Tisztelt gépész Kollégám, vagyunk mi is annyira kreatívak, mint az előbb említett külföldi diószárító berendezések gyártói. Tervezzük meg magunk a szükséges diószárítónkat! Ilyent, mint amit a képen látunk.

Utána pedig gyártassuk le a helyi legügyesebb lakatossal. (Ha nem ismer ilyent, tudok kivitelezőt ajánlani.)

Abból indulunk ki, hogy a szárító a szüret utáni munkák gépesítésének kulcs-eleme, hat a többi munkaművelet gépesítésére is.

Mik a követelmények egy jó diószárító iránt?

• Először is, legyen védett a hidegtől. A dió melegben jobban, hamarabb szárad, a lehűlés energiaveszteséggel és pénzveszteséggel egyenlő.
• Másodszor akkora legyen, amekkora nekünk kell. A kisebb nem elég, a nagyobb pedig drága.
• A szárító környezete legyen jól szellőzött. A dióból sok nedvesség távozik a levegőbe, - mondjuk, dió-tonnánként 200 liter! - a nedves levegőt el kell vezetni, helyébe szárazat engedni.
• Elhelyezése ne akadályozza az anyagmozgatást - feltöltés, ürítés, - és a közlekedést. A hőmérséklet és a nedvesség ellenőrzését.

Követelményeink vannak már, most a szárító típusának a kiválasztása következik.

Ha henger alakú, középen csigás szárító az elképzelésünk, mint amilyen például a francia GB cég bemutatott szárítója, igazán egyszerű dolgunk van. Úgy teszünk, mint az egyik tiszaújvárosi diótermesztő kolléga, írunk a cégnek, tervrajzot kérünk tőle, és annak alapján itthon legyártatjuk.

A másik lehetőség a 45°-os rácsos aljzattal ellátott szárítószekrény (jobbra). A dió betermelése fölülről történik, ürítése elől, alul, egy ajtó megnyitásával.

Esetleg billentéssel segíthető az ürítés.

A harmadik a szellőzőcsatornás rendszer, amit a következő kép mutat. A képen két változat látszik. A szellőzőcsatorna készülhet betonból, ez akár a padlószint alatt is futhat, vagy kiemelve, mint a képen. A csatorna fölé egymás mellé helyezhetők a diót tartalmazó konténerek, amelyek alja rácsos. Ha nem készítünk betoncsatornát, maguk a konténerek is kialakíthatók úgy, hogy alsó részük képezi a csatornát. Mindkét esetben targoncával, emelővillával mozgathatók a konténerek. A csatorna 10-15 m hosszú legyen, és akár négy konténer is elhelyezhető rajta.

Vagy válasszunk tornyos rendszert, amiben 2-3 szinten szárad a dió, szintenként elhelyezett tálcákon. A tálcák lentről lánccal mozgathatók, billentéssel leüríthetők. A dió egy-egy ürítéskor egy tálcával lejjebb kerül, és az egyre szárazabb dió egyre szárazabb levegővel találkozik, az ellenáram elve alapján. Ez a leginkább energiatakarékos, de sajnos, betáplálásához felhordószalag nélkülözhetetlen. Levegő rengeteg kell hozzá, 2000 m³ óránként, négyzetméterenként. Viszont a teljesítménye is a legnagyobb, több, mint 15 tonna dió egyszerre megszárítható egy tornyos szárítóban.

Ez eddig négy típus volt. Létezik még olyan is, amelynél a meleg levegő részben visszavezetésre kerül, energiaspórolási céllal. Vagy olyan, amelynél a légáram visszafordítható. És a korábban említett egyéni elgondolások, a szilvaaszaló, a dohányszárító, stb.

A technikai megoldások keresése közben egyről ne feledkezzünk el, a szárítani kívánt dióról. A hőmérséklet nem haladhatja meg a 40 C°-ot, és ha diófajtánk olyan, amelyik erős, gyors szárításkor csőrös szétnyílásra hajlamos, a hőmérsékletet eleve alacsonyabbra tervezzük. A magyar fajtákról nem ismerek olyan leírást, ami szerint szétnyílásra hajlamuk lenne, de biztos ami biztos, néhány kilónyit szárítsunk melegen, akár a sütőnkben is.

A célszerű szárítótípus kiválasztása a szárítani kívánt dió mennyiségétől is függ. Alapadatként arra számíthatunk, hogy a szárító üzemeltetése iránt lökésszerűen fog az igény ősszel jelentkezni. Egy-egy gazdaságban nyilván csak egynéhány diófajta terem, minden fajtának jellemző érési ideje van. És megnöveli a szárítókapacitás iránti igényt, ha géppel szüretelünk, mert akkor egyszerre sokat hozunk be.

Ezek figyelembevételével úgy helyes kalkulálnunk, hogy a várható éves összes termés negyedrészét szárítjuk le egyszerre, vagyis a szárítókapacitásunkat négyszeresen tudjuk egy évben kihasználni.

Ehhez már csak azt kell hozzászámítanunk, hogy a dió átlagos köbmétersúlya szárazon kb. 300 kg, és már tervezhetjük is a szükséges szárítókapacitást köbméterben, és a köbméterigény alapján a szárítókamrák mérete is kialakítható.

A következő táblázat illusztrálja az elmondottakat, kézi és gépi diószüret esetén.

Válasszuk meg a körülményeinknek megfelelő energiaszolgáltatást. Gáz, villany, gázolaj, tüzifa fűtőértékének összehasonlítására van adatom, de más energia is számításba jöhet, kalkuláljunk az aktuális és várható energiaárakkal, beszerzési lehetőségekkel.

1 kg propán-bután gáz energiája megfelel 12,8 kW elektromos energiának, 1,3 liter gázolajénak, vagy a fa fajtájától függően 3-6 kg tüzifa energiájának.

A szárítás hőszükséglete 6500-8500 kcal, vagyis 7,5-10 kW dió-köbméterenként.

Például 4 m² szárító-kamra alapterület és 80 cm rétegvastagság esetén 32 kW energiával szárítható meg a dió.

A meleg levegőt ventillátorral nyomatjuk át a diórétegen. Egy méter magas diórétegen 1500-2000 m³ levegőt kell óránként átfúvatni. A például hozott diómennyiség ventillátor-teljesítmény iránti igénye tehát legalább 4800 m³ óránként, ha 1500 m³-rel számolunk. 2000 m³-rel akkor kell számolnunk, ha szárítónk többszintes.

A ventillátor nyomásigénye pedig 1 méter dió rétegvastagságra 35 vízmilliméter, vagyis a példa szerinti 80 cm-re 28 mm.

Azért kell ennyi levegő, mert ha a szárító levegő lassan halad át a diórétegen, az alsó diókból felvett vizet kicsapathatja a felső diókra.

A légáram helyes sebességéről műszer nélkül, egyszerű módszerrel győződhetünk meg.

Vegyünk egy A/4-es, 80 g/m² súlyú gépírópapírt, vágjuk félbe, és fektessük a dióréteg tetejére. Akkor helyes a légáram sebessége, ha 2-5 milliméterre felemelkedik a fél-papír. Ekkor a légáram 1000m³/m² óránként. Ha a félpapírt kettőbe hajtjuk, így a két negyed-papírt emeli meg 2-5 mm-re a levegő, a légáram 2000m³.

Nagyobb se legyen a szélerősség, mert az energiavesztést okoz.

A dió akkor szárad, ha a szárító levegő relatív nedvességtartalma legfeljebb 40 %. A relatív nedvességtartalom azt jelenti, hogy az adott hőmérsékleten a levegőben levő víz hány százaléka annak a víznek, amivel a levegő annyira telített, hogy többet nem tud befogadni, és a levegőben levő víz már kicsapódik. A relatív negvességtartalom minden hőfokon más, a meleg levegőben megtartható víz a sokszorosa a hideg levegőének. Általában azt mondhatjuk, hogy a diószárítás körülményei között 1 C° hőmérséklet-növelés 5 % relatív nedvességtartalom csökkenéssel jár.

A levegő 15 C°-on 10,9 g vizet képes megtartani, tehát 15 C°-on 10,9 g a 100 %. 25 C°-on 20,7 g, 35 C°-on 37,6 g.

A hőmérséklettel egyidejűleg mért relatív nedvességtartalom mérésére egészen olcsó digitális készülékek kaphatók, a környezeti levegő relatív nedvességtartalmából is kiszámíthatjuk a száradó dión áthaladó levegő relatív nedvességtartalmát, de a szárítón belül is mérhetünk.

Fordítva is számolhatunk. Ha az őszi esős, ködös diószüreti szezonban 18 C°-ot és 95 % relatív páratartalmat mérünk, akkor a 40 %-os páratartalom eléréséhez (95-40)/5=11 C°-os hőmérséklet-emelés szükséges, vagyis 29 C°-osnak kell lenni a szárító levegőnek.

És hogy egy kicsit bonyolítsuk, a vizesen bekerült diót előszáríthatjuk, a tényleges szárítás előtt. Az előszárítás nem a dióbél száradását célozza, hanem a felesleges nedvesség eltávolítását a dió héjáról. Rövidebb ideig, alacsony hőfokon történhet, pl. 25 C°-on. Vagy ha diónk héja szétnyílásra hajlamos, 20-22 C°-on.

Ha szárítószekrényünket, fűtőberendezésünket, ventillátorunkat a fentiek szerint méreteztük, mennyi idő alatt szárad meg a berakott dió?

Ez a berakott dió nedvességtartalmától függ, ami pedig attól, hogy a dió mennyire érett, magas víztartalommal ráztuk-e le, vagy megvártuk, amíg a fán részben megszárad. És attól, hogy dióéréskor mennyire esős az idő. A következő francia táblázat csak hozzávetőleges, mert a magyar gyakorlatban szárazabb diókkal számolhatunk.

Most már finomíthatjuk igényeinket, egyéni elképzelés alapján. Az előszárítást már említettem, a használt levegő visszavezetését még nem. Ha olyan berendezést építünk, hogy a levegő visszavezethető legyen, arra csak a szárítási idő második felében kerítsünk sort.

Ha elkészült diószárító berendezésünk, hozzákezdhetünk a szárításhoz. Fordítsuk figyelmünket újból a dió felé.

Akkor lesz eredményes a szárítás, akkor kapunk szép dióbelet, ha egy tartályba egyszerre egyforma diót tárolunk be. Ha fajtára nem is egyformát, de nagyjából azonos nedvességűt, ami azt jelenti, hogy egy időben betakarított, a földön legfeljebb két-három napon át kint aludt diót, amit beszállítás után várakoztatás nélkül raktunk a szárítóba.

Megszárítottuk tehát a diót. Mikor mondhatjuk száraznak? 12 % nedvességtartalomnál. A nedvességtartalmat megbecsülhetjük magunk is, de mérhetjük is, ha már rendelkezünk elég tapasztalati adattal, diófajtánként. Adott térfogatú dió súlyából következtethetünk a víztartalmára, a francia kutatók 10 liter dióra adják meg a diósúlyt, a víztartalom függvényében, saját fajtáikra. Ez függ a fajta jellemző alakjától, nagyságától. De műszerek is léteznek, amelyek az elektromos vezetőképességen alapulnak. Ezeket gabonák nedvességtartalmának mérésére fejlesztették ki, de hozzávetőleges eredményt a dióra is adnak. És még egy módszer: A dió akkor érte el a 12 %-os szárazságot, ha a megtört dióban a belső válaszfal hajlításra már eltörik.

Bármennyire is egyszerűnek látszik, a diószárító üzemeltetése mégse veszélytelen. Ha illetékes szakhatóságok nem is írnák elő számunkra, azért legyünk figyelemmel a következő biztonsági szempontokra, tartsuk be azokat.

• Ha gázzal fűtünk, minden, a gázüzemű készülékekre vonatkozó szabályt gondosan tartsunk be. Például a tömítettséget, palackos gáz esetén a hajlékony gázcső maximális hosszát.
• Ha üzemi helyiségünkben más tevékenységet is végzünk, a diószárítás idejére azt függesszük fel, az éghető anyagokat a szárítás idejére vigyük ki a helyiségből. Még a dióhéjat is.
• A szárító közeléből minden anyagot, külön figyelemmel a tűzveszélyes, robbanásveszélyes tüzelőanyagokra, üzemanyagokra, távolítsunk el. A szerszámokat, berendezéseket is, amik nem odavalók.
• A diószárító helyiség állandóan tiszta legyen. A dohányzásról nem kell szólnom, élelmiszer-előállításnál annak nincs helye.
• A száradó dió maga is tűzveszélyes. Tűzoltókészülék álljon állandóan elérhető közelségben.

Én nem értem, hogy miért, de a dió kereskedelmi értékét növeli, ha a héj színe világos. Talán a nyugati, fehér fogyasztók értékítélete miatt, akik a fehér kultúrkörben szocializálódtak. (Ami - aki - fehér, az többet ér, mint a nem fehér.) És nem ismerik a dió természetes színét.

A világos héj elérése érdekében egyes technológiák szerves részét képezi a fehérítési eljárás is.

A szárítás előtti fehérítésnél a diót 2 %-os nátriumhidroxid, vagy 1,5-5 %-os kénsavas - más források szerint kénessavas - oldatban mossák rövid ideig, ezután leöblítik és szárítják. Vagy zárt helyen - esetleg hordóban - kénlap égetésével kénezik. Hülyeség - szerintem. A kénezés a sérült, nem ép héjú dióra káros is, ízelváltozást okoz.

Argentinában pedig nátriumhipokloriddal - azt mondják, van ilyen vegyszer, én nem tudom - fehérítik a diót.

Indiában is általános a dió fehérítése, mert a diókopáncs jellemző barna foltokat hagy a dió héján. A mosást is kosarakban végezték, és a kosarakban lévő diót mártják vegyszeres oldatba. A fehérítést 10 másodpercig szódás-meszes oldatban, majd 1 másodpercig gyenge kénsav-oldatban végzik. A fehérítés eredményeként a dióhéj felszíne sima, krémes, kellemes színű lesz.

Vizsgálatok azonban kimutatták, hogy a fehérített héjú dió belén vegyszermaradványok találhatók. Úgy gondolom, ezek károsak az egészségre, de legalábbis nem képeznek a fogyasztó számára értéket. Ezért a magam részéről a fehérítéstől tartózkodom, és erre biztatom tisztelt diótermesztő Kollégámat is.

Fehérített olasz és fehérítetlen hazai dió összehasonlítása következik. Tisztelt diófogyasztó Kollégám, Ön melyiket venné meg?

Szárítás után is van lehetőség a dió fehérítésére. A száraz, válogatott diót 2 %-os nátriumhipoklorid (NaOCl) oldatban, vagy elektrolízis által felszabadított nascens klór tartalmú konyhasóoldatban - 30-50 másodpercig - kezelve mellékíz nélküli világos árut kapunk. Olyant, aminek a színe még természetesnek hat, és egyöntetűbb, mint a kezelés előtt. És nincsenek a dión fekete foltok.

Fehérített görög dió:

A vegyszeres kezelés után gyors átöblítés és utószárítás szükséges.

Hát, így vegye meg az igényes fogyasztó a világos héjú diót, hogy nem tudja, milyen vegyi anyagokkal kezelték, hogy magas igényét kielégítsék!

Ha azt akarjuk, hogy szép árudiónk legyen, a diószüret teljes ideje alatt, továbbá a szárítás, manipulálás, előkészítés alatt állandóan válogatni kell. Ha kézzel szedjük össze a diót, a válogatás ott kezdődik, hogy a szemmel láthatóan beteg, fekete kopáncsú diót fel se szedjük. Szedés után még kint a dióskertben is válogatunk, a szedők közül egyet azzal bízunk meg, hogy a többiek által összeszedett rossz diót - és a közé került levelet és egyéb szennyeződést - dobálja ki.

A szárítás során, a tárolás során a gondos diósgazda ahányszor a dió közelébe kerül, a csúnyább, rosszabb, apróbb szemű diót mindig kiszedi a többi közül, és külön szárítja, tárolja.

Legtöbbször külön válogatási munkaműveletet is be kell iktatnunk a munkák sorába.

Rázóasztalos válogatási technika, archív francia fotókon:

Osztályozni pedig akkor kell a diót, ha héjasan hozzák forgalomba.

A nagyobb termelők a dió letörésére, letöretésére, a bél kiválogatására képtelenek, mert rendkívül munkaigényes.

A nagyüzemek helyesen is teszik, ha héjasan értékesítenek, ameddig a piacon a héjas dió elhelyezhető. A gyakorlatban ez az exportpiacot, a német piacot jelenti. A jómódú német fogyasztónak nem derogál magának megtörnie a borozgatáshoz vagy házi felhasználásra vásárolt diót.

Nem így a magyar fogyasztó. Az nem vesz mást, csak dióbelet. De a diótörésről majd később. Előbb próbáljuk meg héjasan eladni, ha megveszik. Ehhez kalibrálni kell.

Felöntés:

Régen így kalibrálták a diót Franciaországban:

Kalibráló gépet egy ügyes mester házilag is tud készíteni. Baktalórántházán láthatunk ilyent. A lényege egy rázóasztal, amin a kalibrációnak megfelelő lukak vannak. A felöntött dióból a méretnek megfelelők az asztal végén gyűlnek tartályba, a kisebbek áthullanak. Több rostalap helyezhető egymás alá.

Ha nincs kalibráló gépünk, - a kisebb termesztőknek minek is lenne, - szemre is kalibrálhatunk, amint a jobboldali, törökországi felvétel mutatja. A kisebb diókat kapkodjuk ki a méretben megfelelők közül. A gyakorlatban ritkán kell a kép szerinti méretellenőrzést elvégezni, gyorsan hozzászokik az ember szeme a mérethez.

A héjas dió iránti kereskedői igény lehet például 25 mm, 25-30 mm, 30-35 mm és a 35 mm fölötti osztályozás. Létezik 28 mm+, 30 mm+, 32 mm+ és így tovább 2 mm-enként, 38 mm-ig, szóval, van ilyen kereskedői igény is, ami azt jelenti, hogy az egyes osztályokban a megadott méretnél kisebb dió nem lehet, csak nagyobb. Egy a biztos, a kereskedő határoz meg mindent, a termesztő csak alkalmazkodik.

A hazai fajták diójáról nincs olyan részletes kimutatásunk, mint amilyent Kaliforniában évente készítenek az ottani diókról. Átlagban azt mondhatjuk, a mi diónk valamivel nagyobb 30 mm-nél, így jó, egyöntetű áru előállítására alkalmas. A hazai nemes dió méretével nem vagyunk versenyhátrányban a kaliforniai dióval szemben, hiszen ott az átlagos méret 1990-2000. között 31-32 mm volt, kevés évben, helyen és fajtánál haladta ezt meg.

Az osztályozást a válogatás előzi meg, amikor a dióból kiszedik a törött és nem szép darabokat. Ha gépesítik, a válogatásra hosszú, lassú szalagú asztalokat használnak, vagy rostaszerkezeteken, illetve megfelelő furatú osztályozó hengereken szokott a válogatás történni.

Most látom, belelendültem a héjas dió válogatásának témakörébe. Kár volt. Igazából majd a dió áruvá készítése fejezetében fogom tárgyalni, ez csak a bevezetés volt.

32 mm+ méretre osztályozott Milotai 10-es dió:

---------------------------------------------- Fel------------------------------------- Tovább