Tartalomhoz
Előző vers
Következő vers

Garaczi László: Kúnó, a zöld diómanó

Egyszer egy királynak
elment a kedve,
s bömbölt, mint a medve
egyre jobban berekedve:

"Hiába vagyok milliók ura,
hatalmas, okos és egyetlen,
gyűlölnek és kegyetlen
tetteimnek híre bejár sok várost
s eljut sok száz sáros faluba,
és mind a nép titokban sugdos,
életemet veszi gyilkos alkuba,
holtomra vár csúnya és szép,
falábú féllábú, vak és süket
és a suta sem átall a bőrömre inni,
és abban hinni, hogy Kúnó,
a tűzrőlpattant pici manó
teljesíti kérésüket.
Hogy éljek immár,
hogy a kín mar,
akár a kígyó.
S kigyógyulni nincs erőm,
hisz merő mártírság a jövőm,
már látom: mérgezett ételem
befalva ér véget életem,
így kap léket a védtelen hajó,
na, jó, búmmal tovább nem terhellek",
mondta kedvenc állatának:
Ábrahámnak, a sünnek,
kinek tüskéi olybá tűnnek,
mint ezer fogpiszkáló
az avatatlan szemnek.

Így kesergett át
egy fél éjszakát,
helyét sehol sem leli,
hiába bohóccal víg asztalja:
az sem vígasztalja,
jön egy táncosnő: egy szerecsen!
annak sincsen semmi becse sem,
csak az időt lopja,
hiába ropja kecsesen.

A királynak ekkor
íly eszme fogant agyában:
ha diót ehetne,
újra boldog lehetne!

És szolgái ezer népe,
kiknek étke a méz lépe,
szaladt és hozott három szem diót:
csapjon a király belőle dáridót!

"Gőzölgő mocsarak férge,
elleneim bűnös mérge
bele nem hatolhat,
oly vastag a kérge
e kis bogyóknak",
halkan így okoskodott,
s felnyitá első dióját legott.
"A nemjóját!"

Bizony, a dió nem volt tele,
sőt, hogy az igazat mondjuk,
egyáltalán nem volt bele.
A diónak nem volt diója!
A király az égre nézett,
S tizet ütött a toronyóra.

Sokáig latolgatott,
míg a másodikhoz fogott,
szája szélén a ráncok
vígan rángták a táncot,
de nem volt több szerencséje:
üres volt a dió mélye,
s az óra tizenegyet kongott.

"Jóllakhattam volna mézzel,
ha a szolgák
már elrágták
belőle a nyúlós lépet,
merengett,
a méz adhatna nekem enyhet".

De vissza, tudta, már nem léphet,
fölhagyott a mézzel,
és remegő kézzel
feltörte a harmadikat.
Az óra éppen éjfélt kongat.
S a király szörnyet kurjant: "Átok!'
Mi az oka,
hogy ilyet bömbölt a bűnös toka?
A magyarázat vár most rátok.

A tört dióból, atyaisten!,
szemei kit nem
láttak kiugrani, ó,
Kúnó volt az, a zöld diómanó.
Borsónyi test csupán,
de a strázsákat nem volt rest
úgy csapni kupán,
hogy azóta is mindahány
maga elé mereszt.
S a király gyorsan térdre rogy,
hogy kegyelemért esedezzen valahogy.

De Kúnó nem hagyta az ebadtát:
"Hátra van még a nagyja:
az irhádat mentheted,
ha szavaimat megjegyzed,
ha eszedben megfogan,
és utánam mondod e versezetet:

Erre berek, arra berek,
Sóska Jóska hol tekereg?
Olyan ő, mint Balambér,
rigót cserél galambér'.
Ecek-pecek fapecek,
ha nem leszek, hol leszek?
A kertkaput becsukom,
S nem szökik el a tyukom."

Hogy a rigmus abbamaradt,
a királyunk sírva fakadt:
"Kibékülnek ez oktatással,
ha nem lenne rám sokkhatással",
szégyenében irult-pirult,
mert eddig nem tudta,
hogy ennyire buta.

A gonosz uralmának
így lett végre vége,
elvégre mégse járja,
hogy az égre kiáltottak bűnei,
s egy egész népet uralt mégis
sok lakája és kedvenc sünei között
a mihaszna megrögzött.

Kúnó elengedte békével,
menjen, merre sorsa viszi,
hisz már nem hiszi, hogy okos,
s így gonosz se tud lenni.
Az udvarnéppel pedig reggelig
mulatoztak vidám képpel,
s tudatták a néppel aztán,
hogy a király jobb híján
elbújdosott Csisztapusztán.

Előző vers
Következő vers