Tartalomhoz
Előző vers
Következő vers

Baróti Szabó Dávid: Egy ledőlt diófához

Mely, magas égnek szegezett fejeddel,
Mint király, állasz vala társaid közt,
Tégedet látlak, gyönyörű diófa,
Földre terintve?

Elszakad testes derekad tövétől;
Csak kicsiny kéreg maradott kötésül;
Ágaid csüggnek, leveleid kivesznek,
Nedvek elhagyván.

Sorvadó kebled csecsemős gyümölcsit
Hasztalan szülvén, elereszti: hullnak
Ők, s nem is tudván rövid életekről,
Rendre kihalnak.

Annyi szélvészen diadalt-nyert fa!
Nemtelen porban hever a nemes dísz?
Ezt leendőnek lehetett-e vajon
Vélni felőled?

Senkinek kárán nem örült, sokaknak
Hűvös árnyékkal feles hasznot hajtó,
S kedvek’ étkeddel kereső kegyes fa!
Mondsza, ki bántott?

Ah, minek kérdem! – szemeimbe tűnnek
Gyilkosid. Nem volt külerőszak: ott benn,
önmagdban volt megölő mirigyed
S titkos elrejtőd.

Ím egész bélig gyökered kirágták
A gonosz férgek, s az elett odóba
Hangyabolyt híttak! Mi nyüzsögve járnak
Most is alattad!

Átkozott vendég! Viperák szülötti!
Ah szerencsétlen fa! – hazánk’ szelíd ég,
Szűz virágjában tehetős karoddal
Tarts meg örökké!

Előző vers
Következő vers