Előző-------------------------------- Tartalomhoz----------------------------------- Következő

A DIÓ MINT GYÓGYNÖVÉNY

Vázlat:
Nyugdíjasok, figyelem!
A dió elismert gyógynövény
A gyógynövénykénti használat története
Mi volt Mithridatesz kincsesládájában?
És Mithridatesz után
A diófa mely részei gyógyhatásúak?
Hatóanyagok
Juglon és hidrojuglon
Tannin és ellagénsav
Kivonatok, készítmények
Mire és hogyan használjuk?
Dióbél
A dióbél a kínai orvoslásban
És mit csináljanak az asztmások?
További kínai javallatok
Tengeri csikó kombinációban
Dióbél az arab elixírekben és az ayurvédában
Zöld dió
A fiatal zöld hajtás héja
Diófa-kéreg
Dióburok
Dióhéj
Belső válaszfal
Vékony hártyás héj
Diórügy
Dióolaj
A dió az akupunktúrás gyógyításban
A dió rokonai mint gyógynövények
- Vajdió (J. cinerea)
-- A vajdió hatóanyagai
-- Vajdió-kivonat
- Feketedió
- Mandzsúriai dió
- Kínai hikori
A homeopátiáról
Kockázatok és mellékhatások
És mit írtak a régiek a dióról?

Mottó:
"Az ember ősi barátja a diófa."
(Vidovics István)

Nyugdíjasok, figyelem!

Amikor az ember nyugdíjba kerül, egyik napról a másikra lecsökken a jövedelme, és rendkívül megnő az értelmes célra hasznosítható szabad ideje. Ráér az egészségével törődni.

A legtöbb házikertben van egy diófa. Igen hosszú azoknak a betegségeknek a listája, amelyek a diófa termésével vagy egyéb részeivel eredményesen gyógyíthatók.

Tisztelt nyugdíjas Kollégám, kérem, olvassa át a dió egészségmegőrző és gyógyító hatásának leírását, és biztosan talál benne hasznosítható információt. A gyógyászati kereskedelemben nem kapható növényi szerek, készítmények elkészítésére és kipróbálására szakítson időt.

A szerek, eljárások egy része egészségvédő, betegségmegelőző hatású, de konkrét betegségek esetén is érdemes - akár kiegészítő jelleggel is - a dió gyógyhatású részeit használni. Amióta - többezer éve - az emberek ismerik a diót, a betegségek egész sorának gyógyítására próbálták ki és alkalmazták eredményesen. És ha saját készítésű szert használunk, nem kell, vagy kevesebbet kell fizetnünk a drága gyógyszerért.

Nem lehet véletlen, hogy többezer éve nemcsak gyógyszert látnak a dióban és a diófa egyéb részeiben, hanem híres, régi elixírek alapanyagaként is használták, sőt, mérgezés esetén ellenanyagként is.

A dió elismert gyógynövény

Először is egy fontos információ: A dió nemcsak úgy általában gyógynövény, ahogy manapság minden növényre nézvést divatos, hanem Magyarországon hivatalosan, az egészségügyi kormányzat által elismerten is az. A gyógyszerek rendeléséről és kiadásáról szóló 3/1995. (II. 8.) NM rendelet a "Monokomponensű homeopátiás gyógyszerek" cím alatt sorolja fel a diót is. A dió Juglans regia golyócskák formájában, 1 és 4 g-os súlyban kerül forgalomba.

Az Egyesült Államok élelmiszer- és gyógyszerkészítményekkel foglalkozó állami szerve (FDA) ajánlásként adta ki, hogy a csomagolt dió csomagolásán tüntessék fel a dió szív- és érrendszeri kockázatokat csökkentő hatását.

Ugyancsak hivatalosan elismert gyógynövénynek számít Németországban is, a dió-készítmények recept-kötelezettség nélkül kaphatók. Alkalmazásukat nem korlátozzák, mert ellenjavallata, mellékhatása, más szerekkel való kölcsönhatása nem mutatkozott. Háziszernek ajánlják.

Egy sor egyéb országban (pl. Svédországban 1775 óta) is elismert gyógynövény. Oroszországban Juglon néven forgalmazzák a diókivonatokat emberi és állatgyógyászati célra. Egy lettországi, diókivonatot tartalmazó gyógyszer:

A gyógyszerészek hivatalosan Folium juglandis-nak nevezik a diólevelet (találkozni Juglandis folia névvel is), és Semen juglandis-nak, vagy Fructus-nak a dióbelet.

A diókopáncsot pedig Cortex fructus juglandis-nak, Cortex nucum juglandium-nak, Pericarpium juglandis-nak, végül Putamen nucum juglandis-nak. Ki hogy. Csak az a lényeg, hogy latinos hangzása legyen. Mert úgy komoly.

A zöld dió hatóanyagainak vizes oldatát gyógyszerészetileg Lotio Juglandis-nak hívják.

A dióolaj pedig gyógyszerész-nyelven Oleum juglandis.

Amerikai kereskedők is felfigyeltek a lehetőségre: A gyógyszeriparban van a legtöbb pénz. A legnagyobb amerikai diókereskedő cég, a Diamond Walnuts hivatalosan is gyógyszerként regisztráltatta az általa forgalmazott dióbelet. Az amerikai egészségügyi hatóságok hivatalos útvesztőit megjárta az ügy, és ma már szerepel a gyógyszerek listáján. A dióbél.

A gyógynövénykénti használat története

Tudomásom szerint az orvostudomány atyja, Hippokrátész volt az első, aki írásba foglalta a dió gyógyhatását a klasszikus görög korban, és kiemelte a "zöld dióhéj" féreghajtó, gilisztahajtó tulajdonságát. Hippokrátész gyomorbetegek, máj- és vesebetegek terápiája során használta és javasolta a diót.

De ha írásban nem is, szóban megelőzték őt Babilon papjai. Áldozatok bemutatásakor igét is hirdettek. Úgy maradt fenn, azt ajánlották az egyszerű népnek, hogy egyenek diót, és akkor okosabbak lesznek.

Aztán a régi görögök (és a rómaiak is) használtak diókivonatot bőrgombásodás és más bőrfertőzések ellen.

Galénosz, a gyógyszerészeti eljárások névadója, tejben főtt zölddiót készített gyomorerősítőnek.

Pedaniosz Dioszkoridesz, az első században élt görög orvos "Gyógyszerek" című könyvének 141. fejezetében taglalja a diót mint gyógynövényt. A következőket írta:

"A diót, amit egyesek perzsa diónak is neveznek, nehéz megemészteni, károsítja a gyomrot, epét és fejfájást idéz elő, és azok számára, akik köhögésben szenvednek, káros. De étkezésre alkalmas, a józanoknál hányást idéz elő, és ellenszere a halálos mérgeknek, ha a mérgezés előtt vagy után fügével és rutával veszik be. Bőségesen élvezve kiűzi a hasférgeket. Borogatásként némi mézzel és rutával a gyulladt, gennyes mellkast és ficamokat borítsunk be vele. Hagymával, sóval, mézzel kutyák és emberek harapására hatásos. Pirított héját a köldökre helyezve csillapítja a hasfájást, a pirított, borban és olajban eldörzsölt héja a gyermekek fejére kenve szép hajat ad, és hajhullás után erős hajat növeszt. A havi vérzést is leállítja a dióbél, ha finomra őrlik, megpirítják, kevés borral keverve kúpként alkalmazzák. A mellbimbók gyulladását is gyógyítja, és a test véraláfutásait is. A megtört és kipréselt dióból olaj nyerhető. De az olaj frissen édes, enyhén káros a gyomorra, ezért fokhagymát kell hozzáadni, hogy az ereje nőjön."

(Szerintem ahol a doktor úr dióhéjat említ, dióburkot kell érteni.)

Ezeket írta Dioszkoridesz a dióról. Vagy mégsem ő írta? Úgy olvasni, a “De Materia Medica” Pamphylosz munkájának (i.u. 65 körül) a másolata.

Mindegy is, a lényeg az, hogy az egyik első gyógyszerészeti könyvben a dió már benne volt.

De nemcsak az ókori görög orvoslás nagyjainak írásaiból ismerjük a dió gyógynövénykénti használatát az ógörögöknél, hanem más, fennmaradt írásokból is. Tudjuk, hogy tbc-s betegeknek mézes diót adtak, görög orvosok dióolajjal gyógyították a vesekövet, és különböző bőrbetegségekre a diólevél főzetét használták.

A zöld dióburkot ma is alkalmazzák gilisztahajtásra a görög népi gyógyászatban.

De ha már régi, ókori dolgokban kutakodunk, és igazán kíváncsiak vagyunk, ne kerülgessük, hanem tegyük fel egyenesen a kérdést:

Mi volt Mithridatesz kincsesládájában?

Azt mindnyájan tudjuk, hogy II. Mithridatesz az i.e. második század legendásan nagy perzsa uralkodója volt, amikor Perzsiához tartozott a mai Irak egésze, és más szomszéd államok egy része, Parthia, Kisázsia, stb.

De nem ő a mi emberünk.

VI. Mithridatesz már csak Pontusnak, a mai Törökország északi részének uralkodója volt. Őt érte az a megtiszteltetés, hogy a Római Birodalom, a korabeli szuperhatalom elérkezettnek látta az időt Pontus királyság bevonására a civilizált, globalizált világrendbe. Vagyis hadjáratot indított Pontus bekebelezésére. És bizony, Mithridatesz királynak i.e. 84-ben egy vesztes ütközet után oly hirtelen akadt egyébirányú elfoglaltsága, - mostanában úgy mondják, hogy halaszthatatlan közfeladata, - hogy kincsesládáját is hátrahagyta.

Caius Pompeius volt a római sereg vezére - Sullát helyettesítve, aki az igen kemény római belpolitikával, az itáliai öldöklésekkel volt elfoglalva. A kérdés Caius Pompeiust ugyanúgy foglalkoztatta, mint minket: Mi lehet Mithridatesz kincsesládájában? Istenem, a tudományos kíváncsiság!

Ezért felnyittatta, és abban diót talált.

És talált egy kézirattekercset Mithridatesz saját kézírásával, amelyben a dió gyógynövénykénti használatát írta le, mérgezés, fertőzés ellen. Eszerint minden reggel éhomra vegyünk magunkhoz két-három dió beléből, kevés jóminőségű aszalt fügéből, húsz rozmaring-levélből, két-három sószemcséből készült csemegét, amit összezúzással, töréssel, keveréssel állítunk elő. Ez meg fog védeni a mérgezésektől és a fertőzésektől.

A diós csemege hatásos volt. Mithridateszt megvédte a mérgezésektől és a fertőzésektől. De Caius Pompeiustól már nem tudta megvédeni.

Mithridateszt tekintik a legelső toxikológusnak, aki - írásos bizonyítékok szerint - sikeresen védekezett mérgezések ellen. Azóta nemcsak a toxikológusok tartják ősüknek, hanem a katonaorvosok is, mivel mindez hadjáratban történt.

Ha csak Mithridatesz esetét ismernénk, vélhetnénk egy ember különcségének is. De láttuk, a korabeli, római birodalmi orvosok, Pamphylosz és Dioszkoridesz ugyanazt ajánlották mérgezés ellen. Vagyis nem egyéni hóbortról volt szó, hanem a korabeli orvostudomány csúcsteljesítményéről. Csak mellesleg, ők is katonaorvosok voltak, vezető római hadvezérek orvosai. Mindkét oldalon az orvosi csúcstechnikát vetették be.

A következő képen állítólag maga Mithridatesz is látható.

Már csak egy kérdés maradt. Honnan volt Mithridatesz királynak diója?

Onnan, hogy királyságában, az Iris (ma Yesil Irmak) folyó vidékén "A hegyoldal olyan bőven adja a magától és vadon termő gyümölcsöket, a szőlőt, a körtét, az almát és a dióféléket, hogy az erdőbe kimenők az év minden szakában bőven elláthatják magukat." - mint Sztrabón, a Mithridatesz korát személyesen ismerő földrajztudós írta.

És Mithridatesz után

Galenosz (131-202) volt az első, aki a diólevél gyógynövénykénti használatát részletesen leírta (balra).

Amikor a Római Birodalom bukása utáni évszázadokban Európa a sötét középkor kifejlesztésével volt elfoglalva, az arab világban vitték tovább a tudomány fáklyáját. 800-870 között élt Bagdadban Abu Juszuf Jakub ibn Izsak al-Kindi orvos, aki a régi arab elixírek receptjét először foglalta írásba. Az elixírek a fogyasztóknak minden jót biztosítottak. Nem csoda, hiszen többükben a dióbél is szerepet kapott.

Avicenna a következőket írta: "... a diólevél kipréselt leve hasznos a fül gennyes folyásakor..." És: "A dióolaj segít az üszkösödés, a szemüreg orbáncos gyulladása kezelésében..." Végül szinte teljes pontossággal Mithridatesz titkát tette közzé: "Fügével és rutával a dió mindenféle méreg ellenszere, hagymával és sóval jó gyógykötés veszett kutya és más állatok harapására."

Amíg a középkorban a rómaiak után a közel-keleti, majd az arab világ vitte tovább az orvostudományt, addig miránk Európában hatalmas szellemi sötétség borult az egyház jóvoltából. Például a középkori Franciaországban a szifiliszt dióburok-főzettel akarták gyógyítani. És mi Franciaországhoz képest már akkor le voltunk maradva.

Egy kivétel volt azért, Aquinói Szent Tamás, akinek azt a felfedezést köszönhetjük, hogy a kopaszság ellen a dióban találhatjuk meg az ellenszert.

A reneszánsz kor nagy botanikusa, Andrés de Lagúna (1464-1534) nemcsak abban alkotott nagyot, hogy Dioszkoridesz és Galénosz műveit olaszra fordította, és ezzel megismerhetővé tette, hanem abban is, hogy maga is foglalkozott a dióval könyvében, a Historia de la botánica-ban. A következőket írta:

"A diófa közismert fa, aminek nemcsak a levelei, hanem a vékony ágvégei is jellemző erénnyel bírnak; ebből sok található a dió kopáncsában; a kopáncs leve mézzel főzve kiváló öblögető szer a száj és a torok gyulladásaira, belsőleg pedig epersziruppal igyuk." (Ez az eperfa gyümölcse, nem a földieper.)

És még azt írja, hogy a friss dió hashajtó hatása idővel csökken, a tavalyi dió hatása kisebb. De vízbe áztatva újra helyreáll. A zöld dió, mielőtt megkeményedne, mézzel vagy cukorral főzve és így konzerválva örvendetes a szájnak, és igen jól erősíti a gyomrot.

Tabernaemontanus (1520-1590) gyógyszerész írta: "Szent János nap körül törjön össze zöld diót, főzzön belőle vizet, ... amit használhat ... igya meg ... méreg ellen”.

1639-ben Pietro Piperno beneventói orvos írt könyvet a gyógynövényekről, és ebben igen hosszan foglalkozik a dió gyógyhatásával.

Culpeper régi angol asztrológus és gyógyszerész 1653-ban The Complete Herbal c. könyvében a következőket írta. Az öreg, már avas dióbél étkezésre nem jó. De használható sebek, izmok gyógyítására, üszkösödésre, kelésekre. Seb-összehúzó hatása a pirított dióbélnek nagyobb. Az avas dió olaját vörös borban elkeverve és a hajat bedörzsölve megállítja a hajhullást, és szőkíti a hajat. Kis darab diófa-kérget a lyukas fogra téve könnyíti a fájdalmat. És szó szerint: "A dió megöli a férgeket a gyomorban és a hasban."

Megállapításainak akkora társadalmi sikere volt, hogy könyvét azóta is újra meg újra kiadják, kiadásainak számát csak Shakespeare művei múlják felül.

A svédek 1775-ben és 1845-ben írták le a dió gyógynövénykénti használatát, akkoriban elsősorban a zöld dióval foglalkoztak.

Magyarországon Néma Mester név alatt 1803-ban megjelent "Olly házi könyvetske" foglalkozott először a dió gyógyhatásával. A szerző nem is akármilyen gyógyerőt tulajdonított a diónak, hiszen a "Halálos mérget el űző orvosságok" között említi a diót, imígyen:

"Fog-hagyma és Ruta, Körtvély a' Retekkel,
Méreg-ellen valók, Dió-is Terjékkel."

1810-ben Bodart francia orvos-botanikus mint igaztalanul elfeledett gyógynövényt említi a diót.

1894-ben Gomilevszkij agyi betegségek gyógyítására ajánlotta a dióbelet.

Az olasz népi gyógyászat veszett kutya marása ellen használta a dióbelet, hagymával és sóval együtt, amint azt Avicenna ajánlotta.

Grieve "A Modern Herbal" c. könyvében 1931-ben írt a dióról.

A magyar szerzők közül Varró Aladár Béla gyógyszerész 1942-ben kiadott könyvében, a "Gyógynövények gyógyhatásai"-ban foglalkozik részletesen a dióval.

Megállapíthatjuk, a diófa gyógyhatásának tudományos tanulmányozása ezer évekre nyúlik vissza. A tudósok és a hivatásos orvosok megállapításain kívül a népi tapasztalatra is érdemes figyelmet fordítanunk. Ha szinte egész Európában, Kisázsiában és Ázsia nagy részén hasonló módon használták gyógyításra a diót évszázadokon keresztül, és használják jelenleg is, ez a tény azt bizonyítja, hogy a diófa levelének és egyéb részeinek jól megfogalmazható, leírható gyógyhatása van a belső és külső betegségek, bántalmak egész sorára. Sok nép egybehangzó tapasztalatát pedig már tényként kell kezelnünk.

Az orvosi és a népi gyógyításban a diófa részei közül hosszú-hosszú ideig a diólevél állt vezető helyen. Csak nemrég, 2000-ben változott meg a helyzet, amikor 2000. tavaszán közzétették a híres kaliforniai Loma Linda-i és barcelonai párhuzamos kutatások eredményét a dióbél koleszterinszint-csökkentő hatásáról. Azóta a diófa részei közül a dióbél lépett elő az első számú gyógynövénnyé, és a diólevél - érdemei megtartásával - a második helyre szorult vissza. És a bronzérmes? Szerintem a diókopáncs. És kik futottak még? Mindjárt meglátjuk.

Ezután már feltehetjük a következő kérdést: (A következő részben következő kérdést!)

---------------------------------------------- Fel------------------------------------- Tovább