Illyés Gyula: Ozorai füzet I.
A mécsesre a diófán
A diófán ég a pince-mécses,
nem azért, hogy szájad el ne téveszd.
Int a hegyről hazabaktatóknak,
mint őrtorony tévelygő hajóknak.
Az ágbogas fa közepén ottfenn,
a harmatos sötét levelekben,
úgy piroslik, mint a szív a testben.
A nyárvégi hűvösödő estben.
Vén borisszák lassan botorkálva,
hosszúszőrű nagy homály-subába,
mint emlékek a multak ködéből,
úgy inganak felé a sötétből.
Térdig vastag éjben gázol lábuk.
Úgy köszönnek: emlékszel-e rájuk?
Áldomásra úgy ülnek le néha,
ha másra nem, a Szent Jánoséra.
Honnan jöttek? Mintha nem is szomszéd
pincékből, de dülöngélve onnét,
hol társaik horkolnak már holtan,
üdvözítő örökös mámorban.
Köpenyemben a rossz falnak dőlve
felelgetek ritka kérdésökre.
Arcunkat a lámpa lágyaranyja
egyetlen nagy családdá olvasztja.
Elhallgatunk; a vén lámpát nézem.
Mintha fölöttem a közel égen
sors-csillagom égne karnyújtásra.
Mutatná, hogy végre itt megállna.
