Vissza-------------------------------- Tartalomhoz

Kozmikus jelkép

A magyar nép szereti a diófát.

A népek egyformák. Szerintem. Mármint azok a népek, amelyek ismerik a diófát. A diófa egyik nép számára se közömbös.

Megkülönböztetett fa. Nincs még egy ilyen fa.

Hatalmas fa, mégis közel áll hozzánk. A legközelebb a nagy fák közül. Egyéni tulajdonságai vannak, és hat ránk. Érzelmileg, gondolatilag, jelképileg.

A diófa jelkép is. Hatalmas gömbkoronája a világ jelképe.

A diófa koronájában elfér a nap.

A Hold.

Sőt, a csillagok is. Egy csillag meg is akadt a diófa ágai közt. Frieda Veronika felvétele: A csillagrenddel kitüntetett diófa.

A németek tartották úgy, hogy aki a diófa árnyékában elalszik, megálmodja, mi az igazság. Ha ébren marad, emlékei erősödnek fel, gondolkodása kitisztul. Akaratereje megnő, a hangulati kilengések lecsendesednek. És érzéke lesz a mértékletességhez. (Szóval, szerintem a diófa alatt egész rendes ember válik bárkiből.) Mindez azért történik így, mert a magas diófa összeköti a földet az éggel, és a földhözragadt emberhez kever egy kicsit az égiekből.

A régi germánoknál a dió - jóízű belével, kemény héjával - a Lényeg mint fogalom jelképe volt, annak a lényegnek, amit a külsőségek magukba rejtenek.

Szerelmi és termékenységi jelkép

Mottó:
„Szapora diótermés szapora gyermekáldással jár”
(magyar népi mondás, dr. Szentiványi Péter gyűjtése)

A diófa sok, áldott diótermésével régi termékenységi jelkép is. A bőség, a hosszú élet jelképe. A magyar nép körében is és még sok más népnél is. Egyúttal a dió és a diófa ősi szerelmi praktikák eszköze is.

A népi mondások igazságtartalmát nincs értelme kutatni. Azok önmagukban, axiómaként igazak. Ha a diótermés és a gyermekáldás között mégis összefüggést keresünk, kérem tisztelt vizsgálódó Kollégámat, a statisztikai évkönyvekből hasonlítsa össze a diófák számát és a születések számát 50 év távlatából. Nézze meg 1955-öt és 2005-öt, és egyből igazat fog adni a nép szavának.

Az ifjabb Nattier (1685-1766) festményének alcíme: Diót evett ez a nő és ez a férfi?

A diótermés ősidők óta termékenységszimbólum az európai népek körében. Az ógermán Freja istennő fája a diófa volt, maga Freja pedig a szerelem és a termékenység istennője.

A diófát a rómaiak Jupiternek szentelték, és Diana ünnepét a rómaiak diófa árnyékában tartották meg.

A római korban Itáliában a dió a házassági ceremóniák kelléke volt. A Nápolyhoz közeli sorrentói félszigeten általános szokás volt dió ajándékozása a menyasszonyoknak. Házasságkötés enélkül nem mehetett végbe. "Pane e noce mangiare da sposa." (A menyasszony kenyeret és diót egyen.) - mondja a helyi, ősöreg közmondás.

Ugyancsak a római kor óta szokás a lakodalmakon a dió szétszórása. Az ifjú párra diót szórtak, hogy Jupiter a fiatalasszonyt termékenységgel ajándékozza meg.

A dióhintéssel nem csak a főistennek üzentek, hanem az ifjú párnak is jelezték, hogy vége a gyermekkornak, és a házassággal eljött a termékenység ideje. A lehulló diók csengő hangja a házasság sikerét jelezte előre.

A házasulandó fiatalok dióval való meghintését az európai zsidó népszokás is átvette. Erre hagyományosan akkor került sor, amikor a házasulandókat kihirdették.

Persze, termékenység házasságon kívül is előfordulhat. Az így született gyereket német földön a középkorban "diófáról pottyant" gyereknek mondták.

A hazai Luca napi népszokásokban is szerelmi jelképként szerepel a dió. Luca napján a lányok diót kötnek zsebkendőjük sarkába. Karácsony böjtjében ébredés után az ablakban feltörik, és szép lassan eszegetve várják, ki megy az utcán. Ha legény, ő lesz a jövendőbeli. Ha a pasi öregebb a kelleténél, neve a jövendőbelié. El lehet játszogatni ezzel, ha egy faluban él – mondjuk – hetven választható János. Faluszéli leány számára nem alkalmatos a dió, ugyan ki ballag el faluszéli ablak alatt, hacsak a részeges kondás nem?

A magyar nép körében a dió a termékenységen kívül a vele szorosan összefonódó egészség jelképe is, az almával együtt. És a bőségé, gazdagságé. Az alma és a dió a legsötétebb téli napokon a szépség és egészség megidézésére, a rossz távoltartására szolgált. A legsötétebb télben, a karácsonyi reménysugár felvillanásakor az ünnep nem múlhat el dió nélkül. A legszebb diók a karácsonyfát díszítik, a többi pedig a karácsonyi süteményekbe kerül. Mi, magyarok ilyenkor esszük meg éves diófogyasztásunk felét.

A magyar nép, különösen a katolikus vallású többség életében a karácsonyesti, karácsonyéji dióknak különös jelentőségük van. Néprajzi gyűjtésekből ma már világos, hogy nem vallási, hanem annál mélyebben gyökerező népi tudati megnyilvánulásokról van szó, a dióval kapcsolatos ősi hiedelmek továbbéléséről, az elfelejtett természetvallási előírások betartásáról. Azért, hogy a diótermés - és a benne lakozó természeti erő - hozzásegítsen az egészséghez, a boldogsághoz.

A karácsonyesti, dióval kapcsolatos cselekményeknek nincs vallásos jellege, a karácsony népi megünneplésébe olvadt pogány hagyományokról van szó, amelyek szerint a karácsony, mint évkezdő ünnep alkalmával megjósolható, mágikus úton befolyásolható a család sorsa, egészsége, gazdagsága. A dió a karácsonyi vacsora része volt, ebből jósolták meg a családtagok egészségét, betegségét, halálát; mindenkinek osztottak 1-1 vagy 3-3 szemet, és ki-ki a neki jutott diószemek épségéből következtetett jövő esztendei sorsára.

Az elkövetkező év időjárását 12 üres fél dióhéjba tett vízből jósolták meg, a víz elpárolgásának mértékéből következtettek másnap reggel az év 12 hónapjának csapadékmennyiségére.Valahol ez is a jövendőbeli terméssel, a család boldogulásával függött össze.

Ezért jó, ha karácsony éjjelén mindig kéznél van a dió. Amint azt Babits Mihály is megírta, nemcsak jelképi, hanem valóságos értelemben is. Népszokássá vált az éjféli mise előtti, diónyerésért játszott kártyázás. Együtt, az egész család.

De nemcsak karácsony éjjelén, hanem az egész évben hitték és követték a dió egészségteremtő csodáját. Kígyómarás, kolera, golyva ellen év közben azonnal kellett intézkedni, diót kellett ilyenkor enni. Megelőzésként pedig nyakba kötve hordani. És a legbiztosabb megelőzés: már a csecsemő fürdővizébe is diót kellett tenni. Ennyit a magyar nép bölcsességéről, csudás előrelátásáról.

Mert más népek se maradtak le, ha a dióról volt szó. A német népszokásokban is szerepet kapott a dió. A termőképesség jelképe volt, erős szexuális vonatkoztatásokkal. A diót az érzékiséggel, a termékenységgel, a vággyal, a testi szerelemmel összefüggésben emlegették.

Sziléziai német leánykák szokása volt leendő párjuk dióhéj segítségével történő megjóslása. A férjhez menni nagyon kivánkozó leányok vízzel telt tálba dióhéjra illesztett égő gyertyácskákat úsztattak, s azokat a maguk, meg hasonló számú ismerős legények neveire keresztelték el. Abból aztán, hogy mint közelednek egymáshoz a dióhéjak, jósolgatták, hogy ki lesz a férjük. Ha az egymással találkozó gyertyácskák lángjai egészen összeérnek, akkor nem sokára meglesz a lakodalom.

Igen hasonló népszokást jegyzett fel Héjja Béláné a Székelyföldön: "Jön a próbatevés a dióhéjjal. Behozzák a mosóteknőt félig töltve vizzel. Kétfelé nyitott fél dióhéjjakban, melyekből a belét kiszedik, apró cédulákat helyeznek el éspedig a jelenlevő fiuk és lányok neveit irják a cédulákra. A lányok neveit rejtő dióhéjjakat óvatosan berakják a teknő egyik végébe a viz színére, a másik végébé kerülnek a fiuk nevei. Csendesen megmozgatják a teknőt, mire a viz apró hullámai ringatni kezdik a dióhéjjakat, amelyek lassan — kis csónakhoz hasonlóan — elindulnak a viz szinén. így egymás felé közeledik a két csoport. Ha két szembejövő dióhéjj összeütközik, ezeket kikapják a vizbői, elolvassák a rajta levő neveket. A nevek viselői egymáséi lesznek a babona szerint."

Egy karácsonyesti felvidéki tót népszokásban a dió ugyancsak a jövendőbeli megtalálására volt hivatott. Az eladó leányok egy diót törtek meg, a belét kiszedték, s a vacsora alatt minden ételből tesznek egy csöppet az üres dióhéjba; erre a két fél dióhéjat erősen összekötötték, s a vánkosuk alá tették. Így bizonyosan megálmodják, hogy kihez fognak férjhez menni.

Az 1600-as években német vidékeken szokásban volt, hogy egy házasuló parasztlegény diófát ültessen. Ez a szokás francia földön is élt, szinte minden házasságkötéskor diófát ültettek. Svájcban, Bern vidékén ezt azzal egészítették ki, hogy a családban az első fiú házasodásakor a család földbirtokának legmagasabb pontjára ültettek egy diófát, hogy az majd megvédi a családot, a birtokot.

Francia falusi vidékeken népi szokás volt, hogy a konyhában a mennyezetgerendára függesztettek fel egy diós zsákocskát. Bőséget, hosszú életet jelképezett.

A diótörés a cél elérésének példájaként szerepel a német példabeszédekben. Lakodalmakkor szokás volt diót szétszórni a vendégek között, mert az az ifjú párnak szerencsét, termékenységet, szaporaságot hoz. Még inkább, ha a dióval megdobálják az ifjú párt. Gazdag és szegény, szép és csúnya, fiatal és öreg lehetett az ifjú pár, a dió-áldás mindenkire hatott.

Német lakodalmi mulatságokban a legények ilyeneket énekeltek (nagyon szabad fordításban): Diót az ágáról, leányt az anyjától.

Régi német mesék szerint a diót szerelmi jóslatokra használták. Karácsonykor a fiatal szerelmesek két diót dobtak a házi tűzhelybe. Ha a két dió a nagy hőségben egymás mellett marad, házasságuk szilárd lesz.

Osztrák népi jóslás férjhez menendő leányok számára, hogy ha a dióverő botot feldobják a diófára, és az fennakad az ágakon, jövőre esküvő lesz.

Ugyancsak német néphiedelem, hogy ha terhes asszony szedi a diót, termékenysége a diófára is jó hatással lesz, többet fog teremni.

A spanyoloknál régen a dió a termékenység, az egészség és a vágy jelképe volt. Ha egy új házas fiatalasszony azt remélte, hogy lesz még néhány éve az első gyerek érkezése előtt, a lakodalma napján annyi diót kellett, hogy a mellényébe rejtsen, ahány évet remélt. Érdekes módon ez a hiedelem a román népszokásban is élt, talán közös latin gyökereik okán.

Azt tartották a spanyolok, hogy aki egy kosár diót kap ajándékba, az szerencsés lesz. Aki pedig a kalapja alá diólevelet tesz, azt elkerüli a fejfájás.

Viszont a franciáknál nem biztos, hogy szerencsés, aki diót kap. Landes-ban (ez egy francia vidék) ha leánykéréskor az ebéd után egy tál diót szolgáltak fel, az a visszautasítás jele volt.

Egy francia városban, Poitou-ban a házasulandók szokása volt a város főterének diófáját körültáncolni. A termékenységért, a leendő fiatalasszony sok tejéért.

A kínai nyelv jelképrendszerében a dió a kacérkodás, a flört jelképe.

Nemcsak az ember, a diófa is lehet terméketlen. A görög húsvéti népszokások közül kiirthatatlan a diófák megfenyegetése. Karpathosz szigetén minden évben húsvét napján szomorú reggel virrad a diófákra. A helyiek úgy vélik, ha egy diófa nem terem, háromszor meg kell ütni egy fejszével, és rákiáltani: "Krisztus feltámadt, diófa termelj diót, vagy kiváglak!"

Ó, de sok népnél feljegyezték, hogy gyerek születésekor diófát ültettek számára! A bőség, a hosszú élet reményében! Ezért a diófát életfának is nevezik, amint azt Goethénél "Az ifjú Werther sirámai"-ban is olvasni.

Az ókori Rómában a dió az örök ifjúság szimbólumává is vált. Szokás volt, hogy a nősülés előtt álló fiatalember a legénybarátait megajándékozza, közöttük diót szór szét. Ezzel jelzi, hogy számára végetért a fiatalság, mintegy átadja a fiatalságot fiatalabb barátainak, majd azok idővel még tovább.

A fény jelképe, keresztény jelkép

A rómaiak a nux (dió) szót a nox (éjszaka) szóval is rokonították, összefüggést találva a dióhéj fekete leve és az éj sötétje között.

A középkor sötétségében a diófa jelentett egy kis fényt a nép körében. Ha a nyári napforduló idején, Szent János napján, amikor a legtöbb a fény, egy diófalombot függesztünk az ajtóra, az ablakra, vagy akár a tehénistállóra, akkor megőrizhetjük a világosságot.

A téli napforduló újabb reményt hozott az emberek életébe. Karácsony előtt két-három nappal az ember észreveszi, hogy a nappalok nem rövidülnek tovább. Valami megváltozott, vagy legalábbis felcsillan egy kis remény. A mostantól újra növekvő fény reménye. Nem véletlen, hogy Krisztus születése is erre lett időzítve. Új élet, új év. Mindent hátrahagyhatunk, ami eddig sötét volt, rossz volt.

Karácsonykor el kell űzni a Gonoszt. Erre a célra rendkívül jó, - a magyar nép körében is szokásban volt régebben, - hogy imádkozás után mézbe mártott dióbelet ettek. No, amikor még ez volt a szokás, nem is volt annyi Gonosz, mint ma.

Heves megyében, Domoszlón még a közelmúltban is szokásban voltak a karácsonyi diók. Kitették a diókat az asztalra, és a legszebb szemeket a háziállatoknak tették félre. Ezután mindenki választott magának egy szem diót, és feltörte. Ha a bele szép és egészséges volt, a következő évben a gazdája is szép és egészséges lesz. Így előre lehetett tudni, kit fog a következő évben betegség kerülgetni, akinek aztán fokozottan vigyázni kellett az egészségére. Természetesen a legszebb szemeket azért kapta a jószág, mert azok adták a család élelmét.

Ugyanezt a népszokást feljegyezték Szécsényben is. A karácsonyi vacsora után mindenki tört egy-egy szem diót, és az akkori szokás szerint, akinek egészséges dió jutott, az arra számíthatott, hogy egészséges lesz egész évben.

A karácsonyi dióevés szinte az egész magyar nyelvterületen ismert. Az egészséges dió egészséget, a rossz dió betegséget jósolt.

Karácsonykor különféle magyarázattal szokás volt a diódobálás a sarkokba. Egerszegen keresztet vetettek, majd az „Atyának, Fiúnak, Szentlélek Istennek” fohásszal dobták a négy sarokba a diót. Nyitragerencséren még emellett azt is mondták: „Édes angyalkáim megajándékoztatok erővel egészséggel, én megajándékozlak egy-egy dióval.”

Jelképi értelme volt a diónak Erdélyben is, amint Kövi Pál írta az "Erdélyi lakomá"-ban: "Külön tiszteletnek örvend a fája, lombja, gyümölcse, a tisztaságnak és maradandóságnak a jelképe."

És a szomszéd népeknél? Szinte ugyanúgy. Nyugat-Szerbiában a falvakban a családfő kötelessége volt karácsony reggelén egy szem dió feltörése. Ha a dió egészséges volt, nem volt semmi baj. De ha rossz volt, az bajt jelentett a családfőre és rajta keresztül a családjára. Persze, a baj nem volt végzetes, mert amennyi férges, feketebelű, aszott belű dió Szerbiában terem, ma már alig akadna egészséges családfő. Hanem az egészséget meg kellett váltani. Háromszor kellett körülmenni - tessék elképzelni, a karácsonyi nagy hóban, - a házon, és közben imádságot vagy varázspraktikák szövegét kellett mondogatni, mindegy, mit, és akkor nem volt baj.

A dió fontos ókeresztény jelkép volt. A zöld burok az ember húsának felel meg, a dióhéj a csontjának. Az édes dióbél a lelket jelképezi, a dióbél olaja pedig a fény forrása, vagyis a tudás jelképe.

Szent Ágostonnak, a nagy egyházi férfinak és hittudósnak tulajdonítják a következő hasonlatot: A zöld burok keserűsége az Úr szenvedését fejezi ki. A fás dióhéj Krisztus keresztfája, és belül az édes mag, a dióbél maga Krisztus, az élet.

Ugyancsak Szent Ágoston volt, aki a diót az emberekhez is hasonlította. Jelképi értelemben a zöld burok az emberi húst, a kemény héj a csontokat, a dióbél pedig a lelket jelenti.

A pravoszláv egyházban a karácsonyesti első csillag feljövetele - a betlehemi csillagot jelképező első csillag megjelenése - jelzi a sötétség végét, a böjt végét. Ekkor lehet az első ételt elfogyasztani, ami nem is lehet más, mint a hagyományos orosz csemege, a szocsivo néven ismert diós kása.

A karácsonyi dió-ajándékozást nem más, mint maga Luther Márton emelte ki a népszokások közül, és fejlesztette általános szokássá. Ő maga rendszeresen ajándékozott diót és almát a gyerekeknek, hogy Jézus születése minél emlékezetesebb legyen számukra. Az alma és a dió - jelképes értelemben - Krisztusra utalt, aki elhoz az embereknek minden jót.

Luther Márton egyébként gyerekkora óta nagyon szerette a diót. Rendkívül szigorú szülei voltak, amikor egyszer az anyja a kis Martin iskolatáskájában egy diót talált, úgy megverte, hogy másnap véraláfutással ment iskolába. De a dió szeretete nem verhető ki az emberből. Amikor a kis Martinból a nagy Luther Márton lett, inkább ideológiát körített a dió köré, minthogy lemondott volna róla.

Persze, nem Luther tette a diót keresztény jelképpé, láttuk, a kezdetektől az volt. De Luther esetét a dióval a kortársak megjegyezték, mert a németeknél annyi Luther-hívő van, Worms-ban ma is tudnak róla. Egy helyi cukrászat, Schmerkerék, vérszínű szilvapürébe ágyazott dióbelet tartalmazó pralinét készítenek manapság is, amit a képen látható, könyv alakú dobozban árusítanak, Luther-diók néven. Ez a doboz nemcsak édességtartó, hanem tényleg könyv is, szerepel benne egy leírás Luther életéről, egy korabeli német térkép, és Luthernek a Worms-i birodalmi gyűlésben 1521-ben elmondott imája is.

Tisztelt műértő Kollégám, keveset járunk múzeumba. Ezért nem köztudott, hogy Mária és a kis Jézus ábrázolása gyakran jelképes dió-ábrázolással jár együtt. Múzeumlátogatásra ajánlom, ha arra jár, Franciaországban a Rennes-i szépművészeti múzeumban a következő képet, valamint Berlinben a Staatliche Museen-ben a Dürer-képet.

Az első kép Maarten van Heemskerck műve. Címe: Szent Lukács a Madonnát festi. A képen minden részletnek allegórikus, vallási jelkép-értelme van. A diónak is, ami megtört állapotban a Kisded lába mellett hever! (A mellékelt képen nem látszik eléggé, ezért nézzük meg az eredetit.)

De a láthatóságnál lényegesebb kérdés, hogy miért van dió a Kisded lábánál. Azért, mert a néphit szerint a három királyok, a napkeleti bölcsek vittek neki. (Mi mást is vihettek volna neki, ezzel bizonyították, hogy valóban bölcsek voltak.)

Albrecht Dürer 1506-os képén a dió félbevágott állapotban, a Szűz Mária feje fölé emelt koszorúban (vagy koronában?) látható.

Szakértői magyarázat szerint itt más a jelképi értelem, a dió magának Krisztusnak a szimbóluma.

Göncző Sándor református lelkész szerint is a dió Krisztus-jelkép. Mária méhében levő Jézust, valamint a sziklasírban nyugvó Jézust jelképezi.

Ugyancsak hazai jelkép-értelmezés szerint a dió az isteni szándék kifürkészhetetlenségét testesíti meg – belseje kiismerhetetlen, rejtélyes.

Szóval, magyarázni sokféleképp lehet.

Német forrás szerint legrégebben szárnyakat láttak a dióbél alakjában. Később a keresztény hitvilággal kapcsolták össze. Krisztus a dióbél, a dióhéj pedig Mária öle. Német festők és költők éltek ezzel a hasonlattal. A karácsonyi diótörés Krisztus születésének emléke.

Teológusok manapság is a diófát a kereszténység jelképeként ábrázolják. És ugyanarról a tőről nőtt ikerfáját pedig a zsidó vallás jelképeként, a jobboldali képi szimbolika alapján. A két vallás közös tőről fakad. És bár már az alapjuknál elkülönültek, párhuzamosan fejlődtek, terebélyesedtek.

A dióhéj pedig közös csónakjuk, amelyben ha tetszik, ha nem, együtt kell hajózniuk.

A kép a zsidó-keresztény párbeszéd szükségességének illusztrációja.

Ha a zsidókról beszélünk, a mohamedánokról is mindig beszélnünk kell. Különben nem vagyunk korrektek.

A dió a mohamedán vallás jelképe is.

Szufi, az egyik legelső Korán-magyarázó szerint a dió az iszlám vallást jelképezi. A héja a vallási törvényeknek, a Sariának a jelképe, amely összefogja a vallást. A dió bele a Tariqa, olaja pedig, ami bár láthatatlan, de mégis mindenhol jelen van a dióban, a Haqiqa.

Vagyis, a dióbél a héj nélkül nem nő meg, és viszont, a dió héjának se célja, se értelme a bél nélkül. A Saria a Tariqa nélkül olyan, mint a test lélek nélkül, és viszont, a Tariqa a Saria nélkül nem kap védelmet, nem is létezhet nélküle. Egyik is, másik is teljesen nélkülözhetetlen.

---------------------------------------------- Fel------------------------------------- Tovább