Babits Mihály: (Nyolc óra)
Nézd: tologatja festett
kulisszáit az este:
giccses alkonyat.
Páthosszal, tragikussan
szinpadról lecsusszan
a vén szinész, a nap.
A házfal rózsaszin már:
őr diófánk ir rá
idegen betüket.
Mint Belshazárnak ódon
falára mozimódon
égi vetület.
Bazilika gömbje
keresztjét zord ökölbe
szorítva emeli.
Zordan nyujtja a Béke
jelét s baljós égbe,
mely vérrel hullt teli.
Vérét fölitatják
a szürkületi vatták.
Árnyék elborit.
Bezárul a diófa,
leveleivel óva
magányát s titkait.
Oszlopba, háztetőbe,
koppanva, beütődve
bőregér csap át.
Gyertya lobban égni,
s száz pille összevéti
az életet s halált.
S száz kandi szemer láng
pislog egyszerre fel ránk:
a város villanya.
Köztük e fölébredt
csillagos földi égnek
tejutja a Duna.
