Vázlat:
Babits Mihály: Líra, kalendárium, mese, vers, kabala
Bakos András: Dió
Balogh Géza: A falu holnapja
Jámbor Ildikó: Dióverés esőben
Karaffa György: Diófák az udvaron
Kocsis József: Diófa
Kőművesné Nyáry Márta: Hazaköltöztetett diók
Lelkes Miklós: Nézőpontok
Molnár Cs. Attila: Éjközépi látomások...
Molnos Lajos: Csendélet őszidőben
Móra Ferenc: Dióbél királykisasszony
Móra Ferenc: Öreg diófák alatt
Móra Ferenc: Öreg ember, öreg fa
Nehrer Lajos: A hűséges diófa
Schmidt Egon: Búcsúzás
Szecsődi Leó: A diófa és a mogyoróbokor
Várszegi Tibor: Van a kertemben...

Babits Mihály: Líra, kalendárium, mese, vers, kabala

Valakinek nem volt szabad odanézni és akkor választottunk egy diót. Aztán az illető mindaddig szedte a diókat, míg a végzetes dióhoz nem ért. Akkor mindannyian egyszerre felkiáltottunk és több dióhoz nem volt szabad nyúlni. Néha valaki mindjárt előszörre a tiloshoz ért és szokott akkor lenni gaudium. Máskor olyik boszorkányosan mind kiszedte a diókat a tabu körül és azt az egyet hagyta utoljára. Így egyik egész vagyont halmozott föl maga előtt dióból, másik befizetni sem tudott, akkor, mikor a kasszát meg kellett tölteni. A játék általában csöndes volt, csak olykor zavarták meg a nagy belenevetések és belekiáltások. Lassan, gondolkozva szedtük ki a diókat, mintha bonyolult számítások vezérelnék választásunkat, holott csak a véletlen vezetett. És ez a játék, amit csak Szilveszter napján szoktunk játszani, jelentett valamit.

Azonban oly korban voltunk, amikor már és még – les Déjás sont les Encors – untuk a játékot s csak az időt töltöttük vele, hogy majd elmegyünk a híres éjféli misére, melyet Szilveszter éjén életünkben csak egyszer hallgathatunk. Milyen varázsa van a lélekre mindennek, ami nem ismétlődhetik.

Az egyetlenben érezzük a végtelen visszáját. Az a gondolat, hogy többet sohasem mehetek Szilveszterkor éjféli misére – bár az éjfél mise Szilveszterkor is csak olyan, mint karácsonykor – valami különös szomorúsággal töltött meg.

Nevettek a nyugtalanságomon, amivel az órát néztem és azt mondták, hogy hiszen minden nap egyforma és a századfordulás nem is biztos, hogy az idén van és egyébiránt ez csak emberi megállapodás és az idő mindig egyforma és nincsenek szakaszai. De én ellentmondtam, s e hazug világban egyetlen módja az igazmondásnak: ellentmondani. Én úgy éreztem, hogy az időben éppen azok a gondolatok és érzések a lényegesek, amik hozzáfűződnek és amik olyan tarkává és változóvá teszik, és nem a változó, hanem a mindig egyenlő idő az emberi elvonás és csinálmány.

Végre csakugyan elmentünk: Rozi a konyhában bebugyálta fejét a szürke meleg keszkenőbe és jött velünk. Hideg volt, a falusi utcán a lombtalan fák fázó csontvázaknak látszottak, a kutyaugatásban kísértetek üvöltését hallottam.

Regényekre gondoltam, Erdélyre, pusztákon fagyó vándorokra, a kedves arcú kislányok jó melegen öltözködve mentek előttem.

Az ajtó előtti teraszon szaporodik a dió. Hiába szedik össze nap közben, reggelre megint van kettő-három. Előfordul, hogy kilép valaki az ajtón a teraszra, és száraz reccsenés hallatszik. Képzelhető, mit éltek át a bentiek, amikor először hallották ezt a hangot: azt hitték, hogy aki kilépett a teraszra, elcsúszott, és eltörte valamijét. Futottak, majdnem a lábukat törték, az ajtóig, ott aztán megállapították, hogy ja, csak a diók, apának semmi baja. Megnyugodtak.

A kertben van egy hatalmas diófa, vadgalambok szoktak aludni rajta, a harkály is útba ejti rendszeresen, sőt, egyszer egy fácánkakas is itt gallyazott föl éjjelre, ez is kisebb fajta csoda volt. Eddig mindig volt elég termés rajta, ezért nem is szokatlan, hogy a teraszra is jut belőle. Csak az a furcsa ebben a dologban, hogy a fa messze van a háztól. Meg aztán be is van üvegezve a terasz, nem csak fölülről, de körben is, van rajta egy külső üvegajtó, amit zárni lehet. Amikor ezt bezárják, a dió nem szaporodik idebenn. Hát igen, az lenne furcsa, ha bezárt ajtó mögött is szaporodna. De hát épp ezért csak nagyon ritkán szokták bezárni, mert azt gondolják - bár nem mondják ki -, hogy az ilyen apró csodákra szüksége van az embernek.

A dió sokáig számolatlanul hullott odaföntről, a felnőttek nem győzték gyűjteni, a gyerekek viszont nem akarták. Eleinte. De aztán úgy alakult, hogy öt forint járt minden egyes összegyűjtött szemért, és akkor megváltozott a hozzáállás, szinte egyik percről a másikra. A fa alól eltűnt a lehullott termés, a gyerekek pedig fölfelé néztek, vártak, aztán elkezdték labdával dobálni a fát. Erre aztán, ahogyan a túltermelések idején lenni szokott, csökkent a fölvásárlási ár, előbb két forintra, aztán egy forintra, végül már nem is darabra mérték a mennyiséget a felnőttek. De valamiért így is megérte szedni, és szedték is a vállalkozó kedvűek szorgalmasan.

Néhány diót a kutya is fölvett, míg egészséges volt. Félrevonult, lefeküdt vele, föltörte, és kiharapta belőle a belsejét. Ezen a szokásán eleinte nevettek, mert az még érthető, ha füvet rág, arra állítólag szüksége van, de az elképzelhetetlen, hogy a dióbél is jót tenne konkrétan valamijének. Egyszerűen megszerette az ízét. De hát a kutyának egyébként is érdekes dolgai voltak, együtt aludt a fekete macskával, később pedig jobban vigyázott a macska egyszem kölykére, mint maga az anya. Amikor már betegeskedett, nem evett diót a kutya. A betegség sokáig tartott, az állat teljesen lesoványodott, aztán egy reggel ott találtak rá a terasz alján, annyi ereje volt még, hogy elvánszorogjon idáig a garázstól, aztán elpusztult. Eltemették a fenyő tövébe, és már volt olyan nap, hogy nem gondolt rá egyikük sem, amikor egy reggel az apa a teraszon találkozott a macskával. A fekete állat diót hozott föl a szájában, aztán letette, lefeküdt, finoman paskolgatta a kövön, mintha játszana vele, majd a két mancsa közé fogta.

Az apa átlépett fölötte, és ment tovább, dolgozni. Nem volt bosszús, de nem is örült annak, hogy már megint így, ilyen egyszerűen derül fény valamire.

Balogh Géza: A falu holnapja (újságcikk)

A Tisza partján ülök Milotán, a Vész nevű kanyarban. Az egyik legszebb folyószakasz ez Magyarországon. Szabályos, derékszögű kanyart ír le a folyó, és vágtat, mint az elszabadult paripa. A mi oldalunkon rohan, a túlparton, a most Ukrajnához tartozó oldalon szelíd sóderpad, itteni nyelven porond. Ott már sárgul a nyár, a kőris, a valószerűtlenül tiszta vízen egy szabályos, impresszionista festmény. A víz a vászon, a nap a piktor. Sárga, kék és zöld színek villódznak a fényben, s fehér örvények kergetőznek. Fenyegető morgásuk felhallatszik egészen a partig. Pedig az van vagy tíz méter magas. Mintha csak egy hajóhídon lenne az ember, aki csak áll és néz, és nem tud betelni a látvánnyal.

Így van ez, lassan már harminc éve: a Vész és a Tisza fogva tart. Meg a templomtorony, amit egy hideg, télvégi napon pillantottam meg először a tiszabecsi országútról. Február volt, de sütött a nap, a kristálytiszta levegőben messzire el lehetett látni. Elsőnek is a tömérdek, barkázni készülő fűzfabokor tűnt fel, meg a befagyott tócsákkal borított rétek, de aztán hamarosan megjelentek a hegyek, melyek azonnal szíven ütötték a nyírségi homokdombokhoz szokott embert. Akkor még nem tudtam, hogy a hozzánk legközelebbiek a beregszászi, a távolabbiak pedig a huszti s a nagyszőlősi hegyek, előttük meg az a büszke, fehér torony a milotaiak tornya. Csak azt tudtam, valami különös, vad, mégis hihetetlenül vonzó világ felé döcög velünk az öreg autó. Friss házasként leendő falunkat s iskolánkat mentünk szemrevételezni: ha sikerül, ősztől már ott tanítunk. A faluba érve kisebbfajta csoda történt. Kint az országúton még harapott a tél, varjak sikanyóztak a jégen, de bent a házak közt már szabályos tavasz volt. Langyos, déli szél fújdogált, a Tisza felől fűz- és nyárfarügyek kesernyés illatát hozta, a kertekben pedig virágzott a som: mint megannyi égő lámpa világított át a sok, sárgába öltözött fa a kertek bokrain.

Mikor legközelebb arra mentünk, épp beért a termése. Augusztus dereka volt, s édes illatokban fürdött a falu. Szilvalekvárt főztek, majd' mindegyik ház udvarán kavarták az üstöket. A somlekvár sok helyen addigra már kész volt, a kavaróba betévedő "új" tanár bácsinak meg tanár néninek majd' mindenütt a kezébe nyomtak egy-egy üveggel. A tanár bácsi persze mást is kapott: szilvapálinkát. Rettenetesen erős szilvapálinkát. Szerencséjére a szomszédoknál, Fóri Bertinél meg Csókási Guszti bácsinál kezdte a vizitálást. Onnan könnyen hazatalált. Mire a távolabbi családokra került a sor, már szeptember vége, október eleje volt, s megtanulta: csak csínján a szilvával!

A dióval viszont nem kellett vigyázni. Abból egy zsákkal is megehetünk. Legfeljebb elmegy a kedvünk egy időre a nehezebb ételektől. Milotán ma is nagyon sok hál' Istennek a dió, de akkor, hetvennégy őszén még tömérdek volt, a legtöbb portán nyolc-tíz fa is díszlett. S micsoda diófák voltak! Száz-százötven évesek, a csorgójuk átlógott a szomszédba. És nemcsak a kertek, de a határ is tele volt velük. Méltán mondták Milotát az ország leghíresebb diósfalujának. De nemcsak a Kárpát-medencében ismerték a milotai diót: a két világháború között még a londoni tőzsdén is jegyezték. Ennek már hatvan éve vége, és az öreg magfák is megritkultak jócskán, de azért a milotai dió még mindig fogalom.

Épp ez ösztönözte három éve a falu vezetőit arra, hogy fesztivált szervezzenek a híres gyümölcs tiszteletére. Tavaly borzasztó idő volt, az égiek mintha csak bosszút akartak volna állni a korábban kivágott öreg diófákért, zengett, csattogott, elverte a sokadalmat.

De most ragyog a nap, mintha kárpótolni akarná a vendégeket, a szervezőket. Az ország talán legszebb falusi sportközpontjában - gondozott gyep, fák, virágok, árnyas sétányok - száz sátor, ötezer ember, mindenféle náció. Helyiek, távolba szakadt, de hazavágyó milotaiak, és most barátkozó idegenek, szomszéd falubeliek, rokonok, barátok, mutatványosok, céllövöldések, zenészek, énekesek - igazi fesztivál, s mindez egyetlen gyümölcs tiszteletére.

- De az a gyümölcs talán a falu megmaradásának a kulcsa - idézem vissza itt a parton Klapka György polgármesternek, a fesztivál főszervezőjének szavait. Sokszor beszélgettünk már korábban is a faluról, és mindig a dióra kanyarodtunk vissza. Ő ugyan nem milotai, de szentül hiszi, nem szabad veszni hagyni az ősök hagyatékát. Ennek a gyönyörű fekvésű, de minden fontosabb várostól - Mátészalka ötven, Nyíregyháza száz, Budapest pedig háromszázötven kilométer ide - messze eső falunak saját gyökereibe kapaszkodva kell megélnie.

A régi szokások szerint a milotai embernek életében legalább három diófát kellett ültetnie, tanítgattak annak idején a régi öregek, mint Berhés István, Török Gusztáv, Kisfalusi Bertalan. Egyet magnak, egyet bölcsőnek, egyet meg koporsónak. A szokást sokan még ma is tartják, és a másik hagyomány se tűnt még el végérvényesen: a milotai ember nem ásóval, inkább kaszával ülteti a diót. A csóka hullatta dióból kikelt fácskát nem vágja ki, hanem körbekaszálja. Ez a magyarázata annak, hogy kint a földeken néha a leglehetetlenebb helyeken is láthatunk terebélyes diófákat. A Vész környéke is tele van velük. Igaz, ezek csak amolyan siheder fácskák, de azért egyikük-másikuk már javában terem, lesz miről majd csemegéznie a madaraknak, az erre járóknak.

Kihalt a táj, csak egy-egy felugró hal csobbanása töri meg a csendet. Ám csalóka ez a kép, nyáron lépten-nyomon kajakosokba, kirándulókba, horgászokba ütközik az ember. Egyre többen fedezik fel a Tiszahát eme csücskét, csak egyetlen gond van: ebből nem sok haszna lesz a falunak. Pedig a folyó itt kanyarog, össze-vissza ölelgeti a falut. Akad olyan hely, ahol száz méterre megközelíti, de a vízi turisták itt még nem igazán szállnak partra. A szomszédból, Tiszabecsről, ahol Magyarországra lép a Tisza, indulnak, az pedig hat-hét kilométer csupán ide. Ennyi idő alatt még a legfalánkabb kenus sem éhezik meg, a leglustább sem kívánkozik még ágyba. Mennek tovább, legtöbbjük észre sem igen veszi, micsoda pompás kis falu mellett haladtak el.

Milota egyébként ezerlelkes, a határa ezerötszáz hektáros, és sokáig arról volt nevezetes, hogy rizst is termesztettek az egykori termelőszövetkezetben. Még a nyolcvanas években is, s nem is veszteségesen. Ez volt Európa legészakibb rizstermesztő tája, jártak is csodájára. Aztán, ahogy kezdtek összerogyni a téeszek, az itteni Új Életnek is egyre keservesebb lett a sorsa. Eltűnt a rizs, aztán maga a téesz is. De innentől ez már országosan ismert történet.

Jámbor Ildikó: Dióverés esőben
(újságcikk)

Egy kosárnyi diót kaptam ajándékba. Rokonaim hozták, az Eger környéki hegyoldalon termett. Jóféle, egészséges gyümölcsök, kemény a héjuk, nehéz beléjük hatolni, kiszedni az olajos magvakat.

Szemerkélő esőben szedték, ebben a szokatlanul hamar téliesre fordult őszben, úgyhogy kitettem egy tálcára szárogatni. Karácsony táján már biztos, hogy nagy keletje lesz, sütemény készülhet belőle, vagy téli estéken elropogtatjuk.

Gyerekkoromban az egész utcánkban különleges eseménynek számított a dióverés. Minden porta előtt két-három erős törzsű diófa díszlett, nyáron sűrű lombkoronája alatt hűsöltünk, göcsörtös törzsén tanultunk meg istenigazából mászni, s a közösséghez tartozást a dióverés kapcsán tapasztaltuk meg. Szeptember végén egy napon botokkal, kosarakkal, zsákokkal az egész utca szüretelte a diót. Nem beszéltük meg előre. Az érett szemek kifordultak a burokból, s mikor már belepték a járdát, egyszer csak valaki elkezdte begyűjteni. A szomszéd látta, nosza, ő is nekifogott. A máséból nem vett volna senki el egy szemet se. Érés előtt óvták- védték egymásét, utána pedig - hogy a böngésző cigánycsaládoknak, s a gyerekeknek is jusson valami - nem szedték fel a hullottat.

Azóta megváltozott minden. Az utcánkat telerakták villanyvezetékkel, telefonoszlopokkal. Hivatalos utasításra nyírták-vágták a gallyakat eladdig, hogy csupán néhány famatuzsálem élte túl, az is alig terem már. S ha igen, gyorsan össze kell szedni.

A mi kertünkből is eltűnne hamar - mondták rokonaim -, azért kellett siettetni a betakarítást. Ma mindennek értéke van, ami anyagi, s mindennek lába kél, ha nem vigyázzuk.

A fiam óvónője kérte a szülői értekezleten, hogy aki teheti, hívja meg a kicsiket diót verni. Elvinném oket a gyerekkoromba, a mi utcánkba, szívesen.

Karaffa György: Diófák az udvaron

Első diófánk kalandos körülmények között került hozzánk.
Fiammal és lányommal barangolni mentünk a Horára, a falu határában álló dombra, új élmények, új látnivalók után. A Horán valaha sífelvonó üzemelt, ám a háládatlan utókor hagyta lepusztulni: Először csak egy kis csavar tetszett meg valakinek, aztán egy kapcsoló, majd egy drótkötéldarab keltette fel az érdeklődését egy traktorosnak s a vége aztán magányosan, árván „ácsorgó” oszlopok lettek, csavar, kapcsoló és drótkötél nélkül. De még így is szinte hallható közöttük a valamikori gyerekek boldog kacagása, szinte látható az a felszabadult tülekedés és tolakodás, ahogy egymással versengve kapaszkodnak a kötél felvonó részébe, szinte érezhető a sítalpak alatt sercegő hó fürge freccsenése még nyáron is.
A Horán valaki szelídgesztenyét telepített egykor, talán utódaira, talán csak gyarló anyagiakra gondolva. Öles fákká terebélyesedtek az akkor még csak husángnak nevezhető csemeték, lombjukban mára már diónyi nagyságú gyümölcsöt teremnek, avarrá érlelődött lehullott leveleik között pedig ízletes galambgombák, „tinórák”, pereszkék és a hírhedten gyilkos galócák teremnek. Kincset jelentenek ezek a hozzáértőknek! Kellemes foglalatosság a gesztenyegyűjtés, a gombászás, a szinte vadászkutya-ösztönű avarkaparás s betetőzése az örömnek; a teli háti. Kellemes ez a gesztenyés! Sétálóútjain ballagva elgondolkodhatunk az elmúlt napok eseményein, beszívhatjuk a friss, émelyítően illatos levegőt, együtt „lépdelhetünk” a természet évszakváltásaival, megfigyelhetjük az öreg fák pusztulását s az általuk hagyott üres területeken az új élet, az új facsemeték születését. Akár egy rendhagyó „természet-ismeret”-óra. Az erdő is mint egy tankönyv, nyitott oldalai szabad bepillantást engednek törvényeibe, csak venni kell a fáradságot és olvasni belőle.
No, de rátérek első diófánk „történetére” is!
A Horát végigsétálva, megnehezülve az élmények súlya alatt indultunk haza. Az út menti bozótosban szúrtam ki a nemes ágak sima kuszaságát, összetéveszthetetlen leveleinek zöld harmóniáját. De hiszen ez egy diófa! Varjú hozhatta csőrében a számára arannyal egyenértékű eledelt, de vajon „ki lehetett az a róka, aki kiénekelte szájából”? Vajon mi riaszthatta meg ezt az okos madarat? Tény, hogy a mag „elvettetett” s a mesebeli mandulafával ellentétben ez a mag jó talajra talált, cseperedett, növekedett, nem hagyta, hogy gyenge szárát a gaz megfojtsa, s aztán egyre nagyobb eréllyel tört a napfény felé, hogy beteljesítse ősei álmát, az új élet megerősödését. Megjegyeztem magamnak ezt a helyet, aztán egy ásóval felszerelkezve visszatértünk gyerekeimmel, immár a fáért. Hatalmas, erős főgyökeret eresztett ebben a gazban, kénytelen voltam félméternyire átvágni. Féltem, hogy megsínyli ezt a brutálisnak tetsző beavatkozást, de valami őserő, valami meghatározhatatlan, de megérezhető „élni akarás” folytán az otthoni földben ismét erőre kapott, meggyökeresedett. (Valahogy így lehetünk mi is, az ittenieknek „gyöttmentek”. Erős, mélyre eresztett gyökereinket valaki, vagy mi magunk „átvágtuk”, de élni akarásunk és erős hitünk által meggyökeresedtünk újonnan választott „szülőföldünkben” és sarjakat, lombot, termést már itt hozunk.) Fiam rögvest magának akarta ezt a fát. Így lett aztán ez az új szerzemény a „Gergőfa”.
A másodikat, a „Katafá”-t már mi magunk neveltük magról. Hatalmas termésű, ám mégis vékony héjú diót kaptunk ajándékba rokonainktól. Finom, kellemes ízű béle hamar fogyott, az ültetést meg kellett ejtenünk, mielőtt végleg megettük volna mindet. Néhány év s már akkora, mint a „Gergőfa”. Aztán, ahogy jöttek a gyerekek, már szinte hagyománnyá vált a faültetés. A „Sárafa” sajnos kiszáradt. Hangyák lepték el még csenevész szárát, vastag, gyengítő odút rágtak bele, kirágták az „életet” belőle. Nem tulajdonítottunk ennek babonás jelentőséget. Konstatáltuk, majd Sára választott magának másik fát, egy hetvenhat éves fenyőt. A napokban a tavaszi takarítást végeztük az udvaron. Eszter lányom megcsodálta a két szépen gyarapodó diófát s megkért, hagy ültessen ő is diót. Kis kezeivel kaparta ki a gödröt neki, gondosan betakargatta, kis karókkal körülvette, gyermeki hitével megöntözte. Így az „Eszterfa” épp most van születőben.

Egy régen írt haikum jut az eszembe mostan:

„Fát ültettem már.
Várom a gyümölcseit.
Nekem van időm.”

Kocsis József: Diófa

Eltűnt egy fa, nyoma veszett, és most semmi sincs a helyén, csak valami furcsa hiány; diófa volt, tudni vélik sokan, akik a Péter utca felől teljes életnagyságban láthatták; a csúcsát látni lehetett a Mátyás Flórián utca túloldaláról is, a ház fölé magasodott, megszokták, hogy ott van, erre most meg nincs ott, és nincsen sehol, mintha csak káprázat lett volna, pedig emlékeznek rá, szó sem lehet érzéki csalódásról, ott volt az mindig -

ez a vén diófa, ha embernek teremtődik történetesen, a találkozásuk idején méltóságteljes, nagy nyugalmú, szeretni való öregember lehetett volna, ráncokkal szabdalt, mélyen barázdált bőrével tiszteletet parancsoló nagyapó forma öreg, barátságos és megközelíthető, föl lehetett volna kapaszkodni az ölébe, összekucorodva hallgatni a lélegzését, és figyelni csendben, ahogyan lehelete cirógatóan meg-meglebbenti a közeli jószagú dióleveleket; fának teremtődött azonban, és ez nagy jótétemény volt számunkra, mert így ágai közt megbújhattunk, fejünk fölé árnyékot feszített a fullasztó hőség ellen, ha nyár volt, ősszel meg, amikor megrázva ágait kis szelet kavart velük adakozó jókedvében, a lábunk elé hintette koppanó-csörrenő dióit; néhány szemet közülük betakart száraz levelekkel: jusson belőlük a hóolvadás utáni ínséges időkre, meglepetésül -

eltűnt egy fa, odalett végképp (Nem látott valaki egy öreg diófát valahol?) különös ismertetőjele, hogy ágain gyerekek csimpaszkodnak, meghúzódva a tárt karok öbleiben, elvegyülvén megférve békességben más lomblakókkal -

elgondolom, hogy egyik éjszaka, amikor a legsűrűbb az ágak között a sötét, akkor történhetett valami: előbb talán csak néhány levél szabadult el a hirtelen támadt szélben, aztán a légáram szívóereje elragadta sorjában valamennyit, és átemelte a magasabb szomszéd ház tetején a gerincen túlra; később apróbb gallyak szövedékét repítette utána a megdühödött förgeteg; a nagyobb ágak reccsenve szakadtak le, s hogy a vastag törzzsel mi történt, nem tudhatja senki, csak az bizonyos, hogy reggelre már nem volt a helyén, érdesen őrlő fogaival fölmorzsolta az egyetlen éjszakányi sötétség leple alatt eszeveszetten fölgyorsult az idő, és a széthulló morzsákkal, huss, szerterepültek a kert szolgálatkész madarai, a cinkék, verebek, fecskék és rigók nagy csapatokban; lehet az is: a köd szívta magába, ráterült vastagon, gomolyogva, mint a vágott dohányként újságpapírba csavart száraz diólevelek kesernyés füstje, és amikor felszállt, nem volt már alatta semmi, csak valami fanyar illat, anyagtalan emléke a zöld dió keserű szagának, elkeveredve a nedves avar kipárolgásával; meglehet, nem is éjszaka történt, egy havas téli napon inkább: halk hó esett, nedves és kövér pelyhek szálltak az ágak között, előbb az ágvégeken telepedtek meg ringatózva, később nagy, puha fészkeket építettek az erősebb gallyak öbleibe, kirajzolták az ágak vonalvezetését fehérrel, és a törzset is bevonták hóval: olyan lett egészen, mintha az öreg diófa szobra állna ott megformázva hóból, épp úgy, mintha hóember volna, csak éppen hófa volt, állt szikrázva, gyönyörűn, megállott fölötte a Nap; amikor aztán az olvadás ideje eljött, az ágakról gyöngyszemek hullottak alá és széjjelgurultak, és amikorra elolvadt egészen, akkor látszott csak, hogy a hó alatt nem volt semmi a fából, a fás részek fölszívódtak mind a hó kusza rajzolatába -

csak azért is jó volna erről valami bizonyosat tudni, hogy arra, miként lehetne a dolgot visszacsinálni, fény derülhessen; talán a hóval kellene próbálkozni: ha olyan puha és tapadós hó esne megint, hogy abból hóembert lehetne építeni, hatalmasat, akkor hófa építésébe fogni sem volna lehetetlen: életnagyságban volna lehetséges összetapasztani hóból az öreg fa mását, összegyúrni a törzset legelőbb, aztán a lombkoronát tartó ágszerkezetet, ahogyan volt valamikor is, híven őrzi az emlékezet, amikor akár nagyapó formájú, szeretni való öregember is lehetett volna a vén fa, ha történetesen embernek teremtődik - és amikor már fölismerhetővé válnának emberi vonásai, láthatnánk csodálkozva, hogy mintha Horváth Béla öregapánkat formázná, így, öregapósan, miközben tudnánk jól, hogy nincs ezen csodálkozni való igazából, hiszen az a csoda, ahogyan ő most előjött, semmi ahhoz a csodához képest, amikor régen egyetlen nagy fuvintással képes volt ellobbantani a villanyégőt, többször is akár, úgy, hogy kialudt a fénye, csak fújnia kellett rá messziről, igazi csoda volt ez, csalás nem lehetett, hiszen a kapcsolótól gyanakvón messze parancsoltuk, és anyánk vigyázta is nagyon, rajta tartotta a kezét, nehogy titokban elérje s lekattintsa csalárdul; erre nem lehetett módja, mégis folyton kialudt a villanykörte fénye, ahányszor kértük: fölfújta borpiros arcát, eperorra ragyogott, és úgy ragyogott a két nevetős szeme is hozzá, hogy nagyon kellett szeretni, és hiába lett sötét, a ragyogás ezen is átjött, és kirajzolta az alakját, hogy ölébe kapaszkodhassunk s a térdén ülve elmajszolhassuk az összeroppantott héjak közül elővarázsolt friss dióbelet, ami elmaradhatatlan ajándékképpen megjárt nekünk, valahányszor látogatóba megérkezett hozzánk a nagyapánk -

az öreg diófa visszavarázslásának, persze, lehetséges sokkal kevésbé körmönfont módja is, ezt - miután előbb akvarellel próbálkozott s nem sikertelenül - Tibor öcsém eszelte ki: magról kelt diócsemetét vitt haza tőlünk, és elültette azt a Bakonyban meghúzódó tanyájuk udvarán, Jásdon; amikor először kilevelesedett a koronás fácska a ház előtt, oldalra kucorodva, ötvenévesen, öcsém körbefeküdte a csenevész törzset, hogy árnyéka alá egész testével beférjen; mára - ki hitte volna, pedig csak tíz év, ha eltelt azóta - kényelmesen elférünk lombja alatt valahányan, még a hegyi kapaszkodókon megfáradt Suzukinak is jut hely az árnyékában, hogy magát kiszuszogja a visszaindulásig; kedvtelve nézegetjük a vastagodó törzset, fölsandítunk az ágak közé is, latolgatva: hány év kell még, hogy megbírjanak az ágak, ha közébük följutni kedvünk szottyanna, meg persze - mert előrelátó az ember -, hogy szükség esetén hova támaszthatnánk majd akkor a létrát.

Kőművesné Nyáry Márta: Hazaköltöztetett diók

Amikor a hőn szeretett nagynéni Düsseldorfba követte férjét, és kislányait szülőfalujában, vagyis Bánátban hagyta, nem kalandvágyból fogta a bőröndöket, hanem a teli munkakedv, a biztos megélhetést ígérő jövőkép indította útnak.

Pár évig gondtalanul alakultak a dolgok. Nyáridőben hazalátogattak a férjével. Mi, kislányok már akkor Barbie-szerű babát kaptunk és hatalmas Milka csokit. Minthogy nem törődtünk azzal, hogy a csoki papírján a boci lila, azzal sem törődtünk annyira, hogy a nagynéni igazán boldog-e. Bár annak látszott. Szüleim mondogatták is: ,,Ez a Bözsi már másodnapra megszépül, miután hazajön.''

Azután egy őszbe hajló időben, amikor a nagynéni a gyümölcsösünkben sétált, lehajolt pár szem dióért. Melengette, simogatta, szagolgatta őket. És betette olyan földmorzsásan a drága bőrtáskájába. Maga elé mondta azokat a sóhajokat, amelyek a német földön csupán óhajként maradtak meg a szívében: ,,Hiányoznak a kisoroszi diófák, meg ez a sok akác. Hiányzik Kikinda főutcájáról a hársfaillat, és hiányzik a dinnye, a töpörtős kacsasült. Hiányzik a magyar nóta, a magyar szentmise, a kis Szent Teréz szobra a templomból...'' Elvitte a maroknyi diót, hogy a düsseldorfi kertjében egy bánáti diófasort ültessen. Elmondása szerint az ottani kertszomszédja jót nevetett rajta; mondta is, arrafelé diófák nem nőnek. De ő mégis elültette. Harmadnapra a kis kertjéből kutyák kikaparták a magot. Ő dacosan összeszedte. Becsomagolta és hazaküldte, hogy legalább egyet ültessünk el kedvére. Legyen neki is egy fája, ha más egyebe már nem is maradt Kisoroszon. És érdekes, ahogyan aggódott a mára már óriássá nőtt diófáért, olyan gondot viselt szeretett szülőföldjéről. Heti egy alkalommal telefonált, külön takarítást vállalt, hogy tömöttebb zsebbel térjen haza az ajándékozás kedvéért is. Mi meg gyűjtöttük neki az összes délvidéki magyar újságot, vettünk neki könyveket, Gion Nándort, Csépe Imrét és Herceg Jánost nagyon szerette. Sőt egy halom régi Mézeskalácsot is sikerült kéz alól beszerezni a német földön született unokájának.

Arról nem is szóltam, amikor megalakult a VMDK, mennyire lelkesedett. A Hírmondót elküldtük neki, ő meg hazahozott egy hangkazettát magyar hazafias versekkel, dalokkal. Bíztatott, hogy játsszam le tanítványaimnak...

Tervezte, hogy nyugdíjas éveiben hazaköltözik. Mert megpihenni az ősi fészekben lehet, vagy ahogyan ő mondta; ,,Ahol magyarul mondják a Miatyánkot''.

Azután egyszer, útban hazafelé, Bécs környékén baleset érte. Kóma. Hónapokon át hosszú élet-halál harc. Most ott pihen egy távoli ország temetőjében.

Nagynéni után sokáig nem találkoztam olyan emberrel, aki sok száz kilométerre bánáti szülőföldjétől, szinte epekedéssel ragaszkodott volna ősi fészkéhez. Aztán férjem megismerkedett Csonka Sándorral a szajáni plébánián. Elragadtatással beszélt az 1965 óta Párizsban élő, tiszaszentmiklósi születésű magyar emberről, akinek ma is a legfőbb szívügye a vajdasági magyarság sorskérdése. Megismerkedésünkkor nagynénim hazaköltöztetett pár szem diója jutott eszembe, mert éreztem, Csonka Sándor diófái sem Párizsban nőnek az égig, hanem a szurkos bánáti földben.

A legutóbbi találkozásunkkor, ami talán szeptemberben lehetett, Csonka úr halomnyi újsággal tért be hozzánk. Nemcsak a francia és német sajtó velünk foglalkozó példányait hozta el, hanem a Nyugaton, Kanadában és USA-ban megjelenő újságokat is. Pedáns tanuló mintájára pirossal aláhúzta a vajdasági magyarok helyzetével foglalkozó írásokat és mély elemzésbe kezdett a várható, a kiérdemelt és megvalósítható politikai helyzetünkről. Mivel rövid volt az idő, érintette annak lehetőségét, hogy nyugati magyarokat, vagyis azok képviselőit haza kellene hívni egy találkozóra: meg kell beszélni, miként tudnának rajtunk segíteni. Mert a lökés, egy erős szívzörej hiányzik, mondta, és végsőképpen beépülhetne a hétköznapjainkba a kitárulkozás, az egymásért való szorosabb törődés. Önmagunk kis várában, a védőbástyák mögött gubódzunk, jelentette ki mosolygósan. Maga után hagyott néhány nyugati újságot, Wass Albert-verset... Így tett Csonka Sándor, aki a Magyar-Francia Baráti Társaság elnöke, aki a Magyarok Világszövetségének tagjaként szót kér érdekünkben a világban, aki tavaly igyekezett megszervezni néhány rendezvényt Párizsban a vajdasági magyar kultúra ízeiből.

Minap felhívott bennünket. A telefon visszhangzott, ami némiképpen zavart. De amikor Csonka Sándor ízes beszédét meghallottam, valamint lexikális informáltságát a délvidéki helyzetről, nagyon boldog voltam. Arról is értesült, hogy Csókán Jasura Tivadart pappá szentelték. Mondta is, örüljünk hiszen, még gazdagabbak lettünk lelkiekben. És szóltunk a nyári tervekről, amikor Csonka úr bejárja majd Vajdaság falvait, városait. Már most megéreztem, miként hozza majd a derűlátást, a pezsdítő kedvet, az erős támasztékot a nemzeti megmaradásért. A Csonka úr ereje aztán bennünk él egy jó ideig: tervezgetünk, szervezgetünk. De egyszer csak megtorpanunk, mert szellemi állványaink még nagyon gyengék.

De mi itthon vagyunk, és gondot viselünk az idegenbe szakadtak Bánátban terebélyesedő diófáiról.

Lelkes Miklós: Nézőpontok

Egy lusta ember nem törődött diófáival, így azokról ősszel nem dióverő póznák verték le a nagyszemű diókat, hanem azok a szél jóvoltából jutottak le, heverésztek a fűben.

- Kár! Kár, hogy nem minden ember ilyen gondos, derék, varjúszerető ezen a környéken! - dícsérte a kert gazdáját az egyik feketetollas madárvitéz.

A többi varjú egyetértett vele. Vitték a diót, csemegéjüket.

A falun pihenő, "őszölő" bölcselő másként látta a dolgot, így szólt barátaihoz:

- Látjátok, ha már Márton bácsinak nincs is kedve leszedni vagy leszedetni fáiról a diót, legalább odaadhatná a termést másnak. Így az a sok pompás dió mind a varjaké lesz! A többiek bólogattak, helyeseltek, egyetértettek vele.

Kétféle vélemény, de mindegyik okát megtalálhatjuk, ha elgondolkodunk azon: ki mondta, - és miért. Nem csupán dióra, varjúra, valamint emberre érvényes ez a kis történet!

Molnár CS. Attila: Éjközépi látomások...

A diófalevél már hulltában is éppen olyan, akár öregapám öregségtől összezsugorodott kézfeje - gondolja egy éjközépi órán a kettős életű Idegen.

A félálom szivárványos, csalóka vizein hajózik még, miközben hallhatja a dohányszín, holt pergamenkézfejek halk-halovány csörrenéseit a dérliszttel teliszórt, elfehéredett anyaföldön.

A diófalevél már odafönt, az egyre gyérülő lombsátrában is csaknem olyan, akár az én öregapám öregségtől összezsugorodott, bőven erezett keze feje - gondolom magam is szorongva és megdöbbenve eme éjközépi órán kettős életemet elemezgetve-latolgatva...

- Úgyse, mégse ültetek diófát! - jelentette ki venyigevékonyka szomszikám, a csontos Öregember. - Nem ültetek, mert hét esztendő múlva teremne, ám hol leszek én már akkor!

- Ültess te csak diófát bátorsággal! - biztatgatja élete párja, a kérdőjelforma Öregszüle. - Ültessél csak, majd az évtizedek gyümölcseit a fiaink meg az unokáink fogják élvezni. Ha meg életed fonala hosszabbra nyúlna ki, belőle tested köré még fakabátot is szabathatnak majd a maradékok...

- Talán mégis tenéked vagyon igazad - bólogat az Öregember éppúgy, akár ennek a mostani diófának a lemeztelenített lombozata az északi szélvihar beretvája alatt. - Igaz is, miért ne ültetnék diófát? - töprenkedik árnyalak szomszikám még az élet kerítésén innen, avagy túl.

A félálom csalóka vizein, a káprázat és a képzelet fodrain-habjain hajókázom ezen éjközépi órán, ám hervadó kertemből más, egyéb neszek is beszüremlenek hozzám.

A szomszi hatalmas fekete kandúrja zászlóként lobogó farokkal, foszforeszkáló smaragdszemekkel, csontszínű karmokkal gyúrja-karmizsálja a diófám kérgét, látomásszerű bőregér csapong egyre az ágak között, elkóborolt gerle reszkető szárnyakkal telepszik le a lombkoronafészkébe.

És ekkor hirtelen megered az ólmos, jeges eső.

Most nem kíséri égiháború, nem cikkannak kékszínű istennyilák, ez az eső csöndes, áztató, országos, illő az évszakhoz.

- Tudod, csillagom, a fának is van lelke - mondja mélységes meggyőződéssel, homlokát ráncba rántva másik szomszédom, a gölődinszemű ácsmester. - De még a holtnak hitt fának is lelke vagyon, mivel gerendakorában akkorát bír csavarintani magán, hogy kiemelheti még a kőházat is sarkaiból...

Hallgatom továbbra is az éjszaka neszezéseit. Az esőkopogást, a szél neki-nekivaduló nyelvelését kéményemben, kályhám parazsából a szikrák csillagszóró-pattogását, a közeli-távoli kutyák vad vinnyogását.

- Meddig tart még vajon ez a gyötrelmetes éjszaka? - kérdezi tőlem a kettős életű Idegen, az immáron jócskán meghasonlott, hétszernősült cimbora.

- Talán a legelső aranytorkú nagymadár, a kövér kokas kukorékolásáig egészen - felelem az álom mozgóképeivel.

Ezalatt kertemben a diófalevél egyre-másra zörög-börög, akarva-akaratlanul is halottaimra emlékeztetvén...

S akkor egy közeli hajnalhasadtakor reárontott a fagy kaszája, letarolta a meggémberedett rózsákat, le a szépséges krizantémokat, megdermesztette a gömböcskehasú pókokat is.

- Roppant kegyetlennek tűnik ez a kaszavillogás! - állapítja meg az Idegen, a szomszikám pedig átszól a kerítésen:

- Aranycsillagom, mégiscsak érdemes volt diófát ültetnem! - s ekkor bőszen és büszkén fölkukorékol a hajnali aranykokas a látomásszomszédom delejes udvarában...

Molnos Lajos: Csendélet őszidőben

Ősz van újra. Megjött egy újabb őszünk.

Üldögélek a kókadozó kedvű, langyos hangulatú kertben, a hét végi házunk kertjében; ebben a vásárolt, nem a gyermekkori, nem a régi kertben. De hát, kert ez is, falusi kert. Lelkemnek kedvessé a másfélszázévesnél is bízvást öregebb diófa teszi. Üldögélek hát a kertben, az öreg diófa, diófám alatt. Nem kell el-kihúzódnom alóla, ha azt akarom, hogy a puha őszi napfény rám essen, melengessen: vetkeződik az öreg fa, ágai közt így bőven beesik a napfény az alatta üldögélőkre. Sirr-surr... pilinkélnek alá a hatalmas, tenyérnyi, barna diólevelek. Mintha kedvét lelőn, játékosan, rám is ejteget egy-egy levelet a fa. Játékosan, mondom, mert úgy tűnik nekem. Pedighát aligha örömében, játékos kedvében pilinkézteti lefelé leveleit a vén fa, mely mindenegy lehullatott levél híján egyre kopárabb lesz, vénségesebbnek tetsző, már-már csúf is, lehangoló, elszomorító látvány is. De úgy tetszik, diófám nem gondol mindezzel, pergeti leveleit, bölcs-nyugodtan, belenyugvással, nem kapkodva — "végzi" most is a soros teendôjét: a levélhullatást.

Gyermekkoromban vált szokásommá a fák "jellemzése". Akkoriban azt "játszottam", hogy kertünk mindenik fáját hozzáhasonlítottam valakihez: családunk valamelyik tagjához, valamelyik szomszédhoz, rokonhoz, ismerőshöz. Az egyik szilvafát például úgy láttam, hogy "megszólalásig" olyan, mint örökké lótó-futó, perpatvaros, pereszlen nagyanyám. A kertünk végében gubbasztó, vén, szikár, komor-mord tölgyfa "világra" olyan volt, mint a felső szomszédunk, a rideg, szófukar, gyermektelen Józsi bá’. A terebélyes ("nagyszoknyás"), szaporatermésű ribizkebokor kihez is hasonlíthatott volna az én gyermeki szememben máshoz, mint a vélünk átellenben lakó Ágnes nannyóhoz, kinek mesélő szavait éppúgy szerettem, mint ribizkebokrunk vidámpiros-édes bogyóit; s ki mást is formázhatott volna a ribizke mellett terpeszkedő egresbokor, ki mást, mint Ágnes nannyó férjeurát, a szúrós szavú, sörte-bajszú Gergé papót. A kapunk mellett, a kerítésen áthajoló almafa hovatovább egyre inkább édesanyámhoz lett hasonlatos képzeletemben, "ki" mintha mindig-engem-várón hajolna át a kerítés fölött, kitartón, fáradhatatlanul szemlélődve lefelé a Felszeg utcán, avagy felfelé a Bízek irányába, hogy időben és elsőként vehessen észre, mikor a kanyarulatból, hazafelé igyekvőn, előbukkanok...

Úgy rászoktam akkor erre a magamnak kitalált játékféleségre, hogy később is, felnőttként is mindenféle-fajta fát "jellemezni" szoktam. Például néhai Rebi ángyónkhoz hasonlatosnak látok egy kicsit még ma is minden barackfát, miként meggy- és cseresznyefát is. Vagyis: kissé fuzsitusnak, meggondolatlannak, jólelkunek és hiszékenynek is, "akiket" így aztán gyakran érhetnek csalódások, bánatok, fájdalmak. Mert lám, alig sarjadván a tavasz, ezek a kedves és fuzsitus, hiszékony fák máris úgy vélik, hiszik, hogy már nyugodtan, boldogan lehet rügyet hajtani, virágot bontani, hogy aztán ők lehessenek az elsők, akik édes termésükkel megajándékozzák az embereket. És lám, mi lesz nem egyszer is e boldog sietség, hiszékenység és örömszerző igyekezet fizetsége?! Már zsenge virágjában elpusztítja a leendő, a megálmodott zamatos-édes termést egy-egy sunyi fagy. És milyen szomorú s szomorú látvány, édes Istenem, nyár elején, nyárderekán az üresen álldogáló gyümölcsfa!... Az almafa, lámcsak, már sokkal óvatosabb, jobban meggondolja a virágzást, igyekszik nem elsietni, nem elhamarkodni a dolgát, a leendő termés biztonsága végett — s még így is, még eme gondos óvatosság közepette is hányszor, de hányszor megjárja ő is!

Minden kerti fáink közül, nekem legalább is úgy tetszik, legbölcsebb, legmegfontoltabb és legnyugodtabb a diófa, akárcsak nagyapám volt. Nem kapkod, nem siet, nem hiszékenykedik soha. Nyugodtan, türelmesen várja ki a maga virágzásának-virágoztatásának is az idejét. A barackfa, cseresznyefa, de az almafa is már jócskán elhullatta virágját, amidőn a diófa végre "munkához lát": elkezdi szépen rügyeit kibontani, s kivirágoztatni virághoz alig hasonlítható virágait, ezeket a zöld kis hengerecskéket. Ha éri mégis kellemetlen meglepetés ôt is, az már nem az ő körültekintésén múlott-múlik soha, hanem csakis a természeti menetrend felborulásán.

Ide s tova másfél évtizede figyelem ezt az én kedves, öreg diófámat. Még soha nem vétette el a "lépést", még soha nem siette el a dolgát; süthetett a tavaszeleji nap hétágra, komorkodhatott az ég, zimankózhatott a május — ő mindig pontosan tudta, megérezte, mikor van a rügybontás, virágzás ideje. Így hát a termés sem maradott el egyetlen őszön sem. (E mostanin sem marad el.)

Tűnődtem nem egyszer: honnan e bölcsesség a diófában, ez a nyugodt türelem? Az idők tapasztalásai "súgnak" neki? De hát akkor a többieknek, a többi fának miért nem "súg" ez a tapasztalás?...

Ülök a vén diófa, diófám alatt. Bágyadt, langyos ősz vesz körül. Egy idő óta szorongásokat, sunyi-kis bánatokat permeteznek reám az ilyen szelíd, nyárias, nyarat utánzó-alakoskodó őszi napok, mikor szép lassan kiürül a kert is, kiürül a határ is, amikor a dolgok befejeztetnek, a termésen már nem lehet többé "igazítani": azt, annyit és olyat kell begyűjteni, amennyi és amilyen van.

Nézek egy eltájolódott, tétován és céltalanul ődöngő dongót a száraz kórók között, s valami elbúsuló, lemondó, kesernyés hangulat kezd rámderezni észrevétlenül. Aztán elibém táncikál egy hulló diófalevél, még mintha illegne-billegne is egy kicsit játékosan előttem, a kódorgó dongót is eltakarván; aztán földre hull. És alighogy földet ér, máris ott libeg helyette az újabb levél. És így megy ez jó darabig. Mintha tényleg játszana az öreg fa, vagy mintha kitalálta volna, hogy a magányos dongó látványa szomorúsággal tölt el, búslakodó hangulatokkal, s így mindenáron láthatatlanná akarja tenni a céltalanul ődöngőt. Felnézek a diófára. Cseppet sem tűnik sem szomorúnak, sem magányos-elárvultnak csupaszodó ágaival. De hát miért is szomorkodna? — tűnődöm. Az idei esztendőben is megteremte bőven a diót, tikkadt nyári napokon hűs árnyékot adott — szóval, mindent elvégzett annak rendje és módja szerint, s mindent a maga idejében. Most pedig — ősz van, s ennek jött el az ideje: a levélhullatásnak (is). És most ezt végzi; bölcsen, nyugodtan, minden sietség, kapkodás és riadalom nélkül; úgy, ahogy illik. Még mintha mosolyogna is a közeli szilvafán, amely az eleddig egyetlen csípős hajnalt követően szinte kétségbeesetten zúdította földre összes megsárgult-barnult, vagy féligzölden megaszalódott, zörgősre sírült levelét, mintha még emlékét is el akarná felejteni a csapodár nyárnak. Most pedig ott áll kopáran, megcsúfolva, megvénülve s megrémülve is. És mintha szólna is hozzá öreg, bölcs diófám: "Miért ez a riadalom, kétségbeesés, öcskös?".

Szinte magam is riadtan, menekítve kapom el tekintetem a csupasz, hirtelen megcsúfolt-megvénült, levetkeztetett szilvafáról. "Miért ez a riadalom, nekibúsulás, öcskös?..." — egy újabb diófalevél libeg, táncikál előttem játékosan, majd lassan, könnyedén földre hull. Lassan, halkan, könnyedén, akár egy sóhajtás...

---------------------------------------------- Fel------------------------------------- Tovább