„E növény Magyarország egész területén megtalálja a szükséges életfeltételeit.” - írja Szentiványi.

A diófa Kárpát-medencei őshonosságához nem fér kétség. A honfoglalás utáni és a középkori helység-elnevezések tömege mögött a diófa áll. A 19. században még fellelhetők voltak a Kárpát-medencében a dió vad változatai Biharban, a Bánátban, a Déli-Kárpátokban az Olttól nyugatra. A vad változatokra a kisebbecske, csontos, igen kemény héjú diótermés, valamint az igen olajos dióbél jellemző. Istvánffy és Werbőczy is ír a Csallóköz diófaerdeiről, Ransanus pedig Erdélyből említ hasonlókat.

Szórvány diófák a tiszabecsi hullámtérben:

És a közelmúltban is, ha az időnkénti mezőgazdasági összeírások adatait szemléljük, azt találjuk, hogy az ország összes megyéjében mindenhol nagy számban találhatók diófák.

Véleményem szerint nem mondható tehát, hogy az ország egyes körzetei dió-termőtájak lennének. Azokban a megyékben, ahol valamivel magasabb a diófák száma, ott történtek a 70-es évek állami gazdasági telepítései. Az egyes megyékben leírt nagyobb elterjedtség tehát nem a természetes folyamatok, hanem a szocialista tervgazdálkodás eredménye.

Ha a nagyüzemi ültetvények nélküli diófa-állományt nézzük, azt tapasztaljuk, hogy annak eloszlása az ország területén meglehetősen egyenletes. Ez érthető is, hiszen a diófa nálunk jellemzően házikerti fa. Jelenleg házikertekben kb. 2,5-3 millió diófa él, ami szerint átlag minden kertre jut egy. Ha az egyik kertben nincs, a másikban kettő is van. Márpedig az ország települései igencsak változatos talajviszonyokkal és egyéb termőhelyi adottságokkal rendelkeznek, ezek szerint a hazai viszonyok mindenhol megfelelnek a diófának.

Magyar diófa piros-fehér-zöldben:

Diófa az Ipoly völgyében, Bernecebarátiban:

Diófa a Cserhát hegyei között:

Sőt, emberi közreműködés nélkül is szinte mindenhol megél a diófa a Kárpát-medencében. Napjainkban ez kevéssé tűnik fel, mert Magyarországnak a védett természeti területeken kívüli teljes területe kultúrtájnak mondható, ahol a növényzetet az emberi beavatkozás alakítja olyanná, amilyenné.

Régebben nem így volt. Érdemes a helytörténeti leírásokat tanulmányozni, a művelésbe vonás előtti időkből gyakran találkozni a diófák jelenlétére utaló leírásokkal.

Például a Baranya megyei Györköny történelmében is olvashatjuk, hogy a diófa hajdan a természetes növényállomány része, meghatározó fája volt: "A szelídgesztenye őshonos faja volt e tájnak. A török kori nagyarányú erdőirtások előtt még hatalmas, összefüggő erdőségeket alkotott. Hasonló volt a helyzet a dióval. Erdeink egy-egy korcsosuló kis diósa annak tanúsága, hogy hajdan vadon növő fánk volt a ma csak termesztésben élő dió."

Ha pedig nem a régmúltban, hanem a mában keressük a diófákat, akkor megállapíthatjuk, hogy a bármilyen okból a rendszeres művelésből kikerült területeken magától is megjelenik a diófa. Jellemző példa erre, hogy a nagyüzemi mezőgazdálkodás megszűnte, a milliónyi kistulajdonos megjelenése után nem volt, aki tovább fizesse a vízgazdálkodási társulatoknak a belvízelvezető csatornák fenntartásához szükséges hozzájárulást, így az alföldi belvízcsatornák kultúrállapota megszűnt, a csatornák oldalát a természetes növényállomány foglalta el, közte pedig igen sok diófa.

Tisztelt vasutas Kollégám, egy olyan vasútvonalon, ahol korábban rendszeresen közlekedett, most, a szárnyvonal bezárása után sétáljon végig, legyen szíves. Meg fog lepődni, mit lát. Diófákat, amik elfoglalják a vasúti pályát.

A képek természetesen, csak illusztrációk. A diófa otthonosságát, természetes szaporodóképességét illusztrálják.

Mindenhol, ahol az emberi beavatkozás csökken, feltűnik egy-egy magról kelt diófa. Például a legelő szélén, ahol nem irtják.

De nemcsak az elhagyott, hanem a védett területeken is jól megél a diófa. Ilyen például a Tisza menti Atka sziget, aminek területe már mintegy 30 éve természetvédelem alatt áll, és a sziget diófás dűlőútjai figyelemre méltók.

A diófa szereti a magyar földet, és a magyar ember is szereti a diófát. Telepíti is. Házikertben is, a szőlőben is, a szántó végében is.

Kiskunmajsán például szinte nincs szőlőterület gyümölcsfa, diófa nélkül. Egy, az 1930-as években végzett adatösszeírás szerint Kiskunmajsán a diófa volt a legnépszerűbb fa, 22.000 db-ot találtak a község területén. (Almafából 10.000-et, szilvafából 8.000-et, stb.)

Szépek a Balaton-felvidék diófái is, ahol a diófa szintén otthon érzi magát. 1936-ban írta Cholnoky Jenő Balaton című könyvében a balatonfelvidéki gyümölcsfákról: "Meggyfa is volt, meg kevés cseresznyefa, de legjobban bírja a diófa, meg a mandulafa."

A magyar ember diófa iránti ragaszkodását jelzi, hogy az országban időről időre lelkes diófa-telepítések történnek, egyes községek területén.

Így volt ez a múlt században, a két nagy háború közti időben Tordason is, ahol a Hangya szövetkezet ösztönzésére az utak mentét 220 db diófával ültették be, majd ennek sikerén felbuzdulva a Legeltetési Társulat területén előbb 500, majd 650 db diófát ültettek el. A termésből származó bevételt pedig a községi pótadók fizetésére kívánták fordítani, vagyis közösségi célra. Kár, hogy ebből a nagyszámú diófából mára egy se maradt.

A diófa ugyanis - magyar földön is - gondozást is igényel, nemcsak egyszeri felbuzdulást, telepítést. Ez látszik a Heves megyei Karácsondon is, ahol a vasútállomáshoz vezető hosszú utat nemrég ültette végig az önkormányzat diófákkal, de azok sínylődnek, nagyobb részük az első két évben kipusztult.

A magyar ember vonzódása a diófához a kertészeti, vállalkozási célú diótelepítések felfutásán is látszik. A magánhasználatú mezőgazdasági földeknek az elmúlt bő 10 évben bekövetkezett megsokszorozódásával a faiskolák által kielégíthetetlen mértékben megnőtt a diócsemeték iránti igény, és a kisebb-nagyobb üzemi telepítéseken túl újból terjed a szórvány-diófa is. Ez azt is jelzi, hogy a diófa a városok, községek külterületén is a legtöbb helyen megtalálja életfeltételét.

A házilagos diószükségletet meghaladó, árutermelési méretű diótelepítések száma növekszik. 2002-2005 között 146 dióültetvény telepítésére adtak ki engedélyt az ország három legkeletibb megyéjében.

Magyar földön otthon van a diófa. Az egész Kárpát-medencében.

Erdélyben is otthon van, még gyakoribb, mint mifelénk. A legtöbb falu tele van diófával.

Diófa egy erdélyi portán:

A tanító diófája egy erdélyi faluban:

Tisztelt földrajzos Kollégám, a diófa földrajzának témakörét egy görögországi diófa fényképével kezdtük, fejezzük be egy másik, ugyanolyannal.

Az előző képen láttuk, Erdélyben a tanítóknak is van diófájuk, ők ismerik és oktatják is a diófa földrajzát.

Angliában nem így van, ezért csodálkozik annyira Oly, az angol hölgy Görögországban, amikor diófát lát:

Hát, ezért kell ismernünk a diófa földrajzát, nehogy ilyen képet készítsenek rólunk. Ami azért blamázs lenne.

Fel

Tovább