(Cherry leaf roll Nepovirus)

Nemcsak a közönséges diónak, hanem a J. hindsiinek és annak a közönséges dióval alkotott hibridjének, a paradox diónak, a távolabbi dió-rokonok közül pedig a kínai szárnyasdiónak, de más diófajoknak is a feketevonalasságnak nevezett betegségét okozza. És azon kívül más erdei és gyümölcsfákat is megtámad.

Kaliforniában a legveszélyesebb vírusnak tartják, a vírus által megtámadott fa menthetetlenül elpusztul.

1924-ben figyeltek fel rá, Oregonban. Magyarországon 1982 óta ismert, jelenleg az ország egész területén megtalálható. A feketedió fogékonyabb rá, mint a közönséges dió, amely közönséges dió alanyon nem tekinthető fogékonynak, csak más alanyokon.

A vírus a leveleken májusban, júniusban sárgászöld foltokban, gyűrűkben, szalagokban jelentkezik. A foltok gyakran vörösesbarnán elhalnak. Később a levelek elsárgulnak és lehullhatnak. A vírus eleinte csak 1-2 hajtáson is jelentkezhet, később hatalmasodik el. A levelek pettyezettsége és az aprólevelűség is tünet. A súlyosan fertőzött diófák általános sárgulása feltűnő, a csúcshajtások száradnak. A növekedés csökkenése, általános leromlás a végeredmény.

Diófaiskolában csúcsszáradás, lombvesztés, a csemete pusztulása is a vírus tünete, de a fertőzöttség már az elvetett dió csírázási arányában is jelentkezik, a fertőzött magvak 20-40 %-kal gyengébben csíráznak. Szemzés után pedig 80 %-os elhalást is tapasztaltak.

Jellemző tünet még a zöld dió kopáncsának dudorossága, a csonthéj vékonysága, cinegéssége. A dudorosság, a diótermés deformáltsága is feltűnő tünet. A magbél is töpped, barnul. Ha a tünetek több ágon is jelentkeznek, biztosra vehető a fa pusztulása.

A dióbél pusztulása:

A tünetek és a vírus legrészletesebb leírása Büchen-Osmond-tól származik, 2003-ból.

A Xiphinaema és Longidorus fonálféreg fajok terjesztik, de ne fogjunk mindent a fonálférgekre, mert metszéskor a szerszámmal vagy szemzőhajtásokkal az ember még gyorsabban terjesztheti. De a pollen és a diótermés is terjesztheti. Leggyakrabban mégis oltással kerül át újabb dió-egyedre, tehát a faiskolákban terjed.

Oltványoknál kéregelhalásban, az alany és a nemes dió közötti fekete vonalban jelentkezik a tünet. De a felnőtt fákon is található kéreg-repedezettség.

A feketedió alanyokat úgy károsítja a vírus, hogy az oltásnál a sejtek elhalnak, a kéreg bereped. A kéreg alatt a farész megbarnul, a barna gyűrű később körbeveszi a csemetét, ami elpusztul. A sok feketedió tősarj erős fertőzöttséget jelez.

Ha államilag ellenőrzött, címkézett faiskolai diócsemetét vásárolunk, és azon fel van tüntetve, hogy vírust illetően tünetmentes a csemete, az nem jelent semmilyen garanciát, mert a vírus inkubációs (mondhatni: lappangási) ideje 8 hónap, tehát ha egy csemete az előző évben elvégzett szemrevételezéses vizsgálatkor nem mutatta a gyűrűsfoltosság-vírus tüneteit, a következő évben már mutathatja.

A vírus terjedését a faiskolák mérsékelhetik. Egyrészt az anyafák - erre a célra kifejlesztett - tesztkontrolljával, másrészt olyan alanyok használatával, amelyek korábbi vizsgálatok alapján hiperszenzitíveknek bizonyultak. Így a vírus jelentkezésekor már a csemetekertben felismerhető, nem kell az üzemi ültetvények 10-30 éves fáit kivágni, ami jóval nagyobb kár.

A fiatalon el nem pusztult, de fertőzött diófák az oltás helyén fekete gyűrűt mutatnak a kéreg alatt. Balra fertőzött, jobbra egészséges oltáshely.

Gyökérgolyva. A gyökér és a törzs találkozásánál, a talajfelszínnél erős kiszélesedés, nagy "gombóc" tapasztalható. Legtöbbször faiskolai eredetű a fertőzés, és a megtámadott fa a fertőzéssel jó ideig együtt tud élni, amíg a szállítószövetek el nem záródnak. A faiskolából kikerült csemeték még 2-3 éven át veszélyeztetettek.

A problémát a diónemesítés bevezetésénél már említettem.

Az ott elmondottakat röviden megismételve tehát ez a közönséges, sok gazdanövényű baktérium a diófa gyökerébe a gyökérzet sebein át hatol be, és a gyökérszövet sejtjeibe is bejut. A baktérium citoplazmájában lévő genetikai anyag (plazmid) módosítja a diógyökér génjeit, a diógyökér sejtje az átprogramozás hatására fokozott mértékben termel növekedési hormonokat (auxin és citokinin), ezért fejlődik az agrobaktériumos tumor, részben a gyökereken, részben a gyökérnyakban, esetleg a törzs alján. A gyökereken növő tumorok kevésbé veszélyesek, csak egy-egy gyökér elhalását okozzák, de a tőben növők az egész fáét.

A golyva megjelenésre kezdetben apró, világos, később nagyobb, sötét színű, barázdált felületű, kezdetben lágy, szivacsos szerkezetű, később elfásodik. Az idősebb golyvák közepe kiüresedhet.

A golyva miatt a fiatal fák visszamaradnak a fejlődésben.

A baktérium az enyhén lúgos talajt kedveli. A telet a talajban, a golyvás sejtekben tölti. A talajban szétmálló golyvákban a baktérium még évekig életképes. A következő gazdanövényt a gyökér sebein fertőzi meg. Tenyészidőszakban kellően nyirkos körülmények között tavasztól őszig fertőz. A fertőzést követően néhány nap lappangás után már megindul a golyvaképződés. A golyvaképződés magas talajhőmérséklet és jó tápanyagellátottság mellett erőteljesebb. A diófa másodlagos gyökereket is fejleszthet a tumor kikerülésére.

A baktérium a fertőzött területen több évig is életképes, fertőzőképes marad. Dió faiskolát lehetőleg olyan helyen létesítsünk, ahol több évig kalászos vagy kukorica termett, amelyek nem gazdanövényei az agrobaktériumnak. Faiskola céljára kerüljük a nedves, lúgos kémhatású talajokat. Kis területen a gőzös talajfertőtlenítés megfelelő védelmet adhat. Fertőzés miatt kipusztult diófa helyét több évig hagyjuk szabadon.

Dióültetvényt pedig csak ellenőrzött faiskolából származó csemetével telepítsünk. Ha tehetjük, előbb nézzük meg a csemetekertet.

A fertőzött, golyvás csemeték golyvájának eltávolítása nem kielégítő megoldás. Telepítéskor és később, a művelés során kerüljük a diógyökér megsebzését. Telepítéskor talán ad védelmet, ha a csemeték gyökerét 1 %-os réztartalmú agyagpépbe mártjuk. A golyvák elpusztítására az Egyesült Államokban kerozinszármazékokat tartalmazó folyékony emulziót, a Gallex-et alkalmazzák. A vegyszerrel kezelik a golyva felületét, és tavasszal, ültetés előtt a golyvát lemetszik. Állítólag közönséges, háztartási fertőtlenítőszer is jó. Vagy nátrium-hipoklorid. Fél percre kell a gyökereket ültetés előtt belemártani.

Próbálkoznak az idősebb fák tövének kitisztításával, vegyszeres permetezéssel, de az eredményről nincs információm.

Mint minden betegség esetében, a betegség iránti fogékonyság fajták szerint eltérő. A Kaliforniában alanyként használt Paradox hibrid például erősen fogékony.

A golyva ellen létezik biológiai védekezés is, ld. ott.

Amerikai szakemberek szerint az Agrobacterium tumefaciens nemcsak a gyökereket, a gyökérnyakat fertőzi, hanem kialakulhatnak golyvák a törzsön és az ágakon is. A golyvák lemetszése nem ajánlott, mert a baktérium hamar máshol fejleszt újakat. (Más szerző pedig a lemetszést javasolja.)

A közönséges dión kívül a többi dióféle fát is károsítja.

Nem tévesztendő össze az A. rhizogenes baktériummal, ami szintén talajlakó, hat a diófák gyökerére, de nem károsítja azokat, hanem a növekedésüket serkenti. Ezért Rómában Caboni és munkatársai a dió szövettenyészetes mikroszaporításában kísérleteznek használatával.

Igen sok kultúrnövény károsítója. Hogy csak az ábécé elejéről említsek párat, a babot, a búzát, a cseresznyefát is károsítja. A diófának kevésbé fontos betegségei közé tartozik, nem szokott jelentős kárt okozni. Nem az ültetvényszerű, hanem a vegyszerrel nem kezelt szórvány diófákat szokta inkább károsítani.

A diófa levelén, főleg a levél csúcsán nagy kiterjedésű vizenyős barna foltokban jelenik meg, majd levélelhalást és baktériumos ágfekélyt okoz.

Hűvös, csapadékos tavasszal nagyobb a fertőzésveszély.

Réztartalmú szerrel lehet ellene védekezni, amit legcélszerűbb a tavaszi olajos lemosó permetezéssel együtt kijuttatni, de kérdéses a szerek keverhetősége.

Az Erwiniák szinonímája a Brenneria.

Az Erwinia (Brenneria) rubrifaciens a dió kérgének mélyrákja, az almafélék tűzelhalását okozó baktérium közeli rokona. Amerikai angol neve: deep bark cancer, de helyesebb a francia neve: la chancre bactérienne de l'écorce, mert nem az emberi vagy állati értelemben vett rákbetegségről van szó, inkább üszkösödésről, fekélyesedésről.

A diófa törzsének és tönkjének faanyagát támadja meg. Kezdetben 10- 15 cm hosszú repedések látszanak, amelyekből piros-barna folyadék folyik. A betegség felfelé-lefelé terjed, nagyon lassan. Az eső, a szél, a farontó rovarok és a rázógépek terjesztik.

A diófák fogékonysága az alany fogékonyságától is függ, a nemes fajták eltérő fogékonyságán túl.

Amerikai eredetű betegség, Európában már Olaszországban, Veneto tartományban is kimutatták, tehát itt van a határaink közelében. Sőt, jelen könyv korábbi kiadása óta meg is jelent. Kaliforniában úgy próbálják a betegség terjedését lassítani, hogy egyrészt alagcsövezéssel javítják a talaj vízháztartását, másrészt metszéssel, ritkítással világos, szellős diófa-állomány kialakítására törekszenek, végül diószüretkor a mélyrákos fák rázását hagyják utoljára, és a rázógépet fánként fertőtlenítőszerrel kezelik.

Feltételezhető, hogy életmódja és károsítása hasonló a gesztenyefák mély kéregjákjához, ami nálunk is, de a szomszéd országokban, főleg Szlovákiában súlyos károkat okoz. Az ellen úgy védekeznek, hogy a károsodott koronarésznél lukat fúrnak az ágba, és abba antibiotikumot helyeznek. Ez egy-egy fánál megoldható, de ültetvényben nem.

Az Erwinia a kéreg alatt a faanyagot is károsítja, elértékteleníti.

És azt hiszem, előbb-utóbb várható a sekély kéregrák megjelenése is, amit az Erwinia (Brenneria) nigrifluens okoz. Sőt, már meg is jelent, már hallhatni róla előadást. De az is lehet, hogy itt volt korábban is, csak a kutatók mostanra jutottak odáig, hogy egyéb megfigyeléseik mellett a kéregrákkal is foglalkozzanak.

Ez a diófarontó baktérium a fiatalabb és az idősebb diófákat egyaránt megtámadja, a megtámadott fákon előbb foltot, majd törzsrepedést, a repedésből fekete nyálkafolyást okoz, tavasztól őszig. A Brenneria nigrifluens neve is a fekete folyadékra utal.

Melegkedvelő baktérium. Főleg Dél-Európában okozza a diófatörzsek kátrányosodását, de a felmelegedéssel nálunk is számítani kell kártételére. Olaszország egész területén találkoztak már vele.

Még nem sokat tudunk róla. Egyes kutatóknak az a véleménye, hogy a jó erőben lévő diófák maguktól meggyógyulnak. A gyengék pedig elpusztulnak. Másoknak meg az, hogy a beteg fát ki kell pusztítani. Véleményem szerint ne siessük el a kivágást, előbb várjunk a természetes gyógyulásra.

Nem tudok olyan tapasztalatról, hogy a sekély kéregrák a diótermés csökkenését eredményezte volna.

Persze, kéregráknak nevezett tüneteket nemcsak baktériumok, hanem gombák (Botryosphaeria fajok, Paraphaeosphaeria (korábban Coniothyrium) fajok és Nectria haematococca (korábban Fusarium solani) is okoznak. Dehát ezek még nincsenek kellően kutatva.

Az összes hasonló károsodásnál a fekete színt a diófából a levegőre került juglon elszínezése okozza.

Baktériumos levél- és gyümölcsfoltosság. A dió egyik leggyakoribb, nagy károkat okozó betegsége, de nemcsak a mi diónkat, hanem rokonait is megbetegíti. Már az 1800-as évek vége óta ismert betegség, a világon mindenhol előfordul, ahol diófa van. A diófa első számú betegsége.

A xanthomonaszt 1896-ban írta le Pierce, Kaliforniában. Franciaországban 1931-ben Wormald foglalkozott vele.

Magyarországon mintegy 60 éve foglalkoznak károsításával. Állandó kórokozó, kártétele az időjárástól nagy mértékben függ. A baktérium a növekedésben lévő, friss szerveit támadja a diófának. Leveleket, hajtásokat, nővirágokat, dióbarkákat, zölddiót. A fát nem pusztítja el, de a friss zöld részeket tönkreteheti. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a diófát nem teszi tönkre, csak a gazdáját. Ötven százaléknál nagyobb termésveszteséget is okozhat. Rendkívüli időjárásban, egyes fajtáknál a kár 80 % is lehet.

A kórokozó pálcika alakú, sárga színanyagot (xantánt) termelő baktérium. A Petri-csészében megjelenő baktériumtenyészet sárgás színe jellemző a Xanthomonaszra. A sárga, nyálkás képződmény magas hőmérsékletű termosztátban jellemző. Nutrient-agaron 26 C°-on 2-3 nap alatt kifejlődik. Ez a szín a friss fertőzéskor is látszik.

Felismerése

Mielőtt a baktérium részletes tárgyalásába bonyolódnánk, fontos, hogy világosan megkülönböztessük tüneteit a hasonló időjárási körülmények között támadó, ugyancsak mindennapos gombabetegségtől, a gnomóniától. Balra a gomba, jobbra a baktérium kárképe látható.

A termésen látható foltok barnás-feketék, közepük világosabb, szürke, akár ezüstszínű: Gnomónia. Míg ha a termés foltja kisebb-nagyobb, kezdetben kisebb, ilyenkor olajszerű a felülete, később egyértelműen fekete, a folt bemélyed, és a fertőzés beterjed a dióhéjra és a bélre: Xanthomonasz.

Levélen sokszög alakú, szürkésbarna foltok, amelyek külső része sötétbarna: Gnomónia. Ha a levélen kialakuló apró foltok áttetszők, sárga udvarral: Xanthomonasz. Később a foltok növekednek, összefolynak, a levél gyűrődik, elhal, kilukad.

Áttelelése

A Xanthomonasz életmódját még nem ismerik elég jól a szakemberek. Például vitatott, hogy a lehullott levélen áttelel-e. Az biztos, hogy az enyhe telek segítik a baktérium áttelelését.

Olyan vélemény is van, hogy évente a vegetációs időben a diófák zömében kívülről kapják a baktériumfertőzést, és csak kisebb mértékben telel a baktérium a növényben (fertőzött vesszők, barkák rügypikkelyei, kéregrepedések). Hazai kutatások arra irányultak, hogy a rügyekben, a rügypikkelyek alatt áttelel-e, és ha igen, mikor mondható a rügybomlás fenofázisa alkalmasnak a baktérium elleni védekezésre. Valószínű, már a rügybomlás kezdetén, mihelyt a permetlé a rügypikkelyek közé tud szivárogni. A fertőzött rügyek egyébként később fakadnak, mint az egészségesek.

Az biztos, hogy a xanthomonasz a fa minden részén képes áttelelni. Leginkább a rügyekben. Ahonnan baktériumfertőzött termés hullott a diófáról, a beérett vesszőn is megmaradt ripacsban biztosan megtalálható a xanthomonasz. A diófa baktériumfertőzött részei három éven át is fertőznek.

Az is biztos, hogy a földben nem tud áttelelni, tehát a leszántott levél és más növényi maradványok nem fertőznek, mert a földben más egyéb baktériumok eszik meg, a diófa leszántott maradványaival együtt. De a le nem szántott diólomb mint baktériumforrás kérdéses.

Terjedése

A baktérium esőcseppekkel, széllel, rovarok által és a diópollennel terjed. A zöld növényi részekbe azok természetes nyílásain át jut be. A levelekbe a sztómákon, a megtermékenyült nővirágba annak nyílásán, a mikropilén.

Ha az átteleléstől eltekintünk, akkor is bonyolult a baktériumfertőzés terjedése. A fán áttelelt baktériumtelep fehéres, gumiszerű, gombafertőzésre hasonlító nyálkát fejleszt tavasszal, amiből az esőcseppek hatására szétszóródnak a baktériumok, és elsősorban a friss zöld részeket fertőzik. A rügyeket, a hajtásokat, a virágokat, a levelet, és később, a másodlagos fertőzés során a termést is.

Akár levélrügyben, akár barkarügyben telelt, a tavaszi, elsődleges fertőzés során a kibomló rügyből a friss levelek ugyanúgy fertőződnek, mint a nővirágok. De ez a fertőződés a talajon lévő tavalyi lombból is bekövetkezik. A friss levelekről is a virágokra terjedhet a fertőzés. A nővirágra a fertőzött pollenszem is veszélyes. Erős baktériumfertőzés a megtermékenyült terméskezdemények tömeges hullásával jár.

A fertőzés tényezői

A tavaszi fakadáskor egy kibomló rügyben tízezres nagyságrendre teszik a kutatók az egy rügyben megtelepedett baktériumok számát, száraz tavaszon is. A diófa a rügyfakadás után, gyakorlatilag a virágzás idején a legfogékonyabb a fertőzésre.

Nedves időben a baktérium jobban fertőz. És a vegetációs időben később is ha esősebb az idő, vagy szórófejesen öntözünk, a baktérium fellépése erősebb, kártétele nagyobb. Ugyanakkor a száraz szeles idő csökkenti a fertőzésveszélyt.

Hidegben, melegben egyaránt fertőz, 4-30 C° között. 15 C° fölött erősebb a fertőzés, 25 C° az optimális hőmérséklet a baktérium számára. Magához a fertőzéshez nem kell meleg, inkább víz, csapadék. A meleg a baktérium inkubációjához kell, 15-20 napig. Legalább 5-7 C°. Alacsony hőnérsékleten a baktérium inkubációja kétszer-háromszor annyi ideig tart (1-2-3 hét). A baktérium számára optimális hőmérséklet 28-30 C°. Nagy hőségben, száraz levegőben a baktérium nem fertőz.

A talajtól is függ a fertőzöttség. Franciaországban megfigyelték, hogy a sekély termőréteg, valamint a talaj savanyú kémhatása nagyobb fertőzöttséggel járt együtt. Vagyis, a diófa ellenállóképességét növeli, ha a talaj jó, és a fa a szükséges tápanyagokhoz könnyen hozzájut.

Idevágó tapasztalat, hogy a baktérium másik törzse, a pv. pruni, amely az őszibarackot károsítja, az őszibarackfa sejtközötti üregeiben könnyebben terjedt, amikor az őszibarackfa testnedveinek kémhatása savasabbra változott.

Végül maga a diósgazda is baktériumterjedési tényező, ha a diófa fogékony időszakában végez nagyadagú nitrogén-műtrágyázást. Ajánlatosabb 2-3 kisebb adagot kiszórni. A nitrogén hatására ugyanis lökésszerűen meggyorsul a vegetatív növekedés, lazulnak a diófa amúgy is friss, fiatal szövetei, és gyengül az ellenállóképesség.

Ez igaz a fák korára vonatkozóan is. A fiatalabb, termőképességük elején járó diófák fogékonyabbak a bakteriózisra, mint az idősebb, gyakran, jól termők.

Tünetei

A fertőzött leveleken néhány mm nagyságú, feketésbarna szögletes, vizenyős foltok jelennek meg, ezeket sárga udvar veszi körül, amelynek sárga festékanyagát a baktérium termeli. Ellenfényben vizsgálva látszanak jól. A foltok később összeolvadnak, nagyok és azabálytalan alakúak lesznek. A levélerek elfeketednek, a levélerek deformálódnak, a levelek csavarodnak, de nem hullanak le. A le nem hullott levél az egész tenyészidőszakban fertőzési forrást képez.

A levélnyélen és a hajtásokon hosszanti feketésbarna csíkok, szabálytalan foltok látszanak. Ezekből a foltokból rákos sebek keletkeznek. A vesszőkön is.

A barkákon a barnulás, feketedés a tünet. Eltorzulnak, idő előtt lehullanak. A nővirágok is. Bakteriózisban elpusztult nővirágok (Monok Sándor felvételei):

A fertőződött terméskezdemények bibecsúcs felőli végén fekete színű foltok alakulnak ki, a terméskezdemények nagy része lehull.

A későbbi fertőzés esetén a termés zöld burkán kisebb, barna, feketés vizenyős foltok jelennek meg, amelyek később növekednek, bemélyednek, megfeketednek. A fertőzés a dióbélbe is beterjed, leginkább akkor, amikor a bél még képlékeny. A csonthéj megfeketedik, a dióbél összezsugorodik és elrothad. A kopáncs jellemzően elfeketedik és a héjra tapad. A fertőzött termés a fán marad. Ha időközben - időjárási ok vagy permetezés hatására - a fertőzés leáll, a magbél egy része feketedik csak meg, a többi része fehér marad.

Amikor a baktériumfertőzést az apró zölddió csúcsától kiindulva észleljük, és az előző bekezdésben írt tüneteket is látjuk, akkor már gombák is társultak a baktérium mellé, és nem a klasszikus bakteriózisról, hanem angol nyelvű rövidítéssel BAN tünetegyüttesről beszélünk, ami nagyarányú terméskiesést okozhat.

A baktériumos fertőzés tünetei nem mindig különíthetők el teljesen a gnomóniafertőzés tüneteitől. Szerencse a védekezésben, hogy ugyanazok a rezes készítmények mindkettő ellen jók.

A gnomóniával ellentétben a baktérium talán a levélzeten okozza a legkisebb kárt a diófa zöld részei közül, és a termésen a legnagyobbat.

Védekezés

A xanthomonasz elleni védekezés a fajtaválasztással kezdődik, mert az egyes diófajták fogékonysága vagy ellenállása fajtajelleg is. A hazai fajtákról nagy általánosságban azt lehet megállapítani, hogy az alapfajták közül a M10-es a legfogékonyabb, az A-117-es kevésbé, és legellenállóbb a T-83-as. A hazai hibrid fajták pedig általában fogékonyabbak, mint az alapfajták. A diófajták leírásánál ahol találtam rá utalást, jeleztem. Általában úgy tartják, a korábbi fakadású diófajták veszélyeztetettebbek.

Egy hevenyészett összeállítás a francia diófajták fogékonyságáról:

A fajtamegválasztás után a dióültetvény sűrűségének helyes beállításával is védekezhetünk. Egyrészt az ültetvényt ne sűrítsük be jobban, mint indokolt. A szellős, napfényes faállomány között nem alakul ki fölöslegesen párás mikroklíma, és ha időjárási okok miatt ki is alakul, gyorsabban szárad is. Másrészt a diófák metszése során szellős, laza koronák kialakítására törekedjünk, kerüljük a sűrű, sötét, párás lombozat kialakulását.

A metszés máshogy is hat a diófák baktérium elleni védelmére. Ha a metszés során erőteljes vegetatív növekedés következik be a diófákon, (mint például a diósövények háromévenkénti, erőteljes visszavágása során), az kevésbé biztosítja az ellenállóképességet, mintha a metszéssel arányos, termőegyensúlyi állapotot, egészséges koronát hoznánk létre. Az elsűrűsödésre hajlamos koronájú diófákat, mint pl. az A-117-es, koronaágak kiszedésével alakítsuk szellős koronájúvá.

A fák ápolásához tartozik, hogy a fekélyes, fekete folyású sebek fertőtlenítését is ajánlják.

A vegyszeres védekezés viszonylag egyszerű, a Xanthomonasz ellen általános a rezes permetezés. Ez lehet akár bordói leves permetezés is - 1 kg rézszulfát és 1 kg oltott mész 100 l vízben - de kaphatók más réztartalmú szerek is. A gyakorlatban a permetezés nem takarítható meg.

A xanthomonasz ellen a téli, télvégi lemosó permetezést szokták ajánlani. Ez az ágakon, a törzsön áttelelt baktériumok ellen hatásos, de összességében mégis hatástalan, mert akkor még a permetlé nem éri el a rügy belsejében telelt baktériumokat.

A permetezéseket közvetlenül rügypattanáskor kell megkezdeni, és május végéig ismételgetni. Ha sikerül a fertőzött rügyek fakadásának idejét a permetezéssel jól elkapni, 1-2 permetezés elég hatásos lehet. Keszthelyi vizsgálatok szerint a permetlé akkor képes a bomló rügybe hatolni és az ott telelt baktériumokat pusztítani, amikor a rügy két pikkelylevele kétfelé áll, és a többi levél is bomlani kezd. Valamivel ez előtt a stádium előtt:

A terméskezdemények és a termés megóvása érdekében a nővirágok megjelenésekor is ajánlott egy rezes permetezés, és még egy még a virágzás ideje alatt. Bár a diófa nővirágzáskor a legfogékonyabb a bakteriózisra, virágzáskor mégis óvatosnak kell lennünk. Amikor a nővirág fogadókész a pollenre, állítólag érzékeny a rézre. A permetezéssel kerüljük ki a fogadókész stádiumot. Rügypattanáskor nagyon fontos a permetezés, és közvetlenül a nővirágok fogadókész állapota után. Mivel a baktériumot a szerteszálló pollenszemek is terjesztik, Kaliforniában a barkák megnyúlásának idejére is ütemeznek egy permetezést. Ezt annál is könnyebben megtehetik, mert a kaliforniai fajták a meleg tavaszú kaliforniai éghajlaton jóval előbb bontják barkáikat, mint nővirágaikat.

A permetezés célszerű időpontját a tavaszi fenofázisok ismeretében határozhatjuk meg. Csak az a probléma, hogy fenofázisok hazai rögzítése hiányzik, így még a szakembereknek is körül kell írniuk, milyen fázisról beszélnek.

A réz ugyanis nem szívódik a növénybe, hanem kontaktszer, vagyis csak közvetlenül a vele érintkező baktériumra hat. Bár igaz, az év folyamán - kimutatták - a baktériumnak egyszer sincs olyan, inaktív, betokosodott állapota, amikor ne lenne fogékony a rézre.

Azokban a hazai ültetvényekben, ahol védekeznek ellene, évente nyolcszor is permeteznek, és ezzel összefüggésben felmerült, hogy ilyen intenzív védekezés nem okoz-e réz-rezisztenciát a baktériumban. És ha okoz, a rezisztencia genetikus, vagy plazmatikus-e. A kérdés már csak azért is jogos, mert sokszor úgy tűnik, a permetezésnek semmi hatása. A baktériumnak eltérő törzsei vannak, a rézzel szemben különböző mértékben rezisztensek.

Amerikában már bizonyított tény a xanthomonasz réz-rezisztenciája.

Egy 2011-es átfogó hazai tudományos vizsgálat megállapítása szerint Magyarországon még nincs réz-rezisztencia.

Más gond van. Arrafelé halad a világ, hogy a rézkészítmények felhasználását előbb-utóbb korlátozni fogják. Mivel fogunk akkor permetezni? Ajánlottak egy Alliet nevű szert, de az nem hat. (Jaj, megígértem, hogy vegyszereket nem reklámozok. sorry.)

Kanadában júniusi, júliusi és augusztusi rezes permetezéseket alkalmaznak, a bakteriózis tüneteinek megjelenése után. Nálunk a rügypattanáskori permetezést ajánlják, csak az a probléma, hogy a rügyek - ugyanazon a fán is, de az ültetvény egészét tekintve különösen - eltérő időben fakadnak, így rövid időn belül háromszor-négyszer kellene permetezni.

Francia kutatók fontosnak tartják a jégverés utáni rezes permetezést, mert a megsebzett szövetek nyílt utat jelentenek a baktérium számára.

Mint minden baktérium ellen, a Xanthomonasz ellen is sikeresen lehet antibiotikummal is védekezni, a sztreptomicin hatásos ellene, de az eltérő idejű rügyfakadás ez esetben is probléma.

Kapható már a baktériumot evő Bacillus subtilist tartalmazó készítmény is.

Újabb, elméletileg már kidolgozott, de a gyakorlatban még nem alkalmazott, környezetkímélő védekezés a bakteriofágok bevetése a xanthomonasz ellen. Erről is majd a biológiai módszerek között.

A biológiai védelem röviden abban összegezhető, hogy a diófa jóltápláltsága, jó erőnléti állapota, valamint a szellős koronakialakítás bizonyos védelmet jelent.

Francia kutatók a tápanyag-egyensúly fontosságára is figyelmeztetnek, savas talajon mésztrágyázással javítsuk a talaj kémhatását, a tápanyagok felvehetőségét.

Mint minden termesztői beavatkozás, az öntözés is hat a baktérium terjedésére. Az öntözővíz a jobb tápanyagfelvételhez segíti a diófákat, vagyis a fák jobb erőnlétéhez. Az öntözés módját illetően a lombkorona alatti öntözés ajánlható, a lomb nedvesedésének elkerülésére.

A Xanthomonaszos bakteriózis a többi diófajnak is, főleg a Juglans dióknak általános betegsége. Texasi dión még viszonylag száraz időjárásban is megtalálható:

Ausztráliában, azon belül Tazmániában 1912-ben jelent meg ez a betegség, néhány évben 70 %-os kárt is okoz. A Tazmániai Egyetemen M.D. Lang és K.J. Evans vizsgálta a xanthomonasz baktérium tulajdonságait, különösen a réz-rezisztenciáját.

Baktériumhoz úgy jutottak, hogy részben a diólevélről törölték le, illetve a fertőzött szövetekből kimetszett darabokat desztillált vízben rázták szét, és keményítőtartalmú táptalajra kenték. Korábban is ismert volt, hogy a xanthomonasz elbontja a keményítőt. A hasonló, keményítőbontó baktériumoktól a sárga színanyag különböztette meg a xanthomonaszt. Másik vizsgálati módszer szerint gáz-kromatográfiát alkalmaztak a baktérium azonosítására, ugyanis a baktérium sejtjében található zsírsavak fajspecifikusak, a xanthomonasz azonosítható. A bizonyítottan azonosított baktériummal fertőzték meg a fejlődő dióterméseket.

Ez a kutatás bebizonyította, hogy a xanthomonasz a fejlődő zölddión addig képes jelentős kárt okozni, amíg annak nagysága fertőzéskor a dió végleges nagyságának felét el nem éri. Tehát a nyár második felében végzett rezes permetezés nemcsak azért káros, mert többletköltséggel jár, hanem azért is, mert a túlzottan adagolt réz elősegíti a baktérium réz-rezisztenciájának kialakulását.

A xanthomonasz-baktérium kizárólag a dióféléket betegíti meg. De kutatók nem zárják ki, hogy más növényeken is túl tud élni, amíg diófát nem talál. Azt hiszem, ez a magyarázata annak, hogy a világon ahol diófa van, a xanthomonasz is ott van.

---------------------------------------------- Fel------------------------------------- Tovább