Horváth-Varga Sándor : A három diófa
Kézen fogva szépen lassan mennek
S közben csendesen beszélgetnek
Hasonlítanak nagyon egymásra
Ki rájuk néz, ezt azonnal látja
Nem csoda. Hisz apa s gyermeke
Erősen mégis óvón fogja keze
A hangok is komolyak ám lágyak
Mint az erős madár szárnyak
Melyek felemelnek a magasba
Mélységes nyugalmat árasztva
Fájdalom és erőlködés nélkül
Miközben lent minden megszépül
Közöttük szinte él a szeretet
Nem játszik egyik sem szerepet
Míg megbeszélnek sorra mindent
Apa gyermeket csendre intett
Figyelj, most elmondom azt neked
Mit majd tőled tanul meg gyermeked
Látod ott az a három fa terem diót
Egy keveset, másik többet, harmadik milliót
Én ezeket apámmal ültettem el
Hogy miért azt most mesélem el
Kell gondolni jövőre és a múltra
Ezt az érző ember mind megtanulja
Az öregebb fából készül neked asztal
Egy életen át együtt leszel azzal
Őrajta fogyasztod megszolgált ételed
És nem esik földre fehérkenyered
Mulatozás bánat körülötte zajlik
Keményfa, ő soha meg nem hajlik
Másikból készül bölcső gyermekednek
S körülötte olyan vidámak lesztek
Látva, ahogy erősödik szépen
Megörökíted néhány kis fényképen
Talán nem is gondolsz arra
Hogy a bölcső volt egyszer diófa
A harmadiknak, nem vidám a sorsa
Ő kísér majd el az utolsó útra
És eltakarva, háláját lerója
Hogy ne legyen nehéz a föld súlya
Itt hirtelen, sokatmondó csend lett
S az apa arcán, legördült egy könnycsepp
Látod fiam, egyszer úgy gondolsz apádra
Mint most én, drága nagyapádra
Ezért most mi is ültetünk hát
Nem egy, de három diófát
És terem, azaz ültetett sok fa
Hagyományként szállva apáról, fiúra
Apa, kisgyermek gödröket ásott
Belekerült csemete, még vásott
Ám mire feladata eljő
Ez a fa is, hatalmassá megnő
És amíg beteljesül a sorsa
Négy szorgos kéz mindentől megóvja
Leültek, nézték. Hogy dolguk elfogyott
És érezték, mindketten boldogok
S az a négy szem, pont úgy csillogott
Mint, éjszakában a tiszta csillagok
Este lett. Hazafelé lassan mennek
Az apa és a kisgyermek. Csendesen beszélgetnek.
