Vissza-------------------------------- Tartalomhoz

A bölcsesség jelképe

A diófa a bölcsesség jelképe is. A hatalmas, öreg diófa alatt úgy érezzük, derűs bölcsességgel néz - és segít - bennünket. Mosolyog rajtunk, de megért bennünket. Az ő dimenziói azonban mások. Méretben is, időben is messze meghalad minket.

Százszor előbb itt volt már a Földön, mint amióta az első előemberek megjelentek. Neki van ideje, túlél minket.

Érzik ezt az emberek is, és jóindulatú tisztelettel közelednek hozzá.

Jobbra egy angol fotós illusztrálja a dióbél és az emberi agy hasonlatosságát. (A felvétel dióbélről készült, és képszerkesztés eredménye.)

Az emberi aggyal való összehasonlítás az ógörögök tudományosságáig nyúlik vissza. A rómaiak a dió görög nevét, Karyát a Kara, fej szóból származtatták, - annak a hasonlatnak alapján, hogy a dióhéjban mint koponyában belül található az agyvelő-formájú dióbél, - és így rejtett bölcsességet szimbolizált.

A dióban - régóta, sok népnél - az emberi agyat ismerték fel.

A csonthéj a koponya, a vékony bélhártya az agyhártya, a dióbél barázdái az agytekervények. Az ember legnemesebb szervét azonosították a legfinomabb csemegével, és általános hiedelemmé vált, hogy a dióbél a legtöbb agyi betegség gyógyítására jó. A reneszánsz korban ez a hiedelem csaknem tudományos magaslatokig emelkedett.

Tisztelt Kollégám, sem Ön, sem én nem vagyunk boncmesterek. Már akkor is majdnem rosszul lettünk, amikor tanulmányaink során végig kellett néznünk egy kutya teljes felboncolását.

Van, aki a boncolást megteszi helyettünk, nekünk csak a képeket kell végignéznünk, és csak csodálkoznunk kell. Hogy valóban mennyire azonos a dió az ember fejével, kívül-belül. Minden metszetében.

És milyen a részeges ember agya? Erről mindannyian sokat tudnánk mesélni, de illusztrálni nem tudnánk. Megtette helyettünk egy francia orvos, aki a dióbél példáján mutatta be. Az első dióbél ivott egész életében, a második pedig egészségesen élt. Nahát, ennek egészen ember formája van! De az agya hiányzik.

A tudást, a bölcsességet - látjuk - nem az almánál, hanem a diónál kell keresnünk. Az emberiség legelső tévedése az volt, amikor Ádám és Éva az almafát vélte a Tudás fájának. Ez volt az eredendő bűn, a tudatlanság. Az, hogy ősszüleink nem ismerték fel, hogy a diófa a Tudás fája. A következményeket azóta is nyögjük. Nem volt elég a Paradicsomból való kiűzetés, ráadásul még arcunk verejtékével is dolgoznunk kell.

Bár, lehet, nem Éva hibázott, - tudjuk, a nők nem tévednek, - hanem a Biblia 4. századbeli fordítói, akik héberről latinra fordították. Szántó T. Gábortól tudjuk, hogy az eredeti, héber nyelvű Bibliában szó se volt almáról, csak gyümölcsről. A 4. századi, latin nyelvű Vulgata említ először almát. Akár dió is lehetett, amint arról Zulema Aimar egy könyvet is írt "Egy dióval kezdődött" címmel.

A picike dió magjában ott rejtőzik a hatalmas fa lehetősége, és a mi picike agyunkban is a hatalmas tudásé. Mint ahogy a diófának emberöltő kell, hogy bőven termőre forduljon, úgy a kisgyerekből is évtizedek múlva lesz értelmes felnőtt. A dió a jövendő nemzedékbe vetett hitet is jelképezi. A karácsonyfára kötött aranydió a jövő fénylő bölcsességét is ígéri nekünk.

Tisztelt olvasó Kollégám, lassan a dióskönyv végére érünk, és Ön végig hűségesen velem tartott. Már tele van a fejünk diós ismeretekkel.

Most kell egy pillanatra megállnunk, és megnéznünk magunkat. Két tükörrel, mert eggyel nem látjuk a fejünket hátulról. Így néz-e ki?

Ha igen, már elég diós ismeretet vettünk magunkba. Ha nem, még tovább kell kutatnunk, tanulnunk a diót. Elkeserednünk nem kell, mint a következő képen látható tudásvágyó Kollégánk, mert lehet, hogy kívülről még nem látszik, de a fejünk már tele van dióval.

Szóval, tanuljuk csak tovább a diót. De addig is óvnunk kell agyunkat. Például védősisakkal.

A nehéz kérdést nálunk is és több más nyelven is kemény diónak mondják. A kérdésre a válasz a dió belében van, de csak a kitartó ember jut hozzá. És miben foglaljuk össze röviden - fontos - mondanivalónkat? Természetesen dióhéjban. Aki nem tudja dióhéjban elmondani, annak nincs is fontos mondanivalója.

Goethe idézi a bölcs népi mondást: „Isten diót adott, de nem törte föl.”

Azt mindenkinek magának kell feltörnie. Hogy is írta K. Magyar Jenő? "Ahogy magamnak megfogalmaztam: föl kell törni a diót! Föl akartam törni a diót. A dió: az igazság. Az igazság ott van belül, és nekem meg kell ismernem. Az a hivatásom, hogy föltörjem a diót, megnézzem, mi van belül."

Mások is így vannak ezzel, ha nem is tudják ugyanilyen szépen megfogalmazni. Más is fel akarja törni a kemény diót. Például a szőke nő is.

A nehéz kérdés megoldásához több ember együttes szellemi erőfeszítése kell, egy gyenge nő nem elég. Valahogy így:

Szóval, ezt hívják brain-stormingnak.

Ami szabadon fordítható magyarra. Jelentései:

A halál jelképe
Mottó:
"Sous un noyer, garde toi de te coucher!"
(Vigyázz, diófa alatt el ne aludj!)
(francia közmondás)

A dióhéj zártsága a halál jelképe is. A diófa mint halál-jelkép pedig a fa által kibocsátott, fűre-fára, rovarokra halálos vegyszer hatásából eredeztethető.

A rómaiaknál a diófa nem kapott egyértelműen pozitív szerepet. Az igaz, hogy a diót mint a termékenység szimbólumát vették át a görög szimbolikából (Artemis helyébe Dianát helyettesítve), és a dió úgy a házassági, mint a templomi szertartásoknak is kelléke volt, de több latin szerző is ártó, megbabonázó tulajdonságot tulajdonít a diónak.

Ugyanakkor a Kara (Karya) szót Kháronnal, az alvilág hajósával rokonítva azt állítják, hogy a diófa Kháronnak, rajta keresztül az alvilágnak szentelt fa.

Már a régi rómaiak is mondták, hogy a dió (nux) sötét-fekete leve miatt "sógorságban van" az éjszakával (nox).

És a halállal. Carya legendája óta tudjuk, hogy a halott Caryát az istenek diófává változtatták, a diófa élete a halott Caryát rejti.

Az ősi szláv hiedelemvilágban a diófa a földalatti világ fája volt, a boszorkányoké, a gonosz szellemeké. Óvatosan kellett közeledni hozzá. Nem volt szabad kivágni, mert aki baltát emelt a diófára, azt a szellemek halállal büntették. Ezért soha nem ültettek diófát közvetlenül a lakóház elé. Egyszer úgyis ki kell vágni, nehogy akkor érje baj a ház lakóit. Aki halálos beteg volt, azt azzal a kifejezéssel illették, hogy "húzza a diófagyökér".

Európa egyes vidékein ma is tartja magát a mondás, hogy "diófa alatt ne aludjunk el", mert kipárolgásától egészen kábák leszünk, ha felébredünk. Ha felébredünk!

Kasztíliában és Asturiasban úgy tartják a spanyolok, hogy a diófa gyökere alatti vizek veszélyesek. Golyvát hoznak, főleg a gyerekekre.

A francia néphit szerint nemcsak az emberekre, a háziállatokra is káros lehet a diófa. Különösen az veszélyes, ha a diófa gyökere az istálló alá hatol, mert betegséget hoz az állatokra.

És sűrű lombja, friss, hűvös illata tüdőgyulladást vagy akármilyen más tüdőbetegséget hoz ránk, ha alatta alszunk. Sőt, a fa közelében termő egyéb növényekre is vészt hoz, azokat is megbetegíti.

Leveleinek főzete az asszonyoknál vetélést idéz elő, és terméketlenné teszi őket.

Nagy hatással van tehát ránk a diófa. Amennyi jót tudunk róla, ugyanannyi rosszat is.

Hogyan igazodjunk el ebben a nagy ellentmondásban?

Szerintem Carlos Mendoza kitűnő művét kell alapul vennünk, amit a diófa szimbolikájáról írt. Ő idézi De Gubernatist: "Mitologikus különbséget állapíthatunk meg a dió és a diófa között: a diónak többé-kevésbé a kedvező tulajdonságait értékeljük, a bőséget, a termékenységet. A diófát ellenben baljós, végzetes fának, a boszorkányok kedvenc fájának tartjuk."

A dió a halál jelképeként a segítségünkre is lehet. Abban, hogy ne féljünk a holtaktól. Valószínű, szláv hatásra, de a magyar népben is mélyen gyökerezik az a szokás, - mindenesetre néprajzosok az ország szinte teljes területéről feljegyezték, - hogy az új év elején, vagyis gyakorlatilag karácsonykor a lakószoba négy sarkába diót kell dobálni. Ilyenkor jönnek elő ugyanis a halottak, akiket a legfinomabb csemegével, a dióval kell kiengesztelni, hogy az értük hozott dióáldozatot fogadják el, ne bántsanak, hagyjanak békén minket.

A délszláv, szerb kultúrkörben ez a szokás annyiban más, hogy a négy diót amikor a sarokba dobták, nem volt szabad, hogy a szobában bárkit is eltaláljon. Mert az meg fog halni.

Ebbe a szokáskörbe tartozik, hogy karácsonykor az éjféli miséig tiltott a dióevés. Aki ezt a tilalmat nem tartja be, az daganatot kap.

Vagy nem. Mert másik hazai népszokás szerint általános volt a karácsonyi vacsorára felszolgált dió. Jóslás jelleggel. Mert akinek a karácsonyi vacsorán férges dió jutott, a következő évben meghalt.

Vagy nem.

A dió bezártságát az önzéssel is összefüggésbe hozták.

A diófa megbabonázó hatását magunk is kipróbálhatjuk, ha dióéréskor leülünk alája. Ilyenkor ha az ölünkbe pottyan egy dió, addig nem tudunk felkelni, amíg az ölünkben van.

Azért ne keseredjünk el, ha a diófa babonáját érezzük. A franciák azt is tudják, hogy a diófa ördögi varázsát háromféleképpen is meg lehet törni.

Ez mind hatásos.

A jelképek persze attól függnek, honnan nézzük őket. A diófát, a halál jelképét nézhetjük akár Indiából is, és onnan egészen mást látunk. A világ - hiába globalizálódik - nem egységes. India például egészen más. Ennek a régi civilizációnak bölcsebb a hiedelemvilága. A diófa ott nem a halál, hanem a hosszú élet jelképe. Hiába, az indiai kultúra többezer évvel előzi meg a miénket, ők tudják jobban.

És az ógörögök. Mert szerintük a diófa nemcsak a halál, hanem az újjászületés jelképe is. Az eleuziszi misztériumjátékok témája volt Perzephone istennő története, a diófa az ő jelképe volt. A téli félévben a föld alatt, a pokolban élt, és minden tavasszal újjászületett.

A halálból való megmenekülés jelképe is a dió, pontosabban a dióhéj.

Egy régi, szláv legenda szerint egyszer olyan özönvíz borította el a földet, hogy szinte mindenki belepusztult. Csak az Isten által kiválasztott igazak maradtak meg, akik egy-egy dióhéj-csónaknak köszönhették, hogy nem fulladtak vízbe. Lám, az igazi igazaknak milyen kevés elég!

És mit csináljon az, aki nem akar meghalni? Francia vidéken már erre a kérdésre is van válasz. Akasszon a mennyezetgerendára egy kosár diót. Garantált lesz a hosszú élete, és a dió egyben a gazdagságot is megadja.

És mit csináljon az, aki nem akar meghalni, de mégis meghal? Török vidéken már erre a kérdésre is van válasz. Rendeljen időben diófából készült sírfeliratot, majd nyugodjon békében.

Közmondások, népi bölcsességek

Régi magyar népi bölcsesség, 1691-ben jegyezték fel:

"Igen feltötte az Orbán süvegét, mintha már mind a diófáig övé volna."

És még ma is érvényes.

Láttuk, a németek szokásaiban, hiedelemvilágában a diófának komoly elismertsége van. De a németek - mint tudjuk - tudnak kevésbé fennköltek is lenni. Egy durva német közmondás együtt említi a szamarat, az asszonyt és a diófát. Hogy mi a közös bennük? Mindhármat verni kell, ha az ember eredményt akar elérni. Persze ezt csak a németek mondják.

Tévedtem a németeket illetően, megkövetem őket. Mert azóta előkerült a mondás latin eredetije: "Nux, asinus, mulier verbere opus habent", és az angol megfelelője: "The things you beat number three: your wife, your dog and your walnut tree".

Kéretik pontosan fordítani, és annak megfelelően eljárni.

A korzikaiak másként látják az asszonyt. Közmondásuk szerint az asszony olyan, mint egy dió. Legkívül húsos, de egy csöppet csípős. A felszín alatt zárt, kemény. De aki ért hozzá, hogy megnyissa, annak lágy szívet, finomságot ad.

Naszreddin Hodzsa az 1300-as évek bölcs és egyben jó humorú kisázsiai népi hőse volt. Három fiú jött Hodzsához egy zsák dióval, és így szólt: -Osszad szét közöttünk ezt a diót úgy, mintha Isten osztaná! Hodzsa erre az egyiknek egyetlen szemet, a másiknak egy marékra való diót adott, a harmadiknak pedig mind, ami a zsákban maradt. (Isten - vagy Allah, most nem tudom pontosan, melyik - nem egyenlően mér.)

A magyar nép is jósolt a diófából. Sopronban és környékén úgy tarják, "Luca napján ha megverik a diófát, következő évben jó termés lesz". Másutt meg: "Ha Sarolta napján (július 5.) esik, nem lesz diótermés."

Marokkói arab közmondás: "Akinek diófái vannak, az gazdag."

Francia közmondás: "Á la Sainte-Croix, cueille tes pommes et gaule tes noix". - Szent Keresztkor (szeptember 14) szedd fel az almádat és verd meg a diófádat.

Ujgur közmondás: "Egy zsák dióra öklömnyi kő elég."

Német közmondás: "Muss ist eine harte Nuss!" - A szükség kemény dió.

Közmondás Közép-Ázsiából: "Aki a diófa virágát meglátja, meghal."

A diófa lassú növekedését, hosszú életét közmondások is tanúsítják. Szkopeloszon, egy görög szigeten ismeretes egy mondás, miszerint aki diófát ültet, akkor fog meghalni, amikor diófája "meglátja" a tengert. Hát, igen, egy kis szigetről könnyű meglátni a tengert. A diófa és a halál közti összefüggést a hollandok egész egyszerűen fejezik ki közmondásukban: "Boompje groot, plantertje dood." Vagyis, mire a fa megnő, ültetője meghal.

Dióval kapcsolatos találós kérdések gyerekeknek:

A felülmúlhatatlan filozófus, Nietzsche is alkotott egy dióval kapcsolatos, filozófiai mélységű mondást: "A lét burkának értékelése nélkül diónk üres marad." Amint az ábra mutatja.

A dió a gazdagság jelképe is.

Egy középkori bajor monda szerint élt Nürnbergben - amikor Nürnberg még csak a várból állott - egy Kasper nevű paraszt, aki előtt egyszer bezárták este a várkaput, mert későn ért haza. (Hogy miért, arról eltérnek a változatok, vagy azért, mert olyan szorgalmasan kapálgatta a fokhagymáit, hogy ráesteledett, vagy azért, mert annyira berúgott, hogy nem tudta, mikor kell hazamenni.) A lényeg az, hogy a várkapun kívül, a diófa alatt feküdt le aludni. Ekkor valahogy hozzájutott egy zsák dióhoz. (Vagy maga szedte, vagy egy ismeretlen vadásztól kapta, aki megígérte, hogy gazdaggá teszi.) Mindegy is, reggel a zsák dióval ébredt. És amikor belenézett a zsákba, látta, hogy a diók mind arannyá változtak.

Nem is mondta el senkinek az esetet, csak a feleségének. És félretették a zsák aranyat, jó lesz az majd később. De a feleségnek néha pénzre volt szüksége. (Istenem, megesik ez minden családban.) És néha egy-egy szem aranydiót eladott a nürnbergi ékszerésznek.

A végét már ismerjük. Kasper továbbra is szorgalmasan kapálgathatta fokhagymáit, mert a gazdagságból semmi se maradt.

Megpróbáltam a mondának utánajárni, de a nürnbergi vár körül olyan flancos, puccos város épült, hogy már nem laknak benne parasztok. Diófa sincs a várkapu közelében, de ha lenne, se aludhattam volna alatta, olyan átható, hideg eső esett, amikor ott jártam.

Ha Nürnbergben nem is, de a közeli községekben előfordul egy-egy diófa. Tisztelt kincskereső Kollégám kipróbálhatja, hátha hozzájuthat valamelyiknél egy zsák dióhoz. De a feleségének ne szóljon!

Védikus tanok

Most már, hogy minden vallás tanai szabadon terjeszthetők Magyarországon, akár hivatali jóváhagyással, akár anélkül, nem mulaszthatjuk el, hogy ne szóljunk a dióról, mint a védikus tanok alanyáról.

Anélkül, hogy a világ keletkezésének védikus módjába belemennék, - mert a világ annyiféleképpen keletkezett, ahányan elgondolkoztak rajta, - a tojás, az istenanya, a vizek forrása és egyéb fontos kérdések után rögtön a dió következik, mert - mint Észak-Indiában is megfigyelték, a diófa a vizek kísérőnövénye. És termése oly csodás, hogy arra filozófiát lehet építeni. Meg is tették.

Szóval, Shiva felsőbb tudata, Watuka Raja Bhairava szerette a diót. (Persze, ezt én rövidítem ennyire, mert a végeérhetetlen keletkezéstörténet leírása meghaladja időbeli korlátaimat, talán majd a reinkarnációm után.) Tőle ered a Himalájában máig követett gyakorlat, hogy a diót, ha csíráztatni akarják, előbb hosszasan áztatják vízben. Tizenegy napig. Nem mindegy, mikor, Shivaratritól Tilashtamiig. Ekkor nyeri vissza életerejét. De ez nem ilyen egyszerű, mindennek bonyolult teológiai magyarázata van, amit nem tudok felfogni. Szerepel benne a víz mint éltető elem, a víz mint a szerelem szubsztanciája, a Földanya, valamint az eljövendő generációk.

Védikus vallásos filozófiája is van a diónak. A diótermés négy egyforma, egyenértékű részből összetett egység. Lerajzolva kör vagy elliptikus formát képez. A tökéletességet jelképezi, akár a négyes számot, akár a köralakot nézzük. A dióbél négy negyedének filozófiai nevei: Rigveda, Yajurveda, Samaveda, Atharvaveda. Mind a négy negyednek egyformán fontos szellemi jelentése van, a Sat -Chit- Anandát és a Svaroopát jelentik. Az előbbinek upaniszhadikus jelentése van, az utóbbinak pedig shaivisztikus.

Világos.

Tehát, és ez a lényeg, a dió a Shiva-elméletben, a megjelenésben a Mag megnyilvánulása.

Gondoltuk volna?

És itt értünk el a Lingamhoz, amit a stilizált dióhoz hasonlóan ellipszis-alakban ábrázolnak. A Lingam a hindu templomokban Shiva jelképe, de gondolatban a teremtő férfierőé. De nem szabad falloszként megjeleníteni, hanem férfit jelentő jelként, jelzésként, az örök teremtő csíraként, férfinemként, és mindezek következményeként kell rá gondolnunk, különösen a női nemet megjelenítő Yonival összefüggésben.

És most tartunk ott, mint Móricka, akinek mindenről ugyanaz jut az eszébe, pedig nem is a hindu vallást tanulmányozta.

Az elliptikus Lingam az Abszolút Shiva Örök Magja, és a dió ennek a magnak a manifesztálódása.

Ezt jól jegyezzük meg, ha Indiában meg akarjuk értetni magunkat.

A Védákban sok szó esik a dió két lebenyének és az emberi agynak a hasonlatosságáról. De ez a téma már unásig ismert más kultúrkörökből is. Most csak annyit tennék hozzá, hogy mindkét lebeny Purushából és Prakritiből áll.

Csak hogy tudjuk.

Azt is írják a Tantrákban, hogy a dióbél négy negyede a negyedkört adja ki, kapcsolatban van a Parama-tattvával, a Shaiva Darshanával és a Mula Binduval.

De ez már messzire vezet.

Hiedelmek, babonaságok, jóslások és egyéb hülyeségek

A diófa soha nem volt közömbös az ember számára. Időnként, helyenként jó véleménnyel voltak róla, máskor, máshol pedig rossz hírét keltették.

A természetvallások, a mágiák (a kettő között pontos határt se lehet vonni) mindig is foglalkoztak a diófával. Kedvező vagy baljós (de sohasem közömbös) jeleket fedeztek fel a diófában. Egyes korokban jó hírnévnek örvendett, máskor inkább féltek tőle.

A görögök jó véleményen vannak a diófáról. A görög népi hiedelem szerint a diófa különös, tisztán látó képességgel ruházza fel az alatta alvót. Álmában megálmodja a jövőt, és felébredve prófétálhat is belőle.

Azt a praktikát pedig már francia vidékeken is ismerik, hogy a diófa segítségével befolyásolni tudjuk a jövőt, számunkra kedvező irányban. De ez a lehetőség csak a legrövidebb éjszakán, Szent Ivánkor áll fenn.

Szent Iván éjjelén szedjünk néhány diófa-hajtást. Akasszuk fel ajtónk, ablakunk fölé, és a diófahajtás megvéd minden betegségtől. Ugyanez vonatkozik kedvenc háziállatainkra is. Ne csak a tehénistálló, a juhhodály, a disznóól fölé akasszunk ilyenkor diófagallyat, hanem a kutyaház bejáratához is.

És még egy praktika a Szent Iván éji diófalevéllel, amit akár tisztelt Kollégám is kipróbálhat: Még az éjszaka folyamán rakjon diófalevelet a kiszemelt, kedves személy bal cipőjébe. Figyelje meg a hatást, ami nem fog elmaradni!

A kelták papjai, a druidák pedig egyenesen olyan fontosnak tartották a diófát, hogy tavasszal is, ősszel is beillesztették a fanaptárukba.

Szicíliában egy időben szokás volt dióval a zsebben járni-kelni. Nem tartalék-élelemként, hanem a boszorkányságoktól megvédő varázsszerként. Nemcsak a váratlan boszorkányság ellen volt hatásos a néhány szem dió, hanem sikert hozott gazdájára, és a lázát is megszüntette. Olasz népmesékben többször is szerencsét hozó talizmánként szerepel a dió.

Északolasz vidéken, Piemontban egy időben szokás volt dióolaj-mécsessel járni a karácsonyi misére. A dió olaja nemcsak az éjféli misén hozott fényt, hanem a mécses gazdáját a következő évre megvédte a megvakulástól.

Németországban létezik a Babonaságok Kézikönyve. Én nem ismerem, nem olvastam, csak hallottam róla. A kézikönyvben tudtunkra adják, hogyan lehet leendő párunkkal a hűség, az összetartozás próbáját előre megejteni. Ajánlom tisztelt Kollégámnak is. Legjobb Újévkor.

Tehát egy dió félbenyitott két dióhéját egyszerre kell vízre bocsátani, akár az asztal közepén, egy tál vízben. Ha van a karácsonyfáról maradt gyertyacsonkunk, a dióhéjakba ragasztva látványosabb a jóslat. Ha a két dióhéj a vizen úszva közel marad egymáshoz, az összetartozás szoros lesz később is. Ha nem, nem. Jobb előre tudni.

Másik próbája is van az összetartozásnak, amit szintén a német kultúrkörben próbáltak ki. Két egész diót kell egymás mellé helyezni a tűzbe. Ha a nagy hőségben zárva maradnak, úgy égnek el, hogy más számára nem nyílnak meg, akkor a házasság biztos lesz. Ellenben ha szétnyílik egyik vagy másik, előre lehet tudni, hogy melyikük fog kifelé megnyílni. Különösen meggondolandó a házasság akkor, ha a dió hangos durranással roppan szét. Erre mások is felfigyelnek, jobb a nyilvános botrányt megelőzni.

Bármi mást, akár jelentéktelenebb ügyek kimenetelét is megjósolhatjuk a diókkal. Csak egy kosár dió kell, abból véletlenszerűen válasszunk egyet, és törjük meg. Ha a bele szép, egészséges, bízhatunk a kedvező fordulatban. Ha beteg, ráncos, férges, akkor az általunk óhajtott ügy kimenetele is olyan lesz.

De van egy ötletem. Addig folytassuk a diók tördösgetését, amíg eredményt nem érünk el. Így kézbe vehetjük, aktívan alakíthatjuk sorsunkat.

Amióta pedig életünkben oly fontossá lettek a természettudományok, a diófával kapcsolatos népi hiedelem azokat se kerülheti el.

Természettudományos megalapozottságú korunkban sokan tudni vélik, hogy a diófa természetes villámhárítóként szolgál a ház körül. Azt mondják, a diólevél kilehelt aromás illatanyagai védőburkot vonnak a diófa köré, amin nem hat át a villám. Ezért is zöldell annyi diófa a vidéki házak és szérűskertek mellett, főleg Olaszországban.

Az előző fejezet után itt egy újabb iskolásgyerek rajza Olaszországból. Azt ábrázolja, amit most írtam.

De ne higgyük, hogy csak az olasz iskolásgyerekek hiszik így. Régi német hiedelem, hogy a diófa elűzi a vihart. De nem az élő, hanem a tűzhelyre rakott diófahasáb füstje. Nem is akármelyik diófahasábé, hanem csak a húsvétkor egyszer már tűzre tett, de el nem égett, csak megszenesedett diófa hasábja. Egy próbát megér, ha jön a nyári vihar.

A diófa arra is jó, hogy megjósoljuk, mikor lesz vége a világnak. Mert annak vége lesz, egyszerűen azért, mert ez az egész így már tényleg nem mehet tovább.

A világ közeli elpusztulásába vetett hitet népszerű jóskönyvek, egyebek között a Szibilla-könyvek máig hatóan erősítették. Ezek szerint a világ végének előjelei: a diófa levele akkora lesz, mint a cseresznyéé, a csillagok rendje megbomlik, a nők dohányoznak, hajukat lenyírják, nadrágban járnak, a gyermekek gyűlölik szüleiket s fordítva.

Most már tehát nagyon vigyázzunk, mert már a csillagok rendje is megbomlott, nem beszélve a nők nadrágjáról és a többiről! Figyeljük, tisztelt Kollégám, no, nem a nők nadrágját, hanem a diófa levelét. Mert már egyedül csak ebben bízhatunk, a többi már, sajnos, megvan.

---------------------------------------------- Fel------------------------------------- Tovább