Vissza-------------------------------- Tartalomhoz

Neveléskori metszés

Mottó:
„Mióta nem láttalak, mióta!
De nagyra nőttél, derék diófa!
Alattad jobban esik az óbor.
Szigliget csonkja csillagot csókol.”
(Utassy József.)

A diófának - hosszabb termőre fordulási ideje miatt - hosszabb a nevelési időszaka, mint más gyümölcsfáknak. Egy német diónemesítő úgy fogalmaz, hogy a diófának jellemzően hosszú a fiatalkora.

A nevelés idején az a termelő célja, hogy nagy növekedést, jól fejlett törzset és ágrendszert érjen el.

A szabad törzsmagasságot, ami alatt nem hagyunk meg ágakat, minden termelőnek magának kell meghatároznia. Talán a 130 cm-es törzsmagasság a legáltalánosabban alkalmazott magasság, efölött a diófa elágazhat, és központi tengelye is tovább nőhet. Ha a termő dióültetvényben a diót a későbbiekben rázógéppel tervezzük lerázatni, arra számítsunk, hogy eleinte a törzset, később a vázágakat kell a rázógéppel megfogatni, és rázatni. Ebből a szempontból talán a 130 cm-es törzsmagasság a legmegfelelőbb.

Az én szempontom más. Termőkorban sem kívánom a diófát rázatni, hanem a betakarítást inkább úgy ütemezem, hogy a lehullott diót többször szedem össze. Fontosabb számomra, hogy gyomirtás céljából traktorral a fa közelében is tudjak járni, ezért azt tűztem ki célul, hogy 2 m alatt nem hagyok meg ágakat. Ültetvényemben a jobb termőhelyű részeken az elképzelésem eddig jól bevált, 2 m fölötti elágaztatással a fák jól fejlődtek, szép koronát fejlesztettek. A rosszabb talajú részeken viszont az alacsonyabb oldalágak korai lemetszése miatt a fák fejlődése lelassult, a kellő lombfelület hiánya miatt visszamaradtak a fejlődésben. Valószínű, módszerem úgy javítható, hogy néhány évig megtartjuk az alsóbb elágazásokat is, és több év eltelte után fokozatosan tisztítjuk föl a törzset, de mindig csak az ágak kis hányadát távolítjuk el.

A magas, 2 m-es törzsmagasságot megcélzó diótermesztő az első-második évben csak egy hajtást hagyjon meg, és azt 10-15 cm-enként kösse a karóhoz.

Egy diónemesítő azt ajánlja, az első évben senki ne metssze le az elágazásokat. A második év végén kezdhet a termesztő metszeni, a törzs kialakítása céljából. Akkor 80-100 cm magasságig lehet feltisztítani a törzset.

Az én neveléskori metszési módszeremnek még egy hibája van. Célomat, hogy kistraktorral a fa közelében is el tudjak járni, azért sem érem el, mert a magasra metszett diófa se enged közel magához termőkorban. Ágai a tavaszi kilombosodás után már a lomb súlya alatt is, de még inkább a növekvő zölddiók súlya alatt nagyon lehajlanak. Sokszor a traktor kereke alá is fekszik egy-egy terméssel szépen berakódott ágrész.

Bár a 2 m-es szabad törzsmagasság megcélzásakor nem támaszkodtam szakirodalomra vagy szakértőre, - ezt úgysem ajánlotta volna senki, - utólag mégis találkoztam hasonló elképzeléssel. Egy oroszországi diófaiskola eleve 2 m magas egyenes törzsre oltja a nemes diót.

Igaz, nem diótermesztési céllal, hanem díszfaként árusítják az ilyen magasra oltott csemetéket.

Azért ha ilyesmin gondolkozunk, nem árt, ha figyelembe vesszük, hogy minél magasabb a szabadon hagyott törzshossz, minél magasabban indulnak az oldalágak, annál később várhatunk a diófáról érdemleges termést. Holczer István ezt úgy fogalmazta meg, hogy minden 20 cm-es törzsmagasság-emelés 1-1 évvel késlelteti a termőre fordulást.

A diófa ugyanis természeténél fogva gömbkoronát nevel, elágazásait alacsonyan indítja, gyakran mint egy nagy bokor, úgy néz ki. Az igen alacsony törzsű diófákon található a legnagyobb lombtömeg, ezek fejlődnek a leggyorsabban.

Az első metszési probléma - hogyan metsszünk? - a kiültetett csemeténél jelentkezik. Kétféle álláspont van. Az egyik az, hogy sehogy, mert a csemetének a csúcsrügye a legnagyobb rügye, abból várható a legjobb növekedésű hajtás. Ennek az álláspontnak csak az a hibája, hogy átültetéskor a csemete elveszti gyökérzetének egy részét, így a gyökérzet és a lomb nincs arányban egymással, a csemete nem tudja kihasználni a csúcsrügyben rejlő növekedési lehetőséget.

Ültetés után, visszametszés előtt.

Komoly diótermelő szakemberek szerint viszont - bármennyire is sajnálja az ember - a kiültetett csemetét térdmagasságban kell visszametszeni, egy életképes olyan rügyre, amely az uralkodó szélirány felé néz. Ezt csinálják Kaliforniában és Franciaországban is. Csináljuk mi is, főleg, ha oltványunk nem ideális. Ekkor az előjövő hajtás szép lesz, amit ajánlatos lesz karóhoz kötni.

Eszerint az álláspont szerint így lesz a legerőteljesebb az első éves növekedés, mert ezzel a metszéssel helyreállítottuk a csemetekerti kitermeléskor fellépett gyökérfelület-károsodás miatt megbillent gyökérfelület-lombfelület egyensúlyt. Az első éves csemete gyökérzete ugyanis nem bír annyi vizet felszívni, mint a hasonló korú, csemetekertből ki nem termelt csemete.

Most nézzük meg az előző képen látott, több mint 2,5 m magas csemetét, térdmagasságban visszametszve. Így már arányban van gyökérzetének kiterjedése a kihajtó lombfelülettel.



Szentiványi professzor egy előadásában egyszerű gyakorlati módszert ajánlott, aminek segítségével bárki meggyőződhet, hol kell az elültetett diócsemetét az első tavaszon visszametszeni. Nem biztos, hogy térdmagasságban, hanem olyan magasan, ahol már elég tartalék tápanyagot tartalmaz a diócsemete törzse ahhoz, hogy egészséges hajtást indítson.

A módszer tényleg egyszerű. A csemetét ha elmetsszük, a metszési felületet kenjük be jódoldattal. Ahol világos, ott nincs elég keményítő, ahol sötét, ott már van. Lefelé haladva.

Gyakorlati tapasztalatok szerint is jó hatású a fiatal diócsemete visszametszése. Nézzük meg a következő két képet. Az elsőn egy első éves, kertbe kiültetett diócsemete látszik, májusban. Látszik, hogy több hajtást indít. A gazdája májusban hajtást válogatott, metszett. Az eredmény a második képen látszik, a nyári szép hajtásnövekedésben.

Van úgy, hogy sajnáljuk a diócsemetét térdben elmetszeni. Ez esetben tegyünk engedményt, és kicsivel följebb vágjuk el. Egy amerikai szakíró szerint a csemete 1/3-át mindenképpen vágjuk le.

És hogyan válasszuk ki, melyik rügyre metsszünk?

Nyakas rügyet nem szabad választani. Talán nem kell elmondanom, milyen a nyakas rügy, hiszen tisztelt Kollégám ugyanúgy ismeri, mint én. Szemre szép, egészséges rügy, csak az a baj, hogy a rügy a vesszőhöz való csatlakozásnál elvékonyodik. Az ilyen rügyből kitörő hajtás nagy valószínűséggel le fog törni.

A visszametszés a kiválasztott rügy fölött 1,5-2 cm-rel történjen. Ugyanakkor ha elágazások is vannak a csemetén, azokat is ajánlatos lemeteszeni. Ezért véleményem szerint diócsemete-vásárláskor semmi előnyt nem jelent a koronás oltvány. Az indulás, a kezdeti fejlődés suhángról jobb lesz.

Azt talán mondanom se kell, a metszési felületet minden esetben sebkezelő anyaggal kell lezárni. És akkor járunk el helyesen, - nem győzöm a fontosságát aláhúzni, - ha a sebkezelő anyagot gombaölőszerrel keverjük, mert a diófa sok gombakártevője a sebeken át hatol be. Ha hosszabb idő elteltével ha a seb beszárad, de a fa nem nőtte be, ismételjük meg a sebkezelést.

Az ültetés utáni első év hajtásnövekedése hazai viszonyok között elsősorban a csapadékhiány és az öntözés hiánya miatt nem szokott kielégítő lenni. Magyarországon a legjobb ültetvényekben is a csemeték legalább 5 %-a ülve marad, vagyis 3-5 cm-esnél nem fejleszt hosszabb hajtást. A második évben ezeket a csemetéket ajánlatos alaposan, 40-50 cm-re visszametszeni. Ezeknél gyakorlatilag egy évet késik a fejlődés.

Kaliforniában és Franciaországban 1-1,5-2 m-es növekedések tapasztalhatók alacsony visszametszés esetén, igaz, más vízviszonyok mellett.

A második évben már válogatni lehet a hajtásokból. Vezérnek, tengelynek az uralkodó szélirány felé néző legfelső, vagy legerősebben növő vesszőt válasszuk. Hagyjunk meg mellette lejjebb egy másik vesszőt is, ami az ellenkező irányba néz, ezt egy évvel később távolíthatjuk el. Ezen kívül csak apró vesszőcskéket hagyjunk meg a törzsön, törzserősítés céljából. Tősarjat ne hagyjunk a fán.

Lengyeltótiban nem így csinálják, lehet, hogy az ő módszerük jobb. Az első néhány évben nem szedik le az alsó oldalhajtásokat, csak visszacsípik a végüket 40-50 cm után. Ezáltal nő a lombfelület, erősödik a fa. Úgy fogalmaznak, az alsó ágakat csak akkor vágják le, ha a korona a magasba ért. De kérdésként marad meg bennem, hogy gyomtalanítási szándékkal hogyan tudnak a fa közelébe menni géppel és kézzel.

A harmadik évben is be kell tartani az általános metszési elveket. Koronaalakítás, törzserősítés.

Metszés előtti és utáni állapot egy harmadik éves diófán, amely az első két évben jól fejlődött.

Gazdája a koronaszerkezetet szépre, megfelelőre alakítja. Még mindig sok a megmaradt ág, de egyszerre nem is szabad többet lemetszeni. Talán még ennyit is sok volt egyszerre, lehetett volna jövőre is hagyni. A törzserősítő - helyesen - megmaradt. A vesszők végeinek visszavágása is kérdéses, szükség volt-e rá, ilyen messziről nem látszik, hogy mennyire voltak beérve. Ebben a korban és később is a beéretlen vesszővég már nem akkora gond, ha a fán marad, mint az első metszéskor, amikor a törzset kell elindítani. A leszáradó vesszővégeket a vegetációs időben is alakítani lehet.

Másik példa, ugyancsak a második év utáni metszésre:

A későbbi, nevelési években a metszéssel arra törekedjünk, hogy alulról egyre följebb föltisztítsuk a törzset, de a lombfelületnek mindig csak legfeljebb negyedét-ötödét távolítsuk el. Törzserősítőnek mindig a legvékonyabb vesszők közül hagyjunk néhányat, ha vannak. Vágjuk ki továbbá a vezér konkurrensét, alsó részen pedig az igen erősen oldalra nyúló ágakat, valamint a sérülteket. És ha jelentkeznek tősarjak, azokat is.

Tisztelt diótermesztő Kollégám, a kezdő diótermesztők nincsenek tisztában a diófa metszésével. Önnek való feladat, hogy hasonló metszési bemutatót hirdessen az érdeklődőknek, mint amit a kínai képen látni. Egy metszési bemutatóért a kezdő Kollégáink nem fognak Kínába menni.

A tervezett szabad törzsmagasság elérése után általában nincs szükség alakító beavatkozásra, a diófa természeténél fogva szép, arányos koronát nevel. Mondják, hogy néhány vázág kinevelése is szükséges, de úgy gondolom, ezt már a diófára bízhatjuk. A leendő vázágak kiválasztását nem kell elsietni. A koronában lévő ágakat is csak fokozatosan ritkítsuk, hadd erősödjön a fa.

A kívánatos vázágak számát Magyarországon 3-ban határozzák meg, elsősorban a gépi rázás céljából. A vázágak kialakítása során az legyen a fő szempontunk, hogy a törzsről egy helyen csak egy vázág induljon, mert az azonos magasságban induló vázágak idősebb korban erősen hajlamosak a letörésre. A vázágak eredési helye között legalább 20 cm legyen, de lehet 40 cm is. Ha erős központi tengelyű diófánk van, a központi tengely kivágásával se kell sietnünk, feljebb egy második ágemelet is indítható róla, ráérünk azután kimetszeni. A második ágemelet indítását se siessük el, az első ágemelet fölső ága fölött 1 m-rel indíthatjuk a következőt. Spanyol szaktanács szerint is 5-10 vázág legyen a diófa törzsén, 1,5-3 m között eredeztetve.

Ami pedig a vázágak irányát illeti, felülnézetben a 120°-os elhelyezkedés a célszerű, ekkor egyensúlyban van a korona. Oldalnézetben pedig nem kell ragaszkodni a ferdén felfelé növőkhöz, a vízszintesen indulók is jók, mert később úgyis felfelé fognak kanyarodni.

A szép, egyensúlyban lévő korona elérése érdekében a vázágak indulásától kezdve öt éven át irányítsuk a vázágakat olymódon, hogy a vázág végén lévő vesszőt évente kissé visszavágjuk, és az előjövő hajtásokból a legmegfelelőbb irányút, erősségűt hagyjuk meg.

És még egy megjegyzés a neveléskori metszéshez: Ha a fiatal diófa törzsén vagy fontos vázágán két, egyformán szépen növő vessző igen hegyes szögben ágazik szét, bármennyire is sajnáljuk, az egyiket mindenképpen le kell metszenünk, akkor is, ha a megmaradt vessző eredésénél nagy seb keletkezik is. Azért kell lemetszenünk, mert a következő néhány évben nem is kell hozzá vihar, elég egy erősebb szél vagy egy nagyobb eső, és már szét is hasadt. Így:

Kaliforniában a diófáknak központi tengelyt, mint mondják, vezérágat igyekeznek nevelni, ami magasra törhet. Később a központi tengely kiszedhető, 4-5 vázág („oldalvezér”, mint ott mondják) veszi át a feltörekvő, koronatartó szerepet. A törzset ideális esetben 2 m magasságig kopaszítják fel, hogy a gépi talajmunkának és rázásnak semmi akadálya ne legyen. Bár látni sok, rövidebb törzsű, géppel rázott termőfát is.

Franciaországban többféle metszési módszert is alkalmaznak, a különböző körülmények közötti ideális módszer megtalálása jelenleg is kutatási feladat, a creyssei kutatóállomás fiatal kutatói foglalkoznak vele.

A hagyományos, csúcsrügyes diófajták a francia kutatók szerint nevelhetők központi tengelyes formára, vagy akár kehely ("gobelet") formára egyaránt, ahol nincs központi tengely, hanem néhány egyenrangú vázág alakítja a koronát.

A kehely-forma a nagyüzemi, a vázágak betakarításkori rázására berendezkedő ültetvények koronaformája. A kehely-forma kialakításának ábrája:

Külön kérdés a sövénynek nevelt, oldalrügyes fajták metszése, amit később fogok említeni, ezeknél a fajtáknál egyértelműen a központi vezéren alapuló koronaszerkezet kialakítása a cél. Ennél a művelésmódnál nem szabad erős oldalágak kifejlődését megengedni. Ezért már a nevelő metszés során az erősen induló oldalhajtásokat meg kell gyengíteni.

Tehát így kell indítani a sövénydió nevelését. Termőkori metszéséről kicsivel lejjebb.

Előfordul, hogy egy-egy viszonylag fiatal diófa - vízkár, gombakár miatt - kipusztul, és a tövéről előtörő, gyorsan növekvő sarjak 1-2-3 éves csemeteként viselkednek. A különbség ilyenkor annyi, hogy az eredeti fa gyökérrendszere nagyobb, mint ami a sarjak táplálásához szükséges, ezért igen erős a növekedés, és rengeteg a hajtás, a vessző.

Ilyenkor erősebben is belenyúlhatunk a metszéssel a fa alakjába.

Végül egy elrettentő hazai példa a metszési elgondolásokat nélkülöző törzs- és korona-alakításra egy öreg, valaha állami gazdasági diósból:

Metsszünk tehát meggondoltan, mert különben így járunk.

Termőkori metszés

Mottó:
„Sötét sűrű lombja van az öreg diófának”
(népdal)

Ha az alakító metszés évein túl vagyunk, termő korban - ellentétben a legtöbb gyümölcsfával - a diófa nem igényel termő metszést, annál is inkább, mert termő rügyei a vesszők végein vannak. (Más kérdés a sövénydió, de ilyen nálunk még nincs.)

Más gyümölcsfajokkal foglalkozó gyümölcsészek rendszeresen hiányolják (irígylik?), hogy az összes többi gyümölcshöz képest a diófán miért nem alkalmaznak termő metszést. És azt is hiányolják, hogy fitotechnikai kísérleteket se végeztek még a diókutatók, vagyis a nyári és téli visszametszéssel miért nem törekednek több elágazásra, amelyek talán több termésre vezetnének.

A diótermesztők nem hiányolják a termő metszést, ismerve annak hatalmas munkaigényét, és ismerve a diófa magasságát.

Az viszont biztos, hogy korona rendszeres ritkítását nagyobb terméssel hálálja meg a diófa. Ilyenkor a sérült, a gyengébb ágakat távolítsuk el, és arra törekedjünk, hogy a korona minden része kellő fényt kapjon. A rendszeres ritkítást úgy értsük, hogy termő korban ha három évenként alaposan megritkítunk egy fát, az kielégítő.

A kellő fényt pedig - ha diófánk nem szétterülő vagy laza gömb koronájú, hanem feltörekvő, kúpos, - úgy érjük el, hogy a központi tengelyt megfelelő számú oldalág, oldalvezér fölött kivágjuk. És a korona ritkítására törekszünk. A sűrű lombú, belülről sötét, terméketlen korona nemcsak kevesebb termést produkál, hanem a levelek is kisebbek, betegebbek lesznek.

Vannak természetüknél fogva laza koronát nevelő diófák is, azokkal természetesen nem sok ritkítási gondunk lesz, ritkítási beavatkozás nélkül is szépen fognak teremni.

Viszont vannak elsűrűsödő koronát nevelő diótípusok, nálunk jellemzően ilyen az egyik legfontosabb alapfajtánk, az A-117-es, amelynek koronájában sok, egymással versengő, sűrűn felfelé törő ág nő. A következő képen metszés után látható egy diótermesztő kolléga 14 éves A-117-es ültetvénye. Látható, erősen kellett metszeni, ágakat kiszedni, és még így is sok metszenivaló maradt a következő évekre is.

Francia diótermesztők úgy tartják, a termőkorú diófa akkor van jó termőegyensúlyban, vagyis akkor egészséges, akkor tud hosszú időn át megfelelően teremni, ha az évenkénti hajtásnövekedés 20-30 cm-es. Figyeljük tehát diófáinkat, és ha azt tapasztaljuk, hogy az egy éves vesszők ennél rövidebbek, ritkítás, metszés útján is avatkozzunk be, és természetesen nézzük meg a tápanyag- és vízellátottságot is.

Ameddig felérjük, helyes, ha a korona belsejében árnyékban lévő, apróbb vesszőket kiszedjük, mert megelőzzük ezek természetes elhalását, késleltetjük a farontó gombák megtelepedését. Amit így sem tudunk elkerülni, de mégis. És ki kell szedni azokat az erősebb ágakat is, amelyek a vázágak fejlődését akadályozhatják később. Nem beszélve a töröttekről, a sérültekről. Később vastagabb ágak kivágására is rákényszerülünk, ha a koronát ritkítani akarjuk. Jobb, ha metszési beavatkozással gyorsabban hozzuk létre azt a laza, megvilágított koronaformát, amire egyébként természetes útaon maga a diófa is törekszik, a korona belsejének vékonyabb majd vastagabb ágainak fokozatos leszáradásával.

És törekedni kell a sebhelyek kezelésére is.

Talán november az az időszak, amikor a legkevésbé nedvedzik a diófa. De ez így nem teljesen pontos, mert fagyos reggelen nem, de ha napközben melegszik, már folyik a diófa nedve. Annyira, hogy a sebkezelő kenőanyag sehogyse marad meg a seben.

A termőkorú diófa koronájában szükséges ritkítást K. J. Maurer német szakértő véleményével is alátámasztom:

Kaphatók 5 m hosszúságra kihúzható metszőollók, ezekkel elég magasan dolgozhatunk. Feltéve, ha nincs emelőkosaras gépünk, ami nem valószínű.

Külön téma az ifjítás is. Ifjítani akkor kell, ha károsodott, például fagykáros a fa. Ilyenkor a vázágak 1/3-ának eltávolítása után kapunk megfelelően növekvő új hajtásokat, vesszőket, ágakat. ritkított, ifjított koronájú diófa:

A diófa metszése kézi munka, és hazai viszonyok között a lemetszett vesszők, gallyak, lefűrészelt ágak összeszedése is az.

---------------------------------------------- Fel------------------------------------- Tovább