek.

A diótermesztés sok évszázadon keresztül a vadon nőtt diófák diójának összegyűjtéséből állt. Az emberi diónemesítő munka a rosszul termő vagy rossz diót termő diófák kivágására korlátozódott. Valamint a jobban, szebb diót termő diófák dióinak elültetéséből származó magoncok felnevelésére.

A hazai gyümölcsfák közül a diófa volt az egyik legelső, amit tudatosan az emberi lakóhelyek közelébe telepítettek. "Vad" fából hamar kerti fává, gyümölcsfává vált.

A természetes, vadon kelt diófa-állományon kívül a házikertekben, és jóval kisebb mértékben a külterületi szőlők, gyümölcsösök területén fordult elő egy-egy diófa.

A dió jelentős jövedelemforrás volt.

Hazai népszerűségét jelzi, hogy a történelmi Magyarország széles vidékeiről ismerünk helyi, tájjellegű dióváltozatokat, amelyek közepes-nagy termésűek, jól törhetők, jóízűek voltak. Szinte a dió sztenderdjét képezték az országban. Ilyenek: a sebeshelyi (Erdély), milotai (Szatmár), pozsonyi, pécsi, nagybányai, tengöli vagy tengeri diók (Zala).

A török uralomnak köszönhetően fennmaradt 1690-ből a Vas megyei Gersekarát község adólajstroma, ami szerint a község évi adóként Olaj bég helyi főnök részére a következőket fizette: 25 forint, 15 pint vaj, 2 köböl szilva, 1 köböl dió, 1 köböl alma, 13 forint füstpénz, 3 köböl liszt és 2 forint "basaajándék". Hogy milyen sok az 1 köböl dió? Gersekarát mai népessége ennyit fogyaszt el egy év alatt összesen.

Nyugodtan kijelenthetjük tehát, még a török uralom alatt is komoly diótermesztés folyt az országban.

És később is, folyamatosan.

A bihari gyümölcstermesztésről írta Fényes Elek 1847-ben: "Dió szinte a szőlőhegyeken és a hegyes vidékeken bőséggel van, úgy hogy az utóbbi helyekről több ezer zsákkal visznek Békés és Csongrád megyékbe."

1822-ben jegyezték fel a nagyszalontai járáshoz tartozó községekből, amelyek gyümölcstermesztésükről voltak híresek: "...úgy a diót és a mogyorót a Mezőségre leszekerezik és helyettek annyi mértékű gabonát cserélnek."

A tiszaháti dió mítosza

Diótermesztéssel kapcsolatos első hazai írásos adatot a XVI. századból ismerünk. A Tiszahátról tutajon a tokaji piacra szállított 8 köböl diót Krakkóba "exportáltak".

Hazánkban a diótermesztés hagyományos fellegvárának a Tiszahát számít. Ott, ahol a Tisza az Alföldre ér, kavicsos, homokos, agyagos hordalékától szabadul. Tiszabecsnél még kavicsot rak le, két faluval lejjebb, Tiszacsécse ártéri részén a kavics már az altalajban található, fölötte laza, homokos a talaj. A Tiszahát földjének kialakításában a folyószabályozás előtti Szamos, Túr és más, kisebb vizek is részt vettek, amelyek Máramaros és Erdély középső részei felől érkezve finom agyagos hordalékukat a szatmári síkon terítették szét. A Tiszahát falvainak a Tisza gátján kívüli területeit ugyanaz a gyengén termő sárga agyag borítja, ami az egész szatmári síkot is jellemzi.

Tiszahátnak négy, szinte egymásba érő falu - Tiszabecs, Milota, Tiszacsécse, Tiszakóród - területét nevezhetjük, illetve diótermesztési szempontból csak ezen falvak belterületét és tiszai árterét.

A Tiszán lefelé haladva további öt község - Szatmárcseke, Nagyar, Kisar, jobbra pedig Tivadar és Tarpa - számítható a tiszaháti diótermő körzethez.

Ezzel körül is írtuk a tágabban vett tiszaháti diótermelési körzetet, Magyarország dió-fellegvárát. A közvetlenül szomszédos falvak közül Sonkádon már csak sínylődik a diófa, Uszkán pedig már nincs is.

Jogos a kérdés, a szűkebben vett Tiszahát négy községében mi az a különlegesség, ami a legjellegzetesebb diótermő tájjá tette a vidéket.

Véleményem szerint egyértelműen az itt lakók diófa iránti szeretete és hozzáértése. Az a több évszázados tudatos "fejszés" szelekció, aminek során rendre a legjobb - és egyre inkább csak a legjobb - tulajdonságokkal bíró diófák maradtak meg a portákon.

Vagyis a hagyományos paraszti diókultúra eredménye a tiszaháti termőtáj.

Pedig ott a talaj nem jó, gyengén termő. Az éghajlat pedig azonos a tágabb környezet, Bereg vagy Szatmár éghajlatával. A Tiszahát falvaira telente rendszeresen kemény hidegek húzódnak Kárpátaljáról. A tavaszi, virágzáskori fagyok is gyakoriak.

Külön kérdés a vízigényes diófa vízzel való ellátottsága ezen a vidéken. Csapadék nincs több, mint a száraz szatmári sík többi falvában. De itt a Tisza.

Szögezzük le először is, hogy az utolsó 150 évet kivéve a Tiszahát falvait a Tisza és a kisebb vizek rendszeresen elöntötték. (Tiszacsécse 1848-ra költözött jelenlegi helyére, mert már elege volt a korábbi állandó árvizekből.) Az árvíz öntözi ugyan a diófát, de évente csak egyszer-kétszer. És a diófa gyökere két hétnél hosszabb vízborítás alatt megfullad, a fa azonnal elpusztul.

Szerencsére, a Tiszaháton gyors az árvizek levonulása. Nekem úgy jellemezte Tiszacsécsén egy asszony a helyi árvizeket, hogy mire híre jön, hogy árvíz jön, náluk már a gát tetején van a víz. És ugyanilyen gyors a levonulása is. Mire máshol felkészülnek az árvízvédelemre, náluk már vonul lefele a víz.

Dehát ez nem öntözés, az év túlnyomó részén ugyanolyan kevés vizet kap a diófa, mint az Alföldön bárhol.

Inkább abban látom a diófa helyi kultuszának okát, hogy a gyengén termő tájon más haszonnövényekhez képest a dió mégis megfelelően díszlett, jól termett. A diótermés értéket képviselt, komoly bevételt hozott.

A tiszaháti diótermesztés technológiája hagyományosan a tág térállású fák között nőtt fű kaszálásából állott, ezen kívül a falvak határában szántóföldek végében, vegyes gyümölcsösökben állt becses helyen a diófa. Metszést nem végeztek a fákon, csak a száraz ágakat vágták le. A diószüretet családi körben végezték, hosszabb és rövidebb dióverő póznával verték le a diót, amit a család többi tagja kosarakba szedett, és zsákokba öntött össze.

A friss dióról a rátapadt burkot késsel vágták le, a dió szárítása egy rétegben a napon, cserényeken történt. A diót az éjszakai harmat ellen zsákba szedték, reggelre a zsákban megizzadt, újból kiterítették. Amikor már szárazabb lett, a dió több rétegben is száríthatóvá vált, fedett, száraz, szellős helyen. Időnként így is meg kellett forgatni.

A diótöréshez fakalapácsot használták. Azért, hogy minél több feles dióbelet kapjanak, a diót a varratával átellenes oldalán ütötték meg.

A Tiszahát falvaiban a diószüretet a kölcsei nagyvásár, vagyis október 8-a előtt elvégezték. A kölcsei nagyvásár hosszú időn keresztül a fő piaca volt a tiszaháti diónak, amikorra a diókereskedők is összesereglettek. A tiszaháti parasztok pedig jellemzően a dió árából szerezték be téli ruháikat.

Kölcse mellett Tokajban, Szolnokon, Szegeden alakult ki diókereskedelmi központ, ahova a Tiszahátról tutajok szállították a diót.

Az őszi dióvásárokon még nem teljesen száraz, nem teljesen tárolható állapotban cserélt gazdát a diótermés zöme. A vásárokon el nem adott diót szárították le a termelők teljesen, aminek az értékesítése aztán elhúzódhatott. Karácsony előtt és kisebb mértékben húsvét előtt volt még nagyobb kereslet a dióra, és ezekre az ünnepekre már megtörve, dióbélként is lehetett értékesíteni.

Egy kis mítoszrombolás:

A tiszaháti körzetben hiába is keresnénk a francia vagy kaliforniai körzetekre jellemző nagy területű, összefüggő dióskerteket. A diófák a házikertekben találhatók, az utcáról a házak fölött látszanak, és bizony, nem olyan számosak, mint azt várnánk. Egy korábbi felmérés alkalmával a szórványban lévő diófákkal együtt számoltak meg 18000 db-ot, ebből termő diófát 13000 db-ot. Négy község területére elosztva falvanként kb. 30 ha dióskert jut.

Napjainkban ez a 30 ha egy-egy, még nagynak sem nevezhető hazai magángazda dióskertjének felel meg.

A legutóbbi felmérés szerint pedig már csak 16000 diófa van a négy község területén.

Pedig a termelőszövetkezeti évtizedekben, konkrétan 1970 körül az egyesült tiszakóródi-tiszacsécsei tsz elnöke a tagság lelkes támogatása mellett nagyléptékű diótelepítésbe kezdett. Mindkét község határában mintegy 20 ha-os területen kezdték el a nagyüzemi telepítést, és a tsz tervei szerint a két község teljes ártéri területét nagyüzemi dióssal telepítették volna be.

De mint annyiszor a hazai mezőgazdaság történetében, ezúttal is közbeszólt a Budapestről vezérelt gazdaságpolitika, és onnan mondták meg, mi jó a szatmári parasztnak. A diótelepítést leállították, és - mint az egész Szabolcs-Szatmár megyében mindenhol - nagyarányú almatelepítést rendeltek el.

Ekkor ért véget a tiszaháti dió csírázó karrierje.

Miközben dióból nem eszik eleget az átlagmagyar, almával Tiszát lehetne rekeszteni. Másra nem is jó, mert a léüzem se veszi meg.



Akik fellengzősek - igen sokan vannak ilyenek, - a tiszaháti diósokról ma is mint a dió valóságos hazai génbankjáról beszélnek. Ilyen a kisari önkormányzat is, amely a saját tiszai árterületén 50 ha-os dió-génbankról tesz említést.

Nemcsak én rombolom a tiszaháti dió nimbuszát, hanem egyes szakmai felmérések is. Például a kisari ártér is felmérésre került 2004-ben, a Vásárhelyi-terv kapcsán, és a tanulmány az ártéri területről ezt állapítja meg: "Nagy része szántó és intenzív gyümölcsös, csak néhány helyen találunk extenzív dió- és szilvaültetvényeket..." Vagyis elhanyagolt diófákat.

A térkép után az űrből is megnézhetjük a kisari ártér egy részét, és láthatjuk a diófákat (a nagyobb fák).

De ne legyünk egészen igazságtalanok. Miután leszóltuk a híres dió-fellegvárat, állapítsuk meg, hogy nem volt teljesen igazunk. Kisarban valóban ősi, eredeti formájában megőrzött ártéri vegyes gyümölcsösökkel találkozhatunk, ahogy a helyiek nevezik, dzsungel-gyümölcsösökkel, amelyek vezető, kimagasló gyümölcsfája a diófa. Nemcsak méretben a legnagyobb, számban is a diófa a legtöbb.


Természetes, "vad" körülmények között, vegyesen, vagyis összevissza telepített, jórészt természetes úton újult diósok, máshol nem látható méretre megnőtt almafák, hatalmas szilvafák adják a dzsungel-gyümölcsös zömét. De van benne meggyfa, körtefa és egyéb gyümölcsfa is.

A dzsungel-gyümölcsös rengeteg apró területre osztva szerepel a telekkönyvben, a kívülálló számára áttekinthetetlen összevisszaságban. Minden tulajdonos máshogy műveli, többségében alig-alig, vagyis évi egy vagy két kaszálással, de nagyon sok műveletlen, áthatolhatatlan parcella is van.



A dzsungel-gyümölcsös valóban a dió hazai legjelentősebb génbankjának számít, fiatalabb-idősebb fáinak túlnyomó többsége magonc, igen kevés a pótlásként tudatosan betelepített fajtadió. Szemmel láthatóan minden diófa külön egyéniség itt, megjelenésben, egészségességben és termésmennyiségben a legnagyobb különbségeket mutatják. A 60-80 éves fák némelyike ma is alkalmas lenne szelekciós alapanyagnak, olyan egészséges, bőtermő, szép diót termő.

Kisarban a dzsungel-gyümölcsösön kívül korszerű dióültetvények is vannak, bár egyelőre még kevés. Tarpán már nagyobb számúak az újabb telepítések. Kisari és tarpai dióültetvények:


Diótermesztés a 20. században

Külföldi, elsősorban francia mintára csak a XX. század elején, egyes nagybirtokokon kezdtek üzemi méretű dióültetvények létesítésébe Magyarországon, és a hazai diótermesztést megalapozó kertészeti kutatások is csak ekkor indultak meg.

Minden kezdet nehéz, főleg ha a szükséges szakismeretek is hiányoznak. Hazai kutatások hiányában francia diófajták behozatalából, elterjesztéséből állott a nagybirtokok diótermelésének fejlesztése. A kutatások is a francia dió hazai telepítésére irányultak.

A magyar állam is szerepet vállalt a hazai diótermesztés felfejlesztésében, állami pénzből behozott francia diót juttattak kedvezményesen az érdeklődő birtokosoknak.

Hamar bebizonyosodott azonban, hogy a diófa nem kozmopolita. Hazai viszonyainkat, kemény teleinket a francia diófajták nem tudták elviselni. Így a század elejének diótelepítési fellendülése hamar kifulladt.

Külön sajátossága volt az államilag támogatott francia dió telepítésnek, hogy a 20. század eleji magyar állam vezetői nem voltak eléggé körültekintők és előrelátók, így eshetett meg, hogy a behozott francia dió nagyobbrészt a mai Romániába került eltelepítésre. Így ott a diótermesztés lépéselőnybe került a - szűkebb - hazaihoz képest, és ma is sokszorosát termelik, exportálják, mint mi.

Az igazán nagyüzemi diótermesztés kezdete hazánkban 1950-től számítható, amikor egyes állami gazdaságokban, majd az 1970-es évektől több termelőszövetkezetben is létrehozták az üzemi méretű dióültetvényeket. Ezek telepítése a korabeli tervutasításos gazdaságirányítás rendszerének megfelelően történt, a területnagyság volt a lényeg, nem a jövedelmező diótermesztés, a minőség. A nagyüzemi ültetvények szinte kizárólag magoncokból létesültek, és gondozásuk (tisztelet a boglári kivételnek) csapnivaló volt.

A nagyüzemi diótermesztés szinvonala az állami gazdaságokban dolgozó gyümölcstermesztési szakemberek menet közben megszerzett gyakorlatával párhuzamosan emelkedett. Amelyik gazdaságban komolyan vették a diótermesztési feladatot, figyeltek a dióra, és a pénzt se sajnálták az ültetvény fejlesztésétól, korszerűsítésétől, ott még most is szépek a diófák.

A nagyüzemi ültetvényekből ma már csak a volt Balatonboglári Állami Gazdaság privatizált ültetvényében folyik igazán nagyüzemi termelés. A volt Csányi Állami Gazdaság ültetvénye két tulajdonosé, - csak az egyiknek a művelése megfelelő, - a volt kecskeméti és jászberényi ültetvényt pedig kivágták.

A jászberényi ültetvény maradványa:

A tiszakóródi-tiszacsécsei egyesült tsz két nagyüzemi ültetvénye az 1992-es tsz-szétverés eredményeként jelenleg a két község volt tsz-tagjainak tulajdonában van, egy-egy személy talán ha tucatnyi diófával rendelkezik. A tsz halála óta az ültetvények művelése gyakorlatilag megszűnt.

A volt tiszakóródi termelőszövetkezeti dióskert:

És a volt tiszacsécsei:

A rendszerváltást követően megkezdődött a néhányszor 10 ha területű, magántulajdonú dióültetvények telepítése, de számuk még kicsi, és az ültetvények még fiatalok. A legnagyobb újtelepítésű diós, amiről tudomásom van, 80 ha-os.

Teljesen igaza van Szentiványi professzornak, amikor azt mondja, hogy Magyarországon kihasználatlanok a kiváló diótermesztési adottságok. A következő kép is ezt illusztrálja. Hazai diótermesztés a béka szinvonala alatt.

---------------------------------------------- Fel------------------------------------- Tovább