Nehrer Lajos: A hűséges diófa

- Nem tudom, ki hogy van vele, de nekem a diófa a legkedvesebb fám. Nemcsak azért, mert a legszerényebb valamennyi fa között a kertben, nem kíván permetezést, különösebb törődést, mégis bővebb terméssel hálálja meg, ha száraz időben megöntözik. És minden gyümölcsnél hálásabb a dió, mert egész éven át kitart. A cseresznye, az őszibarack, a szőlő napjai meg vannak számlálva, a dió hűsége azonban megmarad egyik terméstől a másikig, néha még tovább is. Mondhatnám végigkíséri az embert egész életén át.

Nekem gyerekkori karácsonyaink jutnak róla eszembe. Nem mintha nem lett volna más gyümölcs is a fenyő alatt, például narancs meg sok minden más finomság. De a dió is mindig ott volt. Nem hivalkodva. Tartózkodón, mintegy a háttérbe szorulva, de kötelezően ott volt még a süteményben is. Ott se versenyzett a csokoládéval meg a tejszínhabbal, nem, nem volt rá szüksége, hisz olyan természetes volt és nélkülözhetetlen.

A fája meg a mélyen lehajló ágas-bogas lombja, amely alatt oly jó elüldögélni, minden más gyümölcsfától megkülönbözteti. Népes családoknak nyújt árnyékot, s mivel hosszú életű, nemritkán egész nemzedéket ölelnek át dédapástul és unokástul barátságosan lehajló ágai. Régen, mikor még nem hulladékanyagból gyártották a bútort, a kiérdemesült öreg diófa ott maradt a családi körben asztal, ágy meg szekrény formájában. Komoly, mégis meghitt, meleg, barna színével s évgyűrűivel meg gyönyörű erezetével hozta vissza olykor borongósan az elmúlt időket.

Nekem két diófám van. Egyik az udvarban az ajtó mellett, mely még egész fiatalon túlnőtt a háztetőn, s egy másik fiatalabb fa az udvar mélyében. Ennek valóságos sátorformája van a földig érő ágaival. Róla minden évben le kell vágni néhány ágat, hogy járni lehessen alatta. Az öreget nem bántom. Hadd nőjön, terebélyesedjen kedvére, s hozzon minél nagyobb termést. Tavaly nem dicsekedhettem vele, alig másfél kosárnyit adott. Az idén úgy látom, alaposan kipótolja majd, mert fürtökben pompázik rajta a dió, bőséges szüretet ígérve. Nem győzzük majd leverni és összeszedni, annyi lesz a gyümölcse. Miért mondtam el mindezt? Mert ilyenkor az örömömben mindig egy kis bánat is vegyül, mintha egyszerre lennék tanúja születésnek és halálnak, s eszembe jutnak a költő szavai: "Ágas-bogas vén diófa Úgy hasonlítasz az emberre! Minél jobban meg vagy áldva, Annál jobban meg vagy verve."

Schmidt Egon: Búcsúzás

Az öreg diófa utolsó levelét is rég leszaggatta már a goromba őszi szél. Ott hever a sok sárgán megpöndörödött levél a fűben. Furcsán zizegnek, amikor megállok közöttük. Mintha sóhajtoznának.

Nézem a lemeztelenített ágakat, a csupasszá vált gallyakat, amelyek között most már akadálytalanul fütyülhet át a hideg északi szél.

Az egyik ág végén egyetlen szem dió csüng. Himbálódzik a szélben, dacol az ősszel és az elmúlással. Valaha szép zöld köntösét rég levetette már, ráncos csonthéját sötétbarnára áztatták az egymást érő esők és az éjszakák párás, hideg lehelete. Megbújt a levelek között az őszi napsütésben, és elkerülte a hosszú póznát szüret idején, a lombhullás után patirkáló varjak pedig talán nem tudtak hozzáférni a kinyúló ág leghegyén. Pedig a károgó fekete madarak szeretik a diót, őszidőben mindig látom őket zsákmánnyal a csőrükben a mező felé repülni. Ott azután addig csapkodják, addig kalapálják, míg enged a kemény csonthéj, és a varjú hozzájut falatnyi, de jól megérdemelt lakomájához.

Megfonnyadt és sötétpiros színt kapott az árokparti vadrózsa bogyója és a kökény hamvaskék termése is ehető már, amióta a dér végigcsókolta. A bokrok alatt kókadtan hervadoznak a fűszálak, megtört a héjakút büszkén felmagasló szára a parton, és eltűntek a nyáron körülötte hintázó karcsú potrohú, ezüstös szárnyú szitakötők is.

Megyek a tágas réten át céltalanul. Az ősz hangulata, a búcsúzás és az elmúlás üzenete mindenütt megérinti az embert.

Tengeliccsapat húz el mellettem. Hullámvonalban repül a sok tarka madár, meglepi az árokpartot, ahol száraz bogáncsok magaslanak ki a többi gaz közül. Halkan beszélgetve, sárga tollaikkal integetve fejtegetik a bogáncs apró magjait. Néha annyian kapaszkodnak egy-egy szárra, hogy az szinte a földig hajlik a rajta ülő madarak súlya alatt. Azután megriadnak valamitől, egyszerre rebbennek a magasba, és szorosan összetartó csapatban repülnek tovább az árok mentén.

Nagy csapat bíbic repül át felettem. Véletlenül vettem észre őket, olyan szokatlanul némák így őszidőben. Fordulnak egyet a rét felett, már-már azt hiszem leereszkednek, de azután gondolnak egyet és továbbszárnyalnak dél felé. Most látom csak, hogy két hegyes szárnyú lile is repül velük. Útközben találkozhattak valahol.

A rét sarkánál, nem messze onnan, ahol már a mocsár kezdődik, terpeszben álló vastartókon vezetékek húzódnak. Ezek a kemény huzalok minden ősszel és tavasszal valóságos hóhérai a környék madarainak. Amikor a vonulás megindul, tucatszám lehet találni a földön madarakat, amelyek a drótoknak repülve pusztultak el. Különösen az éjszaka vonuló fajok közül szednek sok áldozatot a vezetékek, de a fiatal, még tapasztalatlan gólyák, ölyvek néha fényes nappal is nekirepülnek, és holtan vagy szárnyaszegetten hullanak a mélybe.

Talán száz métert mentem a vezetékek alatt, amikor a vízityúkot megpillantottam. Ott feküdt a fűben, jobb szárnya természetellenesen kinyújtva, csőre szögletében piros vércseppel és felnézett rám. Nem is rémülten már, inkább a mindenbe beletörődök csendes megadásával. Amikor lehajoltam hozzá, erőtlenül oldalt fordult, megpróbált lábra állni, ép szárnyával verdesett egy kicsit, azután megint visszahanyatlott a nedves fűre. Elfelejtette a menekülést, elfelejtett mindent. Nem akart mást, csak megpihenni.

Szegény kis barnatollú vízityúk! Vándorútra készült, valahova a dél-európai mocsarak felé, azután a sötét, csillagtalan éjszakában nekiütközött a drótvezetéknek. Az alig megkezdett vándorút véget ért.

Valahogy elment a kedvem a kirándulástól. Egy nagy kanyarral visszafelé fordultam. A kertek alján az öreg diófát már messziről megláttam. Csupasz ágai ide-oda himbálóztak az egyre erősödő szélben, de a kinyúló szélső gallyról hiányzott a dió, amelyet alig egy órája megcsodáltam. Keresni kezdtem a földön a levelek között, de nem találtam. De leesett-e egyáltalán? A kertek fáin mindenütt varjak üldögéltek, ott sétáltak a felásott ágyások között és az elfonnyadt, oldalra dőlt virágokon. Talán egyiküknek mégis sikerült úgy fordulnia a levegőben, hogy nagy fekete csőrével lekaphatta a diót? Vagy kemény szárnytollaival verte le és nyomban utánaereszkedett a földre még mielőtt eltűnhetett volna a száraz levelek között? az egyik varjú a kerítés oszlopán, kinyújtott nyakkal, hosszasan károgott. A szél egyre erősödött és egy váratlan rohammal kis híján elvitte a kalapomat. Nyögtek, hajladoztak a diófa most már valóban csupasz ágai. A felhők alatt vadludak húztak dél felé. Szabályos V betűjüket nem tudta megbontani a szél. Magasan repültek, kiáltásaik csak foszlányokban érkeztek a földre.

Szecsődi Leó: A diófa és a mogyoróbokor

Nagyon régi időkben történt, amit most elmesélek. Élt egyszer egy vén diófa. Egy dombtetőn állt, gyökerei mélyre lenyúltak a földbe, a környéken terelgető pásztoremberek sem tudták, mióta áll már ott. -- Emberemlékezet óta -- mondogatták, s azt is, hogy talán egyidős magával a dombbal. Ez a dombtetőn álló öreg diófa uralta a tájat. Odafentről nézte, mi történik a lenti síkon, és ahogy egyszer így nézelődött fejedelmi magányában, azt látta, hogy lent a mezőn egy csenevész mogyoróbokor hajtott ki.

Ez még azokban az időkben volt, amikor a mogyorónak nem volt héja. Nem borította az a kemény csonthéj, amit olyan nehéz feltörni, ami miatt manapság nem szabad a fogainkkal próbálkoznunk, mert beletörhet, kalapácsra van szükségünk. Szóval a mogyoró annak idején még csak úgy nőtt az ágak végén védtelenül, a belső magvát kínálva, azt a finom, puha magot, amit megeszünk. Kiszolgáltatottan állt ez a cserje a viharoknak, a madaraknak, amelyek könnyen megcsipkedhették, hiszen nem védte a csonthéja. Még a kukacok sem a diófa felé araszoltak, hiszen a dió kemény héján átrágni magukat fárasztó munka lett volna, hanem a kis mogyorócserjét vették célba, annak gyümölcsét dézsmálták.

Látta a vén diófa, hogy így ez a mogyoróbokor nem sokra viszi. Féltette is szegény rokonát, mert minden nyár végére, kora őszre, mire beérett volna sok-sok gyümölcse, a felét elverte a jég: lepotyogtak, a másik felét megcsipkedték a rigók, a harmadik felét – ha beszélhetünk ilyenről egyáltalán – a kukacok vették “gondozásba”. Elgondolkodott a diófa, hogy mit tehetne, de szomorúan kellett rájönnie, hogy nagyon messzire áll a mogyorócserjétől, ezért aligha tud rajta segíteni.

Később azonban egy ötlete támadt, és az egyik ősszel, amikor a diófának különösen gazdag termése volt, egy szem dióját lehullajtotta az ágról, ami gurulni kezdett lefelé a lejtőn, gurult, gurult le a domboldalon, s végül leért a mezőre, ott is folytatta útját még egy darabon, majd a mogyorócserje mellett egy lyukba belepottyant.

Aztán elközelgett a tél, lehullottak a kései esők, követte őket a korai hó, és leplével betakarta. A dió odalent a föld mélyében álomba merült, tavasszal pedig kicsírázott és növekedésnek indult. Az első évben még gyönge szára volt apró levelekkel, de ahogy teltek az esztendők, lassan akkora lett, mint a mellette levő mogyorócserje. Ekkortájt elegyedtek beszélgetésbe egymással. A mogyoró panaszkodott: – Nézd meg testvér, mi van velem. Nemsokára megöregszem itt a mezőn, és nincs egyetlen épen maradt magom, ami földbe hullva utódom lehetne. Mert látod, jó neked, megvéd az a kemény héj a gyümölcsödön, nekem bizony ilyen páncélom sohasem volt.

Erre a kis diófa így felelt a mogyorócserjének: – Figyelj rám, kezdd el növeszteni a gyökereidet abba az irányba, amerre én állok, és én is elkezdem feléd növeszteni. Amint összetalálkoztunk, megpróbálom átadni neked az erőmet.

Így is történt, a két kis fa gyökerei hétről hétre közeledtek egymáshoz, és egyszer csak két gyökér találkozott valahol mélyen a föld alatt. Ekkor a diófából erő áramlott át a másikba. Képzeljétek el, a következő tavasszal a kis mogyoróbokor azt látta, hogy miután a virágszirmai lehullottak, és gyümölcse érni kezdett, valami világosbarna héj borította minden darabját, ami kezdetben még lágy volt, de egyre keményebb lett. Majdnem olyan kemény, mint a dió héja. Bánata örömre fordult, mert hiába jöttek a rigók, kopogtatták a csőrükkel, fel kellett adniuk a próbálkozást. Ez a mogyoró most nem lesz csemege, gondolták csalódottan. Jöttek a viharok is, s bár néhány szem áldozatul esett, a legtöbb az ott maradt az ágakon. És bizony még a kezdő kukacok foga is beletört a héjába.

A diófa viszont azon a nyáron olyan gyümölcsöket hozott, amiket nem fedett csonthéj, mert átadta az erejét. A gerezdek védtelenül álltak a diófa ágain, a szomszéd fánál kudarcot vallott madarak, s egyéb ellenségek hamar fölfedezték s azt pusztították. Ahogy eljött az ősz, és a mogyoróbokornak beérett a termése, a ő satnyulni kezdett. Elsárgultak a levelei, lehullottak, s a következő tavasszal ki sem nyíltak újból: a diófa elszáradt. Ezt látva a mogyoróbokor elszomorodott, hogy a barátja föláldozta magát azért, hogy őneki csontpáncélba rejtett gyümölcse lehessen.

Miközben búslakodott, egy hang szólította meg. Az öreg diófa, amely még mindig a dombtetőn állt, így szólt hozzá: – Ne búsulj, testvérem, hiszen én, akinek a fiam volt az a kis diófa, ma is itt állok és örülök, hogy segíteni tudtam rajtad. Nézd, ágaim változatlanul a régi gyümölcsöket termik majd, amiknek nem árt vihar, se szél, sem állatok. A fiam átadta neked az erejét, és ezután a világon minden mogyoróbokor és -cserje olyan lesz, mint te. A te utódaid fogják benépesíteni a földet. Örülj ennek!

A mogyorócserje megvigasztalódott, s a kétféle fa leszármazottai mind a mai napig jó barátok.

Várszegi Tibor: Van a kertemben...

Van a kertemben egy nagy diófa, alsó levelei szinte a földet érik. A tűző nap, a legyek és a szúnyogok elől ide szoktam elbújni, mert a diófa természetétől fogva távol tartja a meleget és a bogarakat. Csak könyvet viszek oda magammal, így a diófa alatt olvasni vagy aludni szoktam. A minap arra ébredtem, hogy az akác virágjain gondolkodom. Eszembe jutott, hogy amikor annyira gyerek voltam, hogy még több csillagot láttam az égen, mint a földön embert, nem tudtam, mi az az akácfavirág, mert csak az agacsiról hallottam. És, amikor gyerek voltam, és még nem tudtam, hogyan s miért kerültem az utcára, nem volt szükségem arra sem, hogy ismerjem az agacsi nevet, mert megenni anélkül is tudtam.
A diófa alatt félálomban az is eszembe jutott, hogy írhatnék egy mesét a szegénylegényről, aki néhány kiló diófalevél pálinkafőzőben készített párlatával elmenne a Falanszterbe szerencsét próbálni. A szegénylegény, aki akár lehetnék én is, gyomorerősítő és vérnyomáscsökkentő kapszulákat, no meg rovarriasztó krémet és hűsítő sprayt készíthetne belőle. Hogy próbát tegyen, elmenne a laboratóriumba, ahol a párlatban kimutatná a galluszsavat és az inozitot, az ellagsavat és a juglont, a csersavat és a juglandin-alkaloidát, mert bizony ezek felfedezése nélkül hiába akarna meggazdagodni, a párlatból készült termékeket nem engedélyeznék sem gyógyszernek, sem kozmetikumnak, így megvásárlásukkal nem tudnák vagyonos emberré tenni őt azok, akiknek nem adatott meg, hogy diófájuk legyen. A szegénylegény, aki a Falanszterben a fényszmog miatt még annyi csillagot se látna az égen, mint gyerekkorában, mehetne haza dolgavégezetlenül, ahol ugyanúgy addig élne, míg meg nem halna, mint a Falanszterben.

---------------------------------------------- Fel------------------------------------- Tovább