Alföldi Géza: Csak a gyökér kitartson
A fa névtelen gyökereinek ajánlom
Kint a szőlőnkben, emlékszem rája,
deszka kunyhónk előtt állott
öregapám diófája.
Ha vihar támadt - szőlőkötözéskor -
dörgött az ég, csattant a villám,
füstölt az úton a felpaskolt por,
ahogy végigverte a dörgő esőostor,
bebújtunk a kunyhóba. Onnan néztem,
miként robognak a felhők az égen.
Nagyapám a fát leste.
Vajon, elbír-e a széllel?
Recsegett, ropogott öreg teste,
a szél a gallyakat csomósan tépte,
hullott a zöld dió áldott termése,
mozgott a föld is, ahogy a vihar rázta:
de győzte a vihart öregapám konok,
törzsekopott diófája.
Csak a gyökér kitartson!...
Még ma is hallom,
motyogott nagyapám,
s nem lesz baj, gyerek!
Dió lehullhat,
új tavasszal terem az ág újat,
ág is nő a letépett helyére,
de ha a gyökér nem bírná tovább,
a diófának, kisunokám, vége!
Most is vihar, szél tépi, rázza,
de állja a vihart Árpád vezér
ezeréves, öreg diófája!
Kárpátoktól az Adriáig nyúlnak a gyökerek,
tapadnak a földre, hogy termés legyen,
az örök magyar szőlőhegyen,
hogy élni tudjon: dió, levél, ágak...
... Adj, Uram, elég erőt a harcos diófának!
Lehull ezer dió, millió lesz holnap,
letörhet száz ág, ezer nő helyére,
s ha csupán a csonka törzs marad,
ha új tavasz zsendül, kifakad!
uram, csak te lássad,
hogy ezen a véres, küzdelmes harcon
a gyökér kitartson!
A g y ö k é r kitartson!
