Vissza-------------------------------- Tartalomhoz

Dióolaj az olajfestészetben

Tisztelt Kollégám, ez a fejezet festőknek, restaurátoroknak, gyűjtőknek és mindazoknak szól, akiknek tetszik egy szép olajfestmény. Azért, hogy értsük is, amit látunk.

Közkeletű festészeti felfogás szerint az olajfestés feltalálását a Van Eyck testvéreknek tulajdonítják.

De 1991 óta, amikor elkezdték a régi festmények alapanyaginak korszerű vizsgálatát, már tudjuk, hogy a dióolaj a legkorábbi festmények festékanyagának oldószere volt. Egyiptomi, ógörög és római kori festményekről ez egyértelműen bebizonyosodott.

A dióolaj festészeti használata tehát igen régi keletű, és a középkorban a 400-as évekből is van rá példa. Ismert volt folyamatosan a középkor folyamán, sőt alkalmazási módjairól maradtak fenn leírások is (Theophilus Presbyter a XII. században).

A reneszánsz nagyjai, Albrecht Dürer, Leonardo da Vinci, Tiziano használtak dióolajat.

Általános művészeti alkalmazását a XV. századi németalföldi mestereknek köszönhetjük. Már ennek is 5-600 éve. Csúcspontra a németalföldi festészetben jutott, Rubens, Van Dyck és mások festészetében.

Általánosabban az 1400-as évek közepén kezdtek dióolajat használni - lenolajjal együtt - festékhordozóként és kötőanyagként. (Korábban főleg tojással és állati eredetű ragasztókkal dolgoztak a festőművészek.) A színezéket olajban porították és a keveréket használták festékként.

Giorgio Vasari az 1500-as években azt írja "A festők, szobrászok, építészek élete" című könyvében, hogy a dióolaj azért jobb a lenolajnál, mert idővel kevésbé sárgul. A dióolaj - írja - "kihozza a színeket a festők ecsetéből, valódi illatos hígító".

Antonello da Messina (1430-1479) új technikát vezetett be a dióolajos-pigmentes keverék száradásának meggyorsítására, ólom-oxidot főzött a dióolajos festékbe. Receptjét JLF Mérimé írta le (De la peinture a l'huile, Paris, 1830) : "La préparation ressemble a du miel ou de la graisse a demi figée et porte le nom d'oglio cotto (huile cuite). C'est en effet de l'huile de noix cuite a feu doux et contenant en dissolution la plus grande proportion de litharge avec laquelle elle puisse se combiner". Vagyis, a készítmény mézre hasonlít, vagy félig szilárd zsírra, a neve pedig főtt olaj. Valójában lassú tűzön főtt dióolaj, ami a legnagyobb arányban tartalmaz ólomoxidot, amivel kombinálódni képes.

Mint de Mayerne írta 1620-ban, a dióolajat Rubens is használta.

Mark Gottsegen a Festők Kézikönyve első kötetében mint nem sárguló olajról ír a dióolajról, ami gyorsabban szárad, mint a napraforgóolaj vagy a mákolaj.

Pip Seymour a Művészek Kézikönyve második kötetében a dióolajról azt jegyzi meg, hogy a múltban gyakran használták, mert nagyon világos színeket és csillogó fényt ad, szebbet, mint a lenolaj. "Üvegesen fénylő és hosszú időn át nagyon tartós, telíti, mélyíti a színeket." és: "Kissé gyorsabban szárad, mint a mákolaj (3-4 nap)."

Később pedig az impresszionistáknál Monet, Pissaro és Cézanne festményein mutattak ki dióolajat.

Persze, minden, az olajfestészetben használt olaj avasodik idővel, attól kezdve, hogy levegő éri. Ez a természetes száradás része.

Az olajfesték kötőanyaga az olaj (lenolaj, dióolaj, mákolaj). Oldószere szintén tartalmaz olajat.

Lehet az olajjal hígan, lazúrosan vagy mélyfényű hatással dolgozni. Ezt az teszi lehetővé, hogy az olajfestéknek két típusa van: a fedőfestékek és a lazúrfestékek. A lazúrfestékek csak nagyon sok olajos kötőanyaggal készíthetők, ezért bennük szinte lebegnek a pigmentszemcsék. Felfestve őket, nem fedik el teljesen az alattuk lévő foltot, hanem annak színei átvilágítanak az új rétegen, finom színhatást adva. E finom és egységes színhatás érdekében a barokk festők egy meghatározott színnel készítették el az aláfestést, sőt gyakran már az alapozást megszínezték.

Amikor az olaj megszárad, kemény, színes réteg képződik. Ezek a rétegek azonban hamarosan elhalványodnak, mert a festékes olaj egy része beszivárgott a vászonba vagy a fába. Ez a régebbi festmények hibája. Ennek elkerülésére gondos olajfestékes alapozást alkalmaznak újabban.

(Makai Józseftől láttam, hogy a farost-táblát először lenolajjal keni át többször, majd világos - egészen halvány kék - olajfestékkel alapoz. Ahol az alapozás áttetszik, ragyogó, kellemes színhatás tapasztalható.)

Mint az élet annyi területén, a festészetben is jönnek-mennek a divathullámok. Manapság divat a régi nagy mesterek festészeti technikáját újrafelfedezni. A zománcos ragyogást, a lazúrt. Gondoljunk csak a németalföldi mesterekre. És újból igény van olyan festményekre, amelyek technikájukból adódóan is valóban időállók.

A régi olajfestészeti technika két alkalommal szenvedett el nagyobb károkat. Először az 1700-as években, amikor a festőolajokat az addigi pörköléses eljárás helyett elkezdték gőzfürdővel kinyerni az olajos magvakból. Ezzel az eljárással megváltozott az olajok zsírossága, száradóképessége (szikkativitása) és színe is. Gyakorlatilag csak a nevük maradt a korábbi, más nem.

Másodszor pedig 1840-ben, amikor elkezdték gyártani a tubusos olajfestékeket. Ezzel az eljárással egyrészt sztenderdizálták a színeket, másrészt a tubusban nem száradt be az olaj.

A régi mesterek festékeiket maguk állították elő. Nagy gonddal, nagy munkával, sokszor titkos receptekkel. Ennek 1840-től vége szakadt, a technika megváltozott. Ki tudja ma már, egy régi mester az olajfestéke készítésekor mennyi viaszt, mennyi hájzsírt és mire használt!

Le kell tehát mondanunk a flamand és egyéb régi technikákról? Szó sincs róla. Azokkal azonos hatású festékeket készíthetünk ma is. Kis költséggel, kevés munkával, a régi mesterek szintjén. A kulcsszó:

DIÓOLAJ

A festészetben használatos dióolaj főbb technikai adatai:

A dióolaj segítségével festéskor gazdagíthatjuk a színeket, egészen finom színárnyalatokat hozhatunk létre,restauráláskor az eredetihez hasonló megoldásokat alkalmazhatunk, végül ugyanolyan időtálló mázt hordhatunk fel a képekre, mint a régiek.

De egyre azért ügyeljünk. Mindaz a jótulajdonság, amit a dióolajról most írtam, a tiszta dióolajra vonatkozik, ami úgy készül, hogy préselés során nem találkozik a dióhéjjal, a préselésre kerülő dióbél gondos válogatáson esett át. Mert a dióhéj - amint tudjuk - festékanyagot tartalmaz. Hidrojuglon-tartalma juglonná alakul, a juglon pedig színes vegyület, és hozzáköt a különböző szerves anyagokhoz, ezért tartós elszíneződést okoz.

A tiszta dióbélből készült olaj világosan áttetsző, a dióhéjjal érintkezett pedig sárga.

Egyébként is, a dióolajat kétszer szokták préselni. Az első, szűz olaj a legkiválóbb minőségű, úgy étkezési, mint festészeti célra. A visszamaradt pogácsa is hasznosítható még egyszer, a második préselés előtt felmelegítik, így a benne maradt olaj kipréselhető. De ennek már színe van. Ezt használják faanyagok kezelésére, szappankészítésre, stb.

Tisztelt festő Kollégám, akinek nincs otthon dióolajütő berendezése, a kereskedelemben kapható dióolaj minőségében viszont nem bízik, azt ajánlom Önnek, készítsen maga kiváló minőségű dióolajat otthon.

A dióbelet gondosan válogassa át töréskor, héjszemcse, belső válaszfal ne maradjon benne. Törje apróra a dióbelet. Helyezze szűrőre, amiben forrásban lévő víz fölé teszi, és amikor meglágyult, egy darab lenvászonra átöntve, abba becsomagolva háztartási gyümölcsprésben, például asztali szőlőprésben kipréselheti. A legtisztább olajat fogja kapni.

Milyen egyéb olajok jöhetnek még számításba a dióolajon kívül? A lenolaj, a mákolaj, a napraforgóolaj, a kardamommag-olaj (ezt a Földközi tenger vidékén, de Ázsiában is termesztett növényt mi kevésbé ismerjük, ezért a képét mellékelem), végül az olivaolaj.

És vigyázzunk, ne engedjük becsapni magunkat, mert a dióolajat hamisítják. Gyapotmagolajjal, szezámmagolajjal, de főleg a földimogyoró olajával!

A múltban a lenolaj és a dióolaj volt használatos. És - ki gondolta volna - a dióolajnak sokkal nagyobb respektje volt a mesterek körében, elterjedtebben használták. A technika megváltozásával szűnt meg a dióolaj használata.

Az a vád, hogy a dióolaj hosszabb állás után megavasodik, teljesen alaptalan. Elég, ha csak Robert Mermet festészeti oktató tapasztalatára hivatkozom, akinek a gyakorlatában a levegőn tartott dióolaj öt év alatt sem avasodott meg. Persze ehhez jó minőségű dióbélből sajtolt olaj kell.

A másik vádpont sem igaz, mármint hogy a dióolaj rosszul szárad. A dióolaj száradása különbözik ugyan más olajok, például a lenolaj száradásától, és először lassan kezd száradni. De a száradás üteme idővel felgyorsul. Ez, az első látásra hibának tetsző tulajdonság valójában előny, mert a festékanyag teljes tömegében harmonikusan, azonos ütemben megy végbe a száradás, és nem a felület szárad előbb, megelőzve a mélyebb rétegeket. A száradáskor keletkező úgynevezett linoxin-film (nevét a lenolaj száradásáról kapta) szebb és ellenállóbb más olajokhoz viszonyítva.

Mivel a dióolajnak nem a felülete szárad, keményedik előbb, ez a körülmény teszi lehetővé a félbehagyott festmény folytatását, javítását.

Előnye a lenolajjal szemben az is, hogy jóval kevésbé sárgít, valamint lágyabbá teszi a festéket. A színek élnek, vibrálnak dióolajos közegben, az olajfesték száradás során nem repedezik, az olajfestmény repedezése jóval később indul meg, mint más olajok esetén.

De, tisztelt amatőr festő Kollégám, győződjön meg mindezekről Ön is! Cseppentsen olajfestékébe néhány csepp nyers dióolajat, és saját festményein is tapasztalni fogja a festék lágyságát.

És hasonlítsa össze egy mintaként vászonra festett, de mázzal még nem bevont képen két máz egymás melletti felvitelét, egy lenolajosét és egy dióolajosét. Néhány nap múlva, száradás után megállapíthatja, hogy a dióolaj más minőséget produkál. Ezt a kísérletet Xavier de Langlais is elvégezte, és a dióolaj lelkes hívévé vált.

Manapság a festékgyárak nyers olajat használnak. A régi mesterek festékeik készítése során főzéssel készítették elő a dióolajat. Gyantát is főztek bele, és hosszabb időre a napra tették. Így szirupos állagú, borostyánszínű olajat kaptak. Ennek a főzött dióolajnak a tulajdonságai (száradóképessége, stb.) természetesen egészen mások voltak. Például a nagyobb sűrűség miatt a festék gömbölyűbb cseppbe áll össze az ecseten. És a festék színe is ragyogóbb.

A különbség a nyers és a főzött dióolaj megjelenése között még csak nő a festmény megszáradása után. A főzött dióolajjal készült festmény színei zománcszerűen ragyognak.

A főzéssel a dióolaj szikkativitása is növekszik.

Főzzük meg tehát magunk a festményeinkhez használni kívánt dióolajat!

A dióolaj főzéséhez két módszer ismert. Az első szerint egy elektromos fritőzben - amit aztán többé nem használhatunk a konyhában - 120 C°-on három órán át főzzük.

A másik módszer a vízzel elegyes főzés. 1/3 rész víz és 2/3 rész dióolaj elegyét főzzük ugyanígy, de négy órán át.

Megvan tehát a módosított, feljavított alapanyagunk. Ebből készíthetünk festőkencét, retusáló kencét és befejező mázt.

Természetesen a régi mesterek mintájára a festékpigmentet is magunk őrölhetjük meg, ha akarjuk. De akit a sok munka elkedvetlenít, vagy nincsenek természetes pigmentjei, egyszerűbb megoldást választhat. Használatos olajfestékeiből nyomjon ki néhány kisebb csomót vastag, fehér színű itatóspapírra, ami kiszívja belőle az olajat. Aztán egy festőkéssel hozzákeverheti a festékcsomókhoz a főzött dióolajat.

Festészeti célú dióolajok: Maimeri és M. Graham

A dióolajat papírképekhez is használhatjuk, nem igazi olajfestményként, hanem sajátos technikaként, amikor a dióolajban mint oldószerben különböző pigmenteket oldunk, és a hígabb festékkel összefolyó, akvarellszerű hatást lehet elérni. A dióolaj a víznél jóval lassabban szárad, de száradó olaj, ezért ez a technika is érdekes lehet.

És természetesen a dióolajat alapanyagként használhatjuk a különféle festő és retusáló kencék, valamint a befejező mázok készítéséhez. De ezek részleteivel már nem kívánom tisztelt Kollégámat untatni. Csak egy példa: A jobboldali képen balti-tengeri borostyán látható egy üvegben. Annak illusztrációja, hogy egy üvegnyi "germán kence" készítéséhez mennyi borostyán szükséges mint alapanyag. Ezt hőkezelik, stb. És dióolajjal öntik fel, a kence nagyobb része tehát dióolaj.

A velencei olajfestészet külön színfolt az olajfestmények világában. Ott a dióolajat 20 % por-állagú ólomoxiddal keverték, így értek el különleges színhatást.

Kipróbáljuk, tisztelt amatőr festő Kollégám? Szerintem ne próbáljuk ki. Az ólomoxid mérgező, és nem vagyunk akkora művészek, hogy megérné életünket áldoznunk a dióolajos olajfestészetért. Az utókor nem lenne hálás.

Amerikában festők számára készen kapható egy olyan folyadék, ami természetes gyantát, terpentint, dióolajat és ólombázisú szárítót tartalmaz, és ami gyakorlatilag készen áll arra, hogy fénymázként felhordható legyen. (Ez a máz-anyag nem a fenyőfélék gyantáját, hanem afrikai Hymenaea és indonéz Agathis fák gyantáját tartalmazza.)

A festőnek mindössze annyi a dolga, hogy azonos mennyiségű vagy kétszerannyi nyers dióolajjal keveri, és ekkor a készítmény megzselésedik, ecsettel felhordható állagúvá válik. Az üveglapra cseppentett folyadékok közül a baloldali a nyers dióolaj, a jobboldali a terpentines-gyantás keverék. Egyformán folyékony mindkettő.

A hígított készítmény használatával erősödik az olajfesték, gyorsul a festmény száradása, gyakorlatilag másnapra megszárad. A színek teltebbek lesznek, a festmény jobban néz ki.

Maga a zselés állagú fénymáz felhordás előtt halványan áttetsző, sokáig felhasználható, a vele kezelt festményen viszont víztisztára szárad.

A következő képen szembetűnő, hogy a dióolaj és a vásárolt készítmény egyaránt cseppfolyós állagú, keverékük viszont megzselésedett.

Így néz ki a felhasználásra kész zselé állaga.

Gyakorlati bemutató kezdődik a fenti, természetes gyantát, terpentint, dióolajat tartalmazó máz használatára.

Először a kép hátterét vázoljuk fel, majd annak száradása után egyre újabb rétegeket, egyre közelebbi részeket festünk meg.

Ez a technika lehetővé teszi a festmény gyors száradását. Hamarosan tovább dolgozhatunk festményünkön, mielőtt az ihlet elszállna.

Mivel az előző réteg már kemény, az olajfastészetben szokatlan módon vékony vonalakat is festhetünk, amelyek így jól kiemelkednek a háttérből. Más a festmény hangulata, hatása.

Még annyit hozzátennék azért, hogy a dióolaj mint festészeti alapanyag manapság is fejlesztés alatt áll Amerikában. A dióolajat alkidgyantával kombinálják. Ez az emulzió nagyobb szabadságot ad a művésznek, hogy készülő művét menet közben javítsa, mert más alkid-anyagoknál hosszabb idő alatt szárad, és a különböző színű festékek ebben az oldószerben azonos idő alatt száradnak meg.

A dióolaj és az alkidgyanta kombinációjával könnyebb a színkeverés, és a színek zománcszerű fényt kapnak. A festmény felülete tartós, rugalmas, nem sárgul.

Már a volt Szovjetunióban is használták kötőanyagként a polimerizált vagy szintetikus gyantát, mellyel vakolatra, üvegre és vászonra is lehet festeni. Ezzel a kötőanyaggal a festék fizikai és optikai hatásának jelentős javítását érték el, állandóbbá, lazúrosabbá s ugyanakkor tüzesebbé tették. Az alap nem repedezik, s a festék átütését is kiküszöböli.

Az olajfesték - benne a dióolaj - lehetőségei előtt még komoly távlatok vannak.

Olajfestékes festés után az ecset tiszta dióolajban öblítendő, majd szappanos vízzel mosható tisztára.

Úgy veszem észre, sikerült nagyjából meggyőznöm tisztelt Kollégámat a dióolaj előnyeiről, egyedül az avasodás témakörében maradtak kétségei, mert még emlékszik a dióolaj konyhai felhasználása témakörében olvasottakra, ahol sokszor kijelentettem, hogy a dióolaj gyorsan avasodik.

Az ellentmondás feloldására mondom el, hogy természetesen más hatása jelentkezik egy avas dióolajnak a gyomorban, és máshogy hat a festmény száradása során. Az előbbi veszélyes, az utóbbi kellemes. Mert ha más növényi olajokkal hasonlítjuk össze, a dióolaj a festményen sokkal lassabban avasodik, mint az oldószerként manapság leginkább használt lenolaj. A száradás minden növényi olajnál avasodással jár, mert az avasodás az olaj oxidálódása a levegőn.

Festészeti szempontból a dióolaj az üvegben, a tubusban egy évig frissnek tekinthető, a lenolaj pedig csak mintegy a feléig. Az avasodás időbeni elhúzódása a dióolaj kémiai összetételétől függ. Mivel nagyobb arányban van benne többszörösen telítetlen linolsav és linolénsav, mint versenytársaiban, több idő kell a kettős kötések telítéséhez.

Ami a dióolajban értéktöbbletet jelent más olajokhoz képest az emberi szervezet szempontjából, az ugyanúgy értéktöbblet az olajfestmények számára is.

Egy másik lehetőség a dióolaj mint művészfesték alapanyag továbbfejlesztésére a dióolajos festékek szilárd anyagokkal történő dúsítása. A következő képen látható festék úgy készült, hogy a dióolajos festékbe márványport kevertek. Sűrűn folyó anyagot kaptak így. Plasztikus, durva hatás érhető el általa.

Mint az élet annyi más területén, a dióolajos olajfestészetben is erős kínai nyomulást figyelhetünk meg. De mint minden más esetben, itt sem árt az óvatosság.

A kínai "dióolaj" nem biztos, nem garantált, hogy valódi dióolaj. A kínafa és más fák olaját tartalmazhatja. Ezzel nem azt mondom, hogy rossz, de tulajdonságai nagyon eltérnek a valódi dióolajtól. Mert híresek a kínai festmények, amelyek alapozásában, a papír-alapanyag impregnálásában és még annyi másban szerepet kapnak ezek az olajok, de biztos, hogy nem azt a hatást fogjuk elérni a használatukkal, amit az európai nagy mestereknél annyira megcsodáltunk, és aminek manapság a nyomába se léphetünk, amióta dióolajos festékeik receptje már nincs meg.

Dióolajjal készült művek

Ilyen szép képeket lehet dióolajjal készíteni, mint Viviana I. Castano Ősz című olajfestménye.

Vagy olyan csúnyákat, mint Karl Mullen 2003-ban készült képei papíron, dióolajjal, természetes pigmentekkel. A képeknek nincs címük, áruk viszont van: 1000 $/db. Drága a dióolaj.

Persze, a mutatott képeknél szebbek is festhetők dióolajjal. Biztatnám is rá tisztelt amatőr művész Kollégámat.

---------------------------------------------- Fel------------------------------------- Tovább