Egyes fákat a korai természetvallások óta szent faként tisztelnek az emberek. A diófa mindig is szent fának számított.

A kelták és a korai germánok a kilencet szent számnak tartották. A diófák levele legtöbbször kilenc levélkéből áll. A kilenc bűvös, szent szám, a hármasság hármassága. Mondhatnánk, szentség a négyzeten, de nem mondjuk, mert nem akarunk profánnak mutatkozni, amikor szentségről van szó. A kelták, a görögök, a rómaiak, a keresztények, a mohamedánok, a pogányok, a buddhisták szentségéről, ami mind kapcsolatos a diófával.

Az előző fejezetben már végigolvastuk, a kelta horoszkópok ürügyén mi mindent mondtak különböző nyelveken a diófa-típusú emberekről. Most térjünk vissza az ősforráshoz, a kelták természetvallásához, nézzük meg, papjaik, a druidák mit vallottak magáról a diófáról.

Szerintük a diófa Vashaannak, a Szelek és a Világosság Urának fája. Ezért a diófa a Levegő és a Tűz alapelemek része. Ezért a druidák időjárási varázslatainak állandó eleme volt diófa égetése.

A diótermés alakja mágikusan hasonlít az ember fejéhez.

A dió bűvös színe a türkizkék. Varázsköve a türkiz és a kék topáz.

Vashaan és a dió szent madara a sas. És amint a sas köröz, a dió runa-köre az "Első örvényt" írja le az univerzumban.

A dió a kifelé ható erő, a kifelé irányuló mozgás, az expanzió, Shava vonzásából. Így a diónak mágikus ereje van a bőségre, a határok, a láthatár tágítására, a tudás bővítésére, az érzékek felfokozására. Köre határtalan, kora mérhetetlen.

A dió termése a világ teremtésének mítoszával kapcsolatos, amelynek fergeteges kavargásában a diófa a földre rázta dióit. Azokat a mókusok szedték össze, és a diókból fakadt a Törpék nemzetsége. Vashaant a Törpék Valmának hívták, és a druidák a görög főistennel, Zeusszal, továbbá a római Jupiterrel, a normann Thorral, az indiai Vishnuval azonosították.

A régi Sharith királyok, a Shazarinok hadihajói féldió alakúak voltak.

A diófa anyaga az egészen világostól az egészen sötétig színeződik, és nagyon alkalmas varázslatokhoz, jóslásokhoz. Sokszor örvénylő, más fénynél más mintát mutat. Elvonatkoztatott inspirációk születhetnek látványától.

No, ezt tudták, mondták, tették a druidák a diófával kapcsolatban. A mi kultúrkörünk a görög-római kultúrából fakad, de a diófa nálunk is isteninek számít.

Az ókori görögök szerint a primitív vadembert az különbözteti meg az embertől, hogy a vadember makkot eszik, a "civilizált" ember pedig diót.

A régi görögök a diót Zeusznak szentelték, minden istenek apjának. Szent ételeikben a dió is szerepet kapott, és „szerelmi bájétel”-ként is szerepelt.

A klasszikus ókorban a görög kultúrkörben Zeusz, a főisten fája volt, valamint Artemisz istennőé. A Kariatida-monda egyik változatában a Dioniszosz által diófává változtatott Karüa körül járták el később a lakóniai leányok az Artemisz-ünnepségek körtáncát.

Miután a római birodalom a görög földet is magába olvasztotta, a rómaiak - átalakítva - magukévá tették a görög mitológiát, és Zeusz helyett Jupiternek szentelt fának tekintették a diófát. Mindegy, főisten - főisten.

A diófa az istenek fája. Allahé is és az ő prófétájáé, Mohamedé. No, nem a sivatagos Arábiában, hanem a mohamedán Kirgizisztánban, ahol a hegyekben bőven nő és terem a diófa. Egy helyi monda szerint Mohamed elküldte egy megbízottját, hogy keresse meg a világ legszebb helyét, a földi paradicsomot. Aki hosszú vándorlás után a kirgiz hegyekben találta azt meg egy hegyi tónál, amibe habos hegyi patakból felséges vízesés ömlött, körötte pedig az aranyló napsütésben üde zöld volt a fű. Egyedül a fák hiányoztak a tökéletes szépséghez. Jelentette Mohamednek, aki diót küldött oda, amiket embere egy hegytetőről a környező völgyekbe szórt. Azóta, hogy a diófák elszaporodtak, valóban a kirgiz hegyekben van a földi paradicsom. (Kár, hogy maga Mohamed nem érhette meg, mert közben hitbéli okokból menekülnie kellett Mekkából.)

A diófa nemcsak az istenek és prófétáik, hanem a félistenek fája is. A világhódító Nagy Sándor is félisten volt, legalábbis hívei szemében. Egy másik kirgiz monda szerint amikor arra járt, - és ha már ott járt, hódított is, - kirgiz földön egyedül a diófákat hiányolta. Ezért sürgősen továbbment - hódítani, - és utólag küldött a kirgizeknek diófákat. Azóta vannak a kirgizeknek diófáik - mondják.

A diófa a keresztények fája is. A katolikusoké is. Mint a mórok kiűzetése óta tudjuk, a spanyolok a legkatolikusabbak.

Fogadjuk el hát autentikusnak Zulema Aimar Caballero spanyol történetíró könyvét, amely a történelem újraértelmezését kísérli meg, és a világ első tévedésének azt tartja, hogy Ádám almát kapott volna Évától. Nem almát, diót kapott, amint a könyv címe is mondja, "Egy dióval kezdődött".

Keresztény példabeszédekből, például Szent Ágostontól is tudjuk, hogy a diófa szent fa. Képes rá, hogy az embereket saját testéből származó gyümölcsökkel táplálja. Nemcsak a diófa, gyümölcse, a dió is szent.

"A dió Krisztus - mondta egyszer karácsonyi beszédében Szent Ágoston. - Születésével a mennyei Táperő, aki feltámadásában a diót példázza: három napig pihent a lezárt sírban, míg aztán feltörte pecsétjét. Törd fel a diót, s ott a nemes táplálék!"

Helyesen tesszük hát, ha követjük Szent Ágoston útmutatását, és belépünk a Diófa Szentélyének Barátai Kulturális Egyesületbe. Ma már ilyen is van.

Szent Antal diófa-lakásáról a dió-történelem során szóltam. Ilyesmi lehetett:

De ez nem az, csak hasonlít rá. Jelenkori építmény, Robin Hunzinger lakik benne. Talán Szent Antal útmutatását követi. A Szent Antal emlékére 2007-ben vert érme pontosabban mutatja az eredetit. De erről Herr Hunzinger nem tudhatott, ő már előbb felköltözött.

Napjainkban, konkrétan 2012 februárjában is megtörténik, hogy a diófa jelét adja isteni mivoltának, de az is lehet, hogy csak alanya az isteni megnyilvánulásnak. Idén február 15-én hozta hírül a Volinszka Gazeta, - tisztelt újságolvasó Kollégám nem olvasta? - hogy egy ukrán diófában megjelent Szűz Mária.

Történt, hogy Szergij Cejket és Andrij Uszkanyt megbízta a munkaadójuk, hogy hozzanak neki az asztalosműhelyében feldolgozható diófaanyagot. Amikor a képen látható diófa kivágásába kezdtek, és az oldalágak levágásánál tartottak, abba kellett hagyniuk a munkát, mert megjelent Szűz Mária. Nem akárhogy, egyenesen pravoszláv ikon képében. A Kisded is az ölében!

Milyen jó, hogy technikailag fejlett korunkban már a csoda is dokumentálható. Mobilon értesítették a munkaadót, majd az újság is megkapta a hírt, és internetes kiadásában már világgá röpítette a csoda hírét. Íme, mire jó a korszerű technika! Már lehet is szervezni a zarándok-utakat.

Látjuk, a diófa kapcsolatban van az égiekkel. Még a magasságos mobil-szolgáltatókkal is. Hiszi vagy nem hiszi tisztelt állandóan mobilozó Kollégám, egy magas diófa önmagában is képes eljátszani egy rádiójel-vevő torony szerepét. Próbálja csak ki, és folyamatos mobilozás közben álljon be egy diófa alá. Nem megmondtam? Sokkal jobb a vétel.

Ezt már Törökországban is tudják. Ezért a török falvakban az a szokás, hogy amikor egy család a mobilszolgáltatótól családi csomagot vásárol, egyszerre állnak ki a diófa alá mobilozni. Így:

Ezer keresztény év után még mindig él a pogány, természeti vallások hiedelemvilága, a diófa isteni mivoltának képzete.

Hadd idézzek a szerb nép köréből egy idevágó esetet!

Žarko Trebješanin "A nem mindennapi élet pszichopatológiája" című cikkében a közelmúltbeli Jugoszláviáról írva a diófa példáját hozza fel annak bemutatására, hogy "mily vékonyka népünknél a kikényszerített ateizmus vagy a kereszténység, s hogy milyen mély gyökerű a mitikus-mágikus világ- és emberszemlélet".

"Amikor a Jagodináról Cuprijára vezető modern autóutat építették, - 1995. május, ezt én vetem közbe - a munkások beleütköztek egy diófába, melyet, lévén, hogy 'jegy' volt, szent fa, a munkások közül senki sem akart kivágni, mert a néphit szerint aki kivágja a 'jegyet', nagy átkot idéz magára és családjára. Sok vita után a Sava šumadijai püspök segítségével 'salamoni megoldást' találtak. A diófát ugyanis három szerzetes 'feloldotta', s felajánlották a régi jagodinai templom ikonosztáza számára".

Érdekes hozzáfűzni, hogy néhány nappal később a vidékre, pontosabban éppen a kivágott 'jegy' körüli falvakra hallatlan ítéletidő sújtott, amint azt a Politika című lap 1995. június 4-én írta.

Ennek a történetnek ismeretében számomra bizonyítást nyert, hogy a diófa valóban szent fa, isteni védelem alatt áll. Ha nem is keresztény, hanem természetvallási isteni védelem alatt.

A diófa a tibeti buddhisták körében is élvez bizonyos fokú szentséget.

Buddha megjelenése (reinkarnációja?) diófában:

Egyik szent teásedényük ezüstből és diófagyökérből készült:

A buddhista szent motívum, a mandala is diófát ábrázol:

Nem hiába az istenek fája a diófa, ő maga is rendelkezik isteni tulajdonságokkal.

Ez azért túlzás - gondolja tisztelt ellentmondó Kollégám. És azt is gondolja, hogy ezt csak mondtam, de nem tudom bizonyítani.

Pedig dehogynem, a spanyol nyelv a tanúm rá.

Arra, hogy a diófa átvett valamit az istenektől. Olyasmit, amire az emberek nem képesek, akármilyen okosak vagy fejlettek. A teremtést leste el az istenektől, létrehozni valamit a semmiből.

Hogy mit hoz létre? Saját magát, a diófát, a diófa faanyagát. Mert a diófa faanyagát nevezik a föld hatalmas részén, mindenhol, ahol spanyolul beszélnek, madera-nak, ami magyarra egyszerűen csak anyagként fordítható. Matéria - az eredeti latinból.

A diófaanyag, az igazi anyag. Ami nem létezett, amíg a diófa egy szem dióból létre nem hozta magát, a saját világát. Szinte a semmiből. Szén-dioxidból és vízből. Mindkettő semmi, nulla, megfoghatatlan.

És napfényből, ami szintén isteni. "Az a szép fényes nap az Isten jobb szeme." (Szabó Magda)

Hát, ezt csinálja utána az ember, vagy akár egy kisebb istenség (a többistenhívőknél). Az energia anyaggá alakítását.

Mert az ember - nem mind, de egy néhány - az atom- és egyéb bombákban az anyagból már képes energiát csinálni, de fordítva, energiából anyagot teremteni, azt nem.

A legtöbb ember fel se tudja fogni, megérteni se képes, de a diófa megcsinálja. Anyagot hoz létre, a világ egyik legértékesebb alapanyagát.

Becsüljük, tiszteljük a diófát, mert tudását jóra, a mi javunkra fordítja.

Nem úgy, mint némelyek közülünk, például a boszorkányok, akik most jönnek.

A következő fejezetben. Aki fél tőlük, az ne olvassa el!

Egy ógörög legenda szerint egyszer fiatal lányok egy csoportja körtáncot lejtett a szent fa, a diófa körül. Megijedtek valamitől, valakitől, és a diófa alatt kerestek menedéket. A diófa pedig megvédte őket. Diókká változtatta, és elrejtette az ágai között. Persze, a leányok között - mint mindig - boszorkányok is voltak, a diófa azóta is az ő fájuk.

Az idősebb Pliniustól is úgy tudjuk, - aki ettől eltekintve nagyon okos, tanult ember volt, talán még az említett görög legendáról is hallott, - hogy a diófa a boszorkányok fája. Ő ezt még le is írta. Plinius nyomán azonban később is, főleg a középkorban tartották a diófát a boszorkányok fájának, de azóta is így mondják. Végzetes fa, ami körül a boszorkányok össze szoktak gyűlni. És társalogni szoktak. A gyűlésen pedig maga az ördög elnököl.

Tehát, mondják, a diófa a boszorkányok társalgója. És táncterme, mert ha leszáll az éj sötétje, bizony, még táncolnak is körötte.

Hogy erre mi a bizonyság? Tekintse meg tisztelt Kollégám a diófa téli ágait! Ugye, úgy állnak, mint a boszorkányok haja?

Itáliában a 7. században állt Beneventóban egy nagy diófa. Arról volt híres, hogy ott gyűltek össze a boszorkányok. Ezt az egyház nem tűrhette, ezért a püspök maga intézkedett a fa kivágatásáról. A gyökereit is kiszedette. És, mit tesz Isten, a diófa helyén újabb diófa nőtt, ugyanolyan boszorkány-járta, mint az eredeti volt.

Ez komoly. Sokan leírták az esetet, sokféle feldolgozásban olvasható. (Kissé lejjebb saját verziómat is közlöm.)

Most már nem csodálkozunk, továbbmegyünk, és kijelentjük, hogy a diófa a boszorkányok utolsó menedékhelye ezen a földön.

Tisztelt Kollégám, utazott már Ön Olaszországban?

De jó Önnek! Amikor Padaniát, a Po síkságát Bolognánál elhagyta, és az Appenninek hegyei közötti hosszú völgyben Toszkánába igyekezett, biztosan végigment a Boszorkányok Útján, ahol sok diófa szegélyezi az utat. Nem a mai műutat, nem is a sztrádával párhuzamos régebbi autóutat, hanem a valahai, antik, igazi utat, ami a völgyben, a házak között vezet. Az út vonalát magányosan álló, többszáz éves diófák jelzik.

Remélem, az úton nagyon vigyázott. Minden ilyen diófában egy boszorkány lakik. Hajdani, igazi boszorkányok, - már amikor még voltak, mert Könyves Kálmán óta nincsenek, - ők az olasz hegyeket járták.

Tudvalevő, hogy a boszorkányok földöntúli titkok és praktikák tudói voltak. És ezt nem lehetett tűrni, mert a földön túli világ ismeretére az egyháznak volt monopóliuma. Ezért az egyházi és a vele szövetséges világi hatalmak üldözték, pusztították a boszorkányokat, nehogy már a monopólium megtörjön. A legbiztosabb az volt, hogy máglyán égették meg őket.

A máglyahalál nagyon fájdalmas volt, ezért a boszorkányok igyekeztek elkerülni. Egy mód volt rá, amire a boszorkányok képesek is voltak, üldöztetés esetén bele kellett bújni egy diófa törzsébe. Ezért van ma a Boszorkányok Völgyében annyi öreg diófa.

Itt van például egy bejárat a diófába. Már zárva van, a boszorkány benn van:

A probléma csak az, hogy a diófából nem lehet kijönni, ezért a diófa csak utolsó menedékként jön számításba. Ha nem üldözik, a boszorkány dehogyis bújik diófába, nyugodtan éldegél közöttünk.

Csak akkor jöhet elő a boszorkány a diófa törzséből, ha a fa kidől.

Nahát, ezért ajánlom tisztelt Kollégámnak, hogy ha Toszkánába autózik, nagyon vigyázzon, mert ha nekihajt egy diófának, és az kidől, szembetalálja magát egy igen régi, ezért igen öreg boszorkánnyal. (Mert a fiatal, az még hagyján.)

Fiatal diófa a Boszorkányok völgyében:

A diófák pedig most is ott állnak, és várják, mikor dőlnek ki.

A világ boszorkánymentesítése a katolikus egyház feladata. A boszorkányégetések mellett a diófákat is valahogy szemmel kellett tartani, mert a boszorkányok azoknál jönnek össze. Ezért a középkorban rendszeressé vált, hogy ahol egy szép diófa nőtt, tehát minden faluban, a közelben templomot is kellett építeni, hogy helyből el tudják űzni a Gonoszt. Van is templom minden faluban.

Napjainknak is fontos kérdése, hogy ha összefutunk egy boszorkánnyal, hogyan tudjuk megfékezni. Felvilágosult korunkban már nem jöhet számításba a megégetés. Magam csak egy biztos módszert ismerek, a francia néphit szerinti módszert: A legközelebbi diófába bele kell vágni egy kést. Ebből a boszorkány rögtön tudni fogja, hogy ismerjük módszereit, praktikáit, és megcsendesedik.

Lehet, hogy a diófában tényleg boszorkány lakik. Ezt nem lehet előre tudni, ha közelítünk hozzá.

Biztos, ami biztos, jó, ha fenntartásokkal közelítünk a fához. Ezért alakult ki az a szokás a francia nép körében, hogy ha egy diófához közelítenek, törzsét kővel dobják meg, és a gonosz fa egy kisebb ágát letörik. Vagy a kérgéből vágnak le egy kis darabot. Ezekkel a praktikákkal meg lehet törni a diófa boszorkányának ártó hatalmát.

Egy olasz iskolásfiú - a nevét nem tudom, csak azt, hogy a 4.b-be jár - rajza az ördögről a diófa alatt:

Eddig az olaszokról beszéltem. Pedig jó lenne, ha a saját portánk előtt is sepernénk, mert amíg egy királyi (Könyves Kálmán) rendelet el nem törölte, nálunk is voltak boszorkányok. Persze, vannak azóta is, de nem nyíltan. Nemcsak a katolikus magyarság körében, mert a boszorkányság annyira felvilágosult, hogy vallásfüggetlen. Nemcsak az elmaradottabb vidékein az országnak (Csongrádban, Zemplénben), hanem nálunk, a fejlett, felvilágosult Hevesben is. (Ez igaz, meggyőződhetünk róla, ha a levéltárból kikérjük a boszorkányperek iratait.)

Mert a periratok szerint a boszorkányok dióhéjban közlekedtek, sőt, dióhéjba rejtették el a boszorkánytársaság zászlaját is. (Hogy azon kívül mi egyebet is míveltek a boszorkányok, azt már nem tudom, de javaslom, tisztelt Kollégám folytassa tovább az általam megkezdett kutatásokat, és saját lakóhelyi illetékessége szerinti boszorkányokat kérdezzen meg.)

Az amerikaiak sok furcsaságot örököltek angol őseiktől. Például a Halloween szokását, amikor többek között a boszorkányokkal is foglalkoznak. A következő régi angol kép eredetiben ábrázolja a diófa boszorkányát, Halloweenkor.

Azt hiszem, helytelenül járnánk el, ha a diófát kisajátítanánk a keresztény kultúrkör számára. Földöntúli hatalmakkal rendelkező lények, amelyek árthatnak az embereknek, más vallásokon szocializálódott kultúrkörökben is előfordulnak. És ők is kapcsolatban vannak a diófával, nemcsak a boszorkányok.

Például Bartha Júlia tanulmányából tudjuk, hogy a török néphit szerint nem szerencsés a diófa alatt pihenni. Azt tartják, a diófa alatt heverő embert elhagyja a szerencse, s általában a diófa alatt történt dolgok a perik és dzsinnek rosszallását vonják maguk után.

Mert érdekeltek, kissé utánaolvastam a boszorkányoknak és a beneventói boszorkányfának. Benevento Nápolytól bő 50 km-re keletre fekszik, a Sabato folyócska partján.

Benevento városa már a római birodalom korai terjeszkedése idején is megvolt, akkor még Maleventum volt a neve, ami kb. rossz szelet jelentett. I.e. 268-ban lett római provincia, ekkor az új idők új szeleinek megfelelően új nevet kapott, a jóval optimistább hangzású Beneventumot.

A város túlélte a Római Birodalom kettészakadását, a Nyugatrómai Birodalom bukását, azt, hogy Beneventót is barbárok, konkrétan a longobárdok szállták meg, 571-ben.

Eddig még nem lett volna semmi probléma, ez a szokásos történelem szerint történt. A gond ott kezdődött, hogy a város lakói időközben keresztény hitre tértek, a hódító longobárdok pedig Itáliában is megtartották barbár természetvallásukat. Szent összejöveteleiket a város falain kívül, a Sabato folyócska közelében álló hatalmas, szent diófa körül szokták tartani. A fa ágára kígyóbőrt akasztottak, és szent estéken, éjszakákon akörül táncoltak. És lovasjátékokat tartottak. A kígyóbőrt levágták a fáról, végül megették.

Egyszóval, fertelmes dolgokat míveltek. Hogy a szent diófa ne maradjon kígyótlan, a levágott kígyó helyére a következő szent táncig bronzkígyót akasztottak, amit két ünnep között is istenként tiszteltek.

Ezeken az összejöveteleken a városlakók nem vettek részt. Messziről, félve figyelték, és a félhomályban vagy a holdfénynél nem láttak mindent tisztán. A lobogó, hosszú hajú idegeneket könnyen nézték nőknek. Szegény, barbár longobárdok, nőknek nézték őket, pedig csak arról volt szó, hogy nem volt hajvágó ollójuk. És nem volt borotvájuk se, ezért szakállt is viseltek. Igazi, hamisítatlan barbárok voltak. (Talán azóta fonódik össze az olasz nyelvben a barba (szakáll) szó a barbár szóval.)

Az istenfélő városlakók tudták, hogy vad rítus, vallási ceremónia szemtanui, és mivel teljesen elütött a keresztény szertartásoktól, egyenesen az ördögtől valónak tekintették. És amit nem láttak, azt a fantáziájuk segítségével pótolták. Szóval, egész komoly boszorkánykultusz alakult ki a szent diófa körül.

A város püspökének hivatali kötelessége volt az ördög üldözése, dehát mit tehetett a megszállókkal szemben.

Telt-múlt az idő, a longobárdok már vagy kilencven éve állomásoztak ideiglenesen Közép-Itáliában. A beneventóiak eközben az egész vidéken terjesztették a beneventói boszorkány-éjszakák hírét.

Hogy mikor voltak ezek az éjszakák? A Sabato (magyarul: szombat) folyócska mellett csakis szombatra virradóan lehettek. Tehát péntek este. Ebből már egyenesen adódott, hogy a péntek a boszorkányok napja. Azóta is az. Pedig csak arról volt szó, - szerintem, - hogy a longobárdok is megtartották a szent szabad szombatot, tehát péntek este mulattak.

Ilyen körülmények között jött el az Úr 663. éve. És jött vele a Kelet-Római, immár Bizánci Császárság hadserege is, az Úr nevében, hogy személyesen Nagy Konstantin vezetésével a fegyverek erejével foglalja vissza a barbároktól az egész Római Birodalmat. És csak jött, egyre fenyegetőbben.

Mit tehetett a vidéket megszállva tartó longobárd főnök, Romualdo herceg nagy szorongattatásában, szegény?

Hát, mit? Lefeküdt aludni.

Álmot látott. Álmában égi sugallatot kapott. Forduljon a beneventói püspökhöz segítségért, aki ekkor Barbato volt. (Újabb szakállas.)

Barbato püspök kapott az alkalmon. Segítséget ígért, de ennek az volt az ára, hogy a longobárdok mind megkeresztelkednek, és kivágják szent diófájukat. "Isten győzni segít téged, ha lemondasz a Szent Fa kultuszáról."

Mit volt mit tenni, így történt.

De nem volt elég kivágni. A gyökereit is ki kellett szedni.

A gyökerek között pedig egy aranyviperát találtak, a longobárdok szent állatát. A további problémák elkerülése végett az aranyviperát maga Barbato püspök hintette meg szentelt vízzel.

A többit már tudjuk. Nagy Konstantin nem foglalta el Beneventót. Hogy miért, azt csak az istenek tudják. Vagy a görögkeleti, vagy a római hit szerinti, vagy az aranyvipera.

A diófa helyén újabb, boszorkányjárta diófa nőtt, és péntek éjszakánként azóta is táncolnak a boszorkányok.

A történet rögtön feljegyzésre került, latin nyelven, "De nuce maga beneventana" (A beneventói bűvös diófa) címen.

Nem merült feledésbe a nép körében sem. Tudták, hogy a boszorkányok titkos éjszakai szertartásai tovább folytak, a szertartásokon varázslók varázsoltak, és személyesen maga az ördög elnökölt.

Olyan változat is ismert, hogy tévedés az egész. A boszorkányok az ördög vezetésével azért boszorkánykodtak a diófa körül, hogy gúnyt űzzenek a diófából, mert úgy tudták, hogy Krisztust diófából ácsolt keresztre feszítették fel. Itt voltak tévedésben, mert Krisztus keresztje valójában ciprusfából készült. De ha tévedtek is, akkor is csúnya volt, amit csináltak. Hogy pontosan mit csináltak, már nem tudni, csak az biztos, hogy csúnya volt.

Terjedt, terjedt a hír egész Itáliában, mert a hír már csak ilyen.

Később még Danténak tulajdonítottak egy Virág-szonett című verset, amelyben szintén szerepel ez a téma.

A történet sok évszázadon át szerepelt a Nápoly környéki mondákban, mígnem 1428-ban sikerült egy igazi boszorkányt fogni a beneventói diófánál. Egy bizonyos Matteuccia-t. Természetesen bíróság elé állították, ahol részletesen bevallotta, miket szokott a diófánál művelni. A bíróság előtt egy saját készítésű csodás balzsamot hintett szét, úgynevezett unguentót, aminek segítségével repülni tudott. Ezzel illusztrálta, hogyan jutott el a diófához. Mert nem helybeli volt. Még az is lehet, hogy ibériai volt, mert Asturiában ugyanígy ismerik ezt a történetet.

Elbeszélésében szerepelt egy seprű is és egy fekete bakkecske is. Vallomásából amit le tudtak jegyezni, az egy varázsvers volt:

(Varázsbalzsam, varázsbalzsam, vezess a beneventói diófához, víz felett, szél felett, és minden rossz idő felett!)

Na, ez már tűrhetetlen volt, egyházilag. Megégették.

Egy spanyol inkvizítor, Miguel Blázquez szintén írt a boszorkányok varázsbalzsamáról, amit az inkvizíció által halálra kínozott boszorkányok vallomásából tudott meg. Feljegyzése "Boszorkányság és babonaság Kasztília - La Manchában" címen maradt meg, és benne világosan leírja, hogy az unguento varázsbalzsam (ő ungüentónak írja) dióolajból készült.

Visszajutottunk hát megint a diófához.

A boszorkányos diófa történetét 1639-ben Pietro Piperno, a híres beneventói orvos írta le újból. Az alkalmat az adta, hogy Piperno a gyógynövényekről írt könyvet, amelyek között igen részletesen tárgyalta a diófát, annak csodás gyógyító erejét. Piperno doktor úr a szent diófa pontos helyét is meghatározta, 54 km-re Nápolytól, a Sabato folyócska mellett, egy tisztáson, Francesco di Gennaro nemesember birtokán.

A boszorkánydió üzleti hasznot is hozott Piperno doktornak. Nála lehetett kapni a boszorkányfa dióit. Szemenként, amulettnek. Érdekes formájú diót termett Piperno doktor boszorkányfája. Piramisra hasonlító alakút, az alapjánál négy határozott szöglettel. Ez a dió mindenféle baj ellen jó volt.

A leírás alapján egy helyi patrícius, Ottavio Bilotta kápolnát emeltetett a szent helyen, és emléktáblát állíttatott, mindkettő ma is látható.

A népi mondák alapján pedig Giuseppe Cocchiara írta le az esetet, a 18. században, népies versezetben, majd nem sokkal később a német Franz Xaver Süssmayr (1766 – 1803) „Der Nussbaum von Benevento“ címmel balettet írt a történetből.

Benevento manapság modern, felvilágosult ipari város. Ennek ellenére amikor a beneventói boszorkányos diófának utána akartam járni, nem mertem a helyieket megkérdezni, ugyan mondanák már meg, merre van egy diófa? Nehogy félreértsék. Biztos, ami biztos. Az olaszok annyira hithű katolikusok.

A boszorkányos diófa utóéletéhez tartozik, hogy a boszorkány-likőr (Liquore Strega), ami több mint 70 hozzávalóval készített rendkívüli diólikőr, ma is kapható Olaszországban.

---------------------------------------------- Fel------------------------------------- Tovább