A Biblia

Az írott irodalom a Bibliával kezdődik. Nézzük, mit mond a zsidók bölcs királya, Salamon: "A diófás kertekbe mentem vala alá, hogy a völgynek zöld füveit lássam."

Ezek a Szentírás szavai.

Ezeket a szavakat Salamon Krisztus születése előtt mintegy 950 évvel mondta. 960-ban kapta meg a hatalmat apjának, Dávid királynak halálával, és 950 körülre már elvégezte az apja által örökbe hagyott bosszúállásokat és vérontásokat. Meggyilkoltatta fivérét, Adóniát, és annak hívét, Joábot. Ezután palotát építtetett magának, és egy - igaz, kisebb, kevésbé díszes - templomot Jehovának. Testvérháborút folytatott Júda ellen, és sűrűn házasodott, egyiptomi, szidóni, moabita, stb. feleségei voltak.

Hát, ez mind nagyon fárasztó volt. Nem csoda, hogy ezek után már csak a diófás kertjeibe vágyott, és csak a fű növésére volt kíváncsi.

Ugyancsak a Biblia örökíti meg a világon legelsőként leírt ajándékozást, Mózes első könyvének 43. fejezet 11. versében (Károli Biblia):

"És monda nékik Izráel, az ő atyjok: ... és vigyetek ajándékot ... mirhát, diót, mandulát." És így is történt, mert Izráel fiai vivének.

Hammurabi

A világ legelső klasszikusa Hammurabi volt, aki elsőnek foglalta írott szövegbe a diót. Ő volt az első babilóni birodalom megalapítója i.e. 2100 körül. Amikor Mezopotámia ura lett, egyik legelső dolga volt törvénykönyvének írásba foglalása, amelyben - sok egyéb, kevésbé lényeges dolog mellett - szabályozta a diótermés tárolását, elosztását, fogyasztását.

Bölcs uralkodó volt. Bár, az is lehet, hogy nem ő volt olyan bölcs, hogy teljes törvénykönyvet tudott volna kodifikálni előzmények nélkül, hanem lehet, hogy törvénykönyve isteni eredetű, mert a törvénykönyv elején ott látható magának Hammurabinak az alakja, amint átveszi a törvényeket Samass istentől. (Akkoriban volt ilyen nevű isten is.)

Karya legendáját számos formában rögzítették a klasszikus görög időkben.

Lakónia királyának, Dionnak volt a kisebbik lánya Karya, akibe Dionízosz isten beleszeretett. Halála után Dionízosz - isten volt, megtehette - diófává változtatta. A gyászoló lakóniaiak később templomot emeltek, amelynek gerendázatát diófából kifaragott nőalakok, a kariatídák tartották. A legenda egy verziója szerint Karya apjához Artemisz istennő futott a gyászhírrel, és ő rendelte el a templom építését Karya emlékére.

Az athéni Akropoliszon később épített Erechtheion templom egyik csarnokának a tetőzetét tartó márvány nőalakok, a kariatídák előképét ez a lakóniai templom szolgáltatta.

Karya mondájának másik változata: Lakónia királya, Dion vendégül látta Dionízosz istent. A látogatás örömére bemutatta az istennek három lányát, Orfét, Lycot és Karyát. Dionízosz beleszeretett a legfiatalabba, Karyába. De Karya nővérei ezt a szerelmet elárulták Dionnak, aki feldühödve a „feljelentésen”, sziklává változtatta őket. Ettől Karya olyan szomorú lett, hogy belehalt. De a többi isten, meghatódva Karyán, új élettel ajándékozta meg, termékeny diófává változtatta őt. Ezután Lakónia népe vallásos tisztelettel kultuszt állított Karyának Artemisz Karyatisz néven, és templomot építettek, amelynek diófa-oszlopai Karyát ábrázolták. Ettől kezdve az ilyen oszlopokat kariatídáknak nevezték, amelyek legszebb példái az athéni Akropolisz Erechtheion kariatídái.

Karya legendája egyszerre felemelő és gyászos, jellemzően görög, benne van az élet szépsége és a halál elviselhetetlen fájdalma.

Ezopusz a következő rövid példázatot mondja a diófáról:

Egy diófa állt az út szélén, roskadásig tele terméssel. Azért, hogy dióját megszerezzék, az arra járók kővel dobálták, ágait botokkal verték, letörték.

A diófa fájdalmasan kiáltott fel: "Ó, én szerencsétlen! Éppen azok, akiket felvidítok gyümölcseimmel, úgy fizetnek meg érte, hogy viszonzásként fájdalmat okoznak nekem!"

Más forrás szerint nem kiáltott, hanem sóhajtott a diófa: "Én szerencsétlen, aki évről évre csak bántalmazást és fájdalmat termek magamnak."

Ezopusz gondolatát, példabeszédét fejlesztette tovább Ovidius, a diófáról írt versében. Ugyanez a téma az alapgondolata Janus Pannonius mandulafáról írt latin nyelvű versének is. Sajnos, a mandula már kívül esik érdeklődésünk tárgyán, így azt a verset nem gyűjtöttem ide.

Római szerzők

Marcus Terentius Varro (i.e. 116-27) jegyzi meg Rerum Rusticunum Agricultura című művében (I. könyv XVI. fejezet), hogy mint a tölgy, a nagy és zord diófák is a szomszédságukban terméketlenné teszik a földet.

Az idősebbik Plinius (i.u. 23-79) arról a nehézségről ír, amit a diófa „letargikus kipárolgásával” okoz. Így ír a Természet Története című munkájában: „Árnyéka elnehezít, bántja az ember agyát, és kártékony mindenre, amit köré ültettek.” Sterilizálja a földet.

Gyökerei a föld alatt ha áthatolnak egy istálló vagy egy ól alatt, az abban levő háziállatok elhullanak.

Plinius a diót az éjszaka képzetével is összekötötte.

De becsületére legyen mondva, Plinius arról is írt, hogy "közömbösíti a mérgeket, hagymával, sóval és mézzel keverve hatásos a veszett kutya marása ellen".

Arany János: A fülemile

Hajdanában, amikor még
Így beszélt a magyar ember:
Ha per, úgymond, hadd legyen per!
(Ami nem volt épen oly rég) -
Valahol a Tiszaháton
Élt egy gazda: Pál barátom,
S Péter, annak tőszomszédja;
Rólok szól e rövid példa.

Péter és Pál (tudjuk) nyárban
Összeférnek a naptárban,
Könnyű nekik ott szerényen
Megárulni egy gyékényen;
Hanem a mi Péter-Pálunk
Háza körul mást találunk:
Zenebonát, örök patvart,
Majd felfordítják az udvart;
Rossz szomszédság: török átok,
S ők nem igen jó barátok.
Ha a Pál kéménye füstöl,
Péter attól mindjár’ tüszköl;
Ellenben a Péter tyukja
Ha kapargál
A szegény Pál
Háza falát majd kirúgja;
Ebből aztán lesz hadd-el-hadd,
Mely a kert alá is elhat!
Ez sem enged, az se hagyja,
S a két ház kicsinye, nagyja
Összehorgolnak keményen,
Mint kutyájok a sövényen
Innen és túl összeugat
S eszi mérgében a lyukat.

De, hogy a dologra térjek,
Emberemlékezet óta
Állott egy magas diófa,
Díszeül a Pál kertjének.
A szomszédba nyúlt egy ága,
Melyet Péter, minthogy róla
A dió is odahulla,
Bölcsen eltűrt, le nem vága.
Történt pedig egy vasárnap,
Hogy a fentírt fülemile
Ép’ a közös galyra üle,
Azt szemelvén ki oltárnak,
Honnan Istent jókor reggel
Magasztalja szép énekkel:
Megköszönve a napot,
Melyre, im, felvirradott.
A sugárt és harmatot,
A szellőt és illatot;
A fát, melynek lombja zöld,
A fészket, hol párja költ,
Az örömet, mely teli
Szivecskéjét elteli;
Szóval, ami benne él
S mit körében lát, szemlél,
Azt a pompát, fényt és szint,
Mely dicsőség
- Semmi kétség -
Ő érte
Jött létre
Csupán ő érette, mind!
Elannyira, hogy Pál gazda,
Ki gyönyörrel ott hallgatta,
Így kiáltott örömében:
„Istenem uram,
Beh szépen
Fütyöl ez az én madaram!”
„Kendé bizony az árnyéka!
Mert olyat mondok, hogy még a...”
Hangzik átal a sövényen
Egy goromba szó keményen.
„Hát kié - pattogja Pál -
Mikor az én fámra száll?”
„De az én portámon zengett:
Hogy illetné a fütty kendet!”
Pál nem hagyja: őtet uccse!
Péter ordít: ő meg úgyse!
Többrül többre, szórul szóra,
Majd szitokra, majd karóra,
Majd mogorván
Átugorván
Ölre mennek, hajba kapnak;
Örömére a szent napnak
Egymást ugyan vérbe-fagyba, -
Hanem a just mégsem hagyva.

Pál azonban bosszút forral,
És ahogy van, véres orral
Megy panaszra, bírót búsit,
S melyet a vérszenny tanúsit
A bántalmat előadja.
Jogát, úgymond, ő nem hagyja,
Inkább fölmegy a királyig
Térden csúszva: de a füttyöt,
Mely az ős diófárul jött,
Nem engedi, nem! halálig.
Nyomatékul egy tallért dob
Az igazság mérlegébe,
Mit a biró csúsztat a jobb
Oldalon levő zsebébe.

Pétert sem hagyá pihenni
A nagy ártatlan igazság:
Nem rest a biróhoz menni
Hogy panaszát meghallgassák.
Így s úgy történt, - elbeszéli,
Övé a fütty, ő azt véli:
Nincs vármegye,
Ki elvegye,
Nincsen törvény, nem lehet per,
Hisz azt látja Isten, ember! -
De, hogy a beszédet össze
Annál jobb rendben illessze,
Az ütlegből sokat elvesz
És a joghoz egy tallért tesz,
Mely is a birói zsebben
Bal felől, a szív iránt,
Meghúzódik a legszebben.
Felderüle a kivánt
Nap, mely a vitát eldöntse,
Hogy a fülemile-pörben
Kinek szolgál a szerencse.
Ámde a birót most cserben
Hagyja minden tudománya,
És ámbátor
Két prokátor
Minden könyvét összehányja,
S minden írást széjjeltúr is:
Ilyen ügyről,
Madárfüttyről,
Mit sem tud a corpus juris;
Mignem a biró, haraggal
Ráütvén a két zsebére
S rámutatván a két félre,
Törvényt monda e szavakkal
A szegény fülemilére: Hallja kendtek!
Se ide nem, se oda nem
Fütyöl a madárka, hanem
(Jobb felől üt) nekem fütyöl,
(Bal felől üt) s nekem fütyöl:
Elmehetnek.

*

Milyen szép dolog, hogy már ma
Nem történik ilyes lárma,
Össze a szomszéd se zördül,
A rokonság
Csupa jóság,
Magyar ember fél a pörtül...
Nincsen osztály, nincs egyesség
Hogy szépszóval meg ne essék,
A testvérek
Összeférnek,
Felebarát
Mind jó barát:
Semmiségért megpörölni,
Vagy megenni, vagy megölni
Egymást korántsem akarja.
De hol is akadna ügyvéd
Ki a fülemile füttyét
Mai napság felvállalja!?

Balassi Bálint

Így kesereg, szerelmesét ok nélkül elhagyván:

Fájdalmam öregbül naponként bűnemtül,
Mert mint gyümölcsiért diófát ág közül,
Tőlem úgy elverém javáért ok nélkül.

Berzsenyi Dániel: Levéltöredék barátnémhoz

Ne kérdezd, barátném! mint töltöm időmet,
S távolléted alatt kedvem miben lelem!
Tudod, elvesztettem édes enyelgőmet,
Tudod, magam vagyok, mert te nem vagy velem.

Lefestem szüretem estvéli óráit,
Ha már cselédimet nyugodni eresztem,
És csak alig hallom a vígság lármáit,
Agg diófám alatt tüzemet gerjesztem.

Leplembe burkolva könyökemre dűlök,
Kanócom pislogó lángjait szemlélem,
A képzelet égi álmába merűlök,
S egy szebb lelki világ szent óráit élem.

Az őszibogárnak búsongó hangjai
Felköltik lelkemnek minden érzéseit,
S az emlékezetnek repdező szárnyai
Visszahozzák éltem eltűnt örömeit.

Cowley verse:

"The Walnut then approached, more large and tall
Her fruit which we a nut, the gods an acorn call:
Jove's acorn, which does no small praise confess,
T've called it man's ambrosia had been less;
Nor can this head-like nut, shaped like the brain
Within, be said that form by chance to gain,
Or Caryon called by learned Greeks in vain;
For membranes soft as silk her kernel bind,
Whereof the inmost is of tenderest kind,
Like those which on the brain of man we find.
All which are in a seam-joined shell enclosed,
Which of this brain the skull may be supposed.
This very skull enveloped is again
In a green coat, her pericranium.
Lastly, that no objection may remain
To thwart her near alliance with the brain,
She nourishes the hair, remembering how
Herself deform'd without her leaves does show;
On barren scalps she makes fresh honours grow.
Her timber is for various uses good;
The carver she supplies with useful wood,
She makes the painter's fading colours last,
A table she affords us, and repast;
E'en while we feast, her oil our lamp supplies;
The rankest poison by her virtues dies,
The mad dog's foam, and taint of raging skies.
The Pontic king, who lived where poisons grew,
Skilful in antidotes, her virtue knew.
Yet envious fates, that still with merit strive,
And man, ungrateful, from the orchard drive
This sovereign plant; excluded from the field,
Unless some useless nook a station yield,
Defenceless in the common road she stands,
Exposed to restless war of vulgar hands;
By neighbouring clowns and passing rabble torn,
Batter'd with stones by boys, and left forlorn."

Eminescu: Miért nem jössz? DE CE NU-MI VII

Vezi, rindunelele se duc,
Se scutur frunzele de nuc,
S-aseaza bruma peste vii -
De ce nu-mi vii, de ce nu-mi vii?

O, vino iar in al meu brat,
Sa te privesc cu mult nesat,
Sa razim dulce capul meu
De sinul tau, de sinul tau!

Ti-aduci aminte cum pe-atunci
Cind ne primblam prin vai si lunci,
Te ridicam de subsuori
De-atitea ori, de-atitea ori?

In lumea asta sunt femei
Cu ochi ce izvorasc scintei...
Dar, oricit ele sunt de sus,
Ca tine nu-s, ca tine nu-s!

Caci tu inseninezi mereu
Viata sufletului meu,
Mai mindra decit orice stea,
Iubita mea, iubita mea!

Tirzie toamna e acum,
Se scutur frunzele pe drum,
Si lanurile sunt pustii...
De ce nu-mi vii, de ce nu-mi vii?

MIÉRT NEM JÖSSZ

Lásd, a fecskék messze szállnak,
Hull a lombja a vén fának,
Éket, pompát elvisz az ősz, -
Miért nem jössz, miért nem jössz?

Karjaimba jöjj el megint,
Űzd el tőlem a bút, a kínt,
Árva fejem hadd pihenjen
Kebeleden, kebeleden!

Emlékszel-e, tudod - régen -
Elbolyongtunk künn a réten
S karjaimmal, kedves alak,
Átfogtalak, átfogtalak?!

E világon vannak nék még,
Kiknek szeme lángokban ég,
Bármi szépek, bájlók azok,
Nem olyanok, nem olyanok!

Szemeidnek bájló fénye
Ráhullt lelkem éjjelére,
Estcsillagnál szebb vagy nekem,
Szép kedvesem, szép kedvesem!

Őszi napok egyre szállnak,
Lombja lehullt a vén fának,
Éket, pompát elvitt az ősz...
Miért nem jössz, miért nem jössz?!

(1889)

Brán Lőrinc fordítása

MIÉRT NEM JÖSSZ?

Nézd, indul már a fecskehad,
Diófáról a lomb szakad.
Szőlők felé dért küld az ősz,
Miért nem jössz, miért nem jössz?

Ó, jöjj karomba, jöjj megint,
Szomjú szemem rád hadd tekint,
S édes nyugvásom ott legyen
A kebleden, a kebleden.

Idézed-é a múlt időt,
Bejártunk völgyet és mezőt,
Karommal átkulcsoltalak,
Úgy óvtalak, úgy óvtalak!

Sok asszonyt hordoz még e föld,
S szemükben szikrázó gyönyört,
De mint te - légyen bár csodás -
Nincs senki más, nincs senki más.

Mert lelkem árva éjjelén
Derűt te küldesz énfelém,
Szebbet, mint csillag-hatalom:
Én angyalom, én angyalom!

Az esztendő későre jár,
Szakad a lomb az útra már,
Tar földeken tanyáz az ősz...
Miért nem jössz, miért nem jössz?

(1939/1972)

Berde Mária fordítása

ÓH, MÉRT NEM JÖSSZ IDE?

Már útra kelt a fecske mind,
Diólevél pereg le kint,
A szőlőt dér teríti be -
Óh, mért, óh, mért nem jössz ide?

Siess vágyó karomba hát,
Hadd nézzek szomjazón reád,
Fejem pihenjen édesen
Hó-kebleden, hó-kebleden!

Hányszor bolyongtunk egykoron
A völgy ölén s a hegyfokon,
S felkaptalak szép könnyedén
Ezerszer és ezerszer én!

Van itt a földön nő elég,
Kinek szemében csillag ég,
De bárha fenséges, ha nagy:
A szebb te vagy, különb te vagy!

Hisz' te sugárzol egyre friss
Derűt komoly lelkembe is,
Nem szebb a csillag fénye sem,
Én kedvesem, szerelmesem!

Most újra késő őszre jár,
A lomb az útra hull le már,
Tar lanka nyúlik messzire...
Óh, mért, óh, mért nem jössz ide?

(1960/1968)

Franyó Zoltán fordítása

MIÉRT NEM JÖSSZ?

Látod, a fecske útra kél,
Hull már a diófalavél,
Szőlőkre deret ejt az ősz -
Miért nem jössz? Miért nem jössz?

A karjaimba, oh, repülj,
Hadd nézlek telhetetlenül.
Pihenjen édesen fejem
A kebleden, a kebleden!

Jut-e eszedbe, egykoron
Bolyongva völgyben s halmokon
Öleltem a derekadat
Olyan sokat, olyan sokat?

Tele van nővel a világ,
Kiknek a pillantása láng...
De oly meleg tekintete
Nincs egynek se, nincs egynek se!

Mert lelkem deríted te fel
Lelked örök derűjével,
Minden csillagnál szebb nekem
A kedvesem, a kedvesem!

Az idő késő őszre jár,
Száraz levél az útra száll,
Tarolt határra köd esőz,
Miért nem jössz? Miért nem jössz?

(1929/1939)

Finta Gerő fordítása

Ó, JÖSSZ-E MÁR...

Látod: a fecske útra kél,
Hull a sápadt diólevél;
Deres a szőlő őszre jár -
Ó, jössz-e már, ó, jössz-e már?

Karomba veszlek itt megint,
Míg szemem szomjan rád tekint,
S fejem válladon elpihen
Szép szeliden, szép szeliden.

Hányszor bolyongtunk, édesem,
E völgy ölén s a réteken,
S fölemeltelek, drága társ,
Hogy messze láss, hogy messze láss!

Vannak e földön mindenütt
Szép nők: szikrákat szór szemük,
De mint te, oly kedves, komoly
Nincsen sehol, nincsen sehol!

Te vagy a lelkem, életem:
Tündökölsz tisztán, fényesen;
Hol is találnék csillagot,
Mely így ragyog, mely így ragyog?

Késő ősz van, csillan a dér,
Halkan csörren a holt levél,
Didereg a puszta határ -
Ó, jössz-e már, ó, jössz-e már?

(1947/1974)

Képes Géza fordítása

MIÉRT NEM JÖSSZ?

Látod, a fecske útra kél,
Lehull a diófalevél,
Rászáll a szőlőre a dér -
Miért nem jössz? Miért? Miért?

Jöjj, s én karomban tartalak:
Vágyó szemmel hadd lássalak,
S hadd nyugtassam megint fejem
A kebleden, a kebleden!

Míg jártam - emlékszel? - veled
A dombokat, a völgyeket,
Hányszor karomba vettelek,
Úgy vittelek, úgy vittelek!

Van nő a földön annyi még,
S szemükben édes szikra ég...
Lehetnek mind, mind drága nők,
De mások ők, de mások ők.

Az a fény te vagy egyedül,
Akitől lelkem földerül -
Nem szebb a csillag fénye sem,
Szép kedvesem, szép kedvesem!

Késő van, ősz van jön a tél,
Az útra száll a falevél,
És puszta most a régi rét...
Miért nem jössz? Miért? Miért?

(1969)

Nagy Kálmán fordítása

Nazim Hikmet: A diófa

Ceviz Agaci

Basim köpük köpük bulut, içim disim deniz,
ben bir ceviz agaciyim Gülhane Parki'nda,
budak budak, serham serham ihtiyar bir ceviz.
Ne sen bunun farkindasin, ne polis farkinda.
Ben bir ceviz agaciyim Gülhane Parki'nda.
Yapraklarim suda balik gibi kivil kivil.
Yapraklarim ipek mendil gibi tiril tiril,
kopariver, gözlerinin, gülüm, yasini sil.
Yapraklarim ellerimdir, tam yüz bin elim var.
Yüz bin elle dokunurum sana, Istanbul'a.
Yapraklarim gözlerimdir, sasarak bakarim.
Yüz bin gözle seyrederim seni, Istanbul'u.
Yüz bin yürek gibi çarpar, çarpar yapraklarim.
Ben bir ceviz agaciyim Gülhane Parki'nda.
Ne sen bunun farkindasin, ne polis farkinda.

A DIÓFA

Fejem fölött habos felhő, kinn habos a tenger.
Öreg nagy diófa vagyok a Gülhane parkban.
Görcsös, öreg, nagy diófa, metszett, nyesett, vésett,
Te sem tudod, sem a rendőr, senki se tud róla.
Öreg, nagy diófa vagyok a Gülhane parkban.
Lombom reszket, villog, akár tengerben a halraj.
Leveleim selyemkendők, reszketést simítják,
Tépj belőle, ó, kedvesem, könnyedet itatják.
Leveleim a kezeim, százezer kezem van,
Kezeimmel simogatlak, s simogatom Isztambult.
Leveleim a szemeim, ámulattal nézlek,
Százezerszer nézlek Téged, s Isztambult szemlélem.
Leveleim ütnek, vernek, akár százezer szív.
Öreg, nagy diófa vagyok a Gülhane parkban.
Te sem tudod, sem a rendőr, senki se tud róla.

EL NOGUER

Sóc amerat de mar, núvols d’escuma per damunt del meu cap
Sóc un noguer en el parc de Gulhane
Un vell noguer, nuc a nuc, veta a veta
Aixo ningú no ho sap, ni tu, ni tan sols la policia
Sóc un noguer en el parc de Gulhane
Les meues fulles s’estremeixen, com els peixos en l’aigua
Les meues fulles són suaus com un mocador de seda
Agafa’n, estimada, per a eixugar les teues llagrimes
Les meues fulles són les meues mans, tinc cent mil mans
Jo toque amb cent mil mans, toque Istanbul
Les meues fulles són els meus ulls, mire encisat
Contemple amb cent mil ulls, i contemple Istanbul
Les meues fulles glateixen, glateixen com cent mil cors
Sóc un noguer en el parc de Gulhane
Aixo ningú no ho sap, ni tu, ni tan sols la policia.

LE NOYER

Je suis tout imprégné de mer et sur ma tęte écument les nuées
Dans le jardin de Gulhané, voilŕ que je suis un noyer
Un vieux noyer tout émondé, le corps couvert de cicatrices
Nul ne le sait, ni toi, ni męme la police.

Dans le jardin de Gulhané, voilŕ que je suis un noyer
Et tout mon feuillage frémit comme au fond de l'eau le poisson
Et comme des mouchoirs de soie, mes feuilles froissent leurs frissons
Arrache-les, ô mon amour, pour essuyer tes pleurs.
Or mes feuilles, ce sont mes mains, j'ai justement cent mille mains
De cent mille mains je te touche et je touche Istanbul
Mes feuilles ce sont mes yeux, et je regarde émerveillé
De cent mille yeux je te contemple et je contemple Istanbul
Et mes feuilles battent et battent comme cent mille coeurs
Dans le jardin de Gulhané, voilŕ que je suis un noyer
Nul ne le sait, ni toi, ni męme la police.

Ovidius elégiája a diófáról.

Angolul:

I am the Walnut of the side of the high road.
I always lived faultlessly,
But the passers-by throw me stones
Happy, the one which grew in an enclosure
He only has to pay his due to his owner!
He does not hear the noise and the screeching of wheels
and does not know the dust of the high road besides
He can offer his entire production in homage to his owner
And accounts him exactly…
However, if you have no reason to burn or knock me down
Take me with mercy, and without idle more and more, continue your way.

Franciául:

C'est moi le noyer du bord de la grande route.
J'ai toujours vécu d'une façon irréprochable,
Pourtant les passants me lapident :
Heureux le sujet qui a poussé dans un enclos :
Il peut ainsi ne payer redevance qu'a son propriétaire !
Il n'entend ni le tapage des hommes ni le crissement des roues
Et ne connaît pas la poussiere de la grande route voisine.
Il peut a son maître faire hommage de toute sa production
Et lui rendre des comptes exacts...
Par contre, si vous n'avez aucun motif pour me bruler ou m'abattre,
Prenez-moi a merci et, sans muser davantage, continuez votre voyage...

Magyarul:

Diófa vagyok az országút szélén.
Mindig hibátlan volt életem,
De az erre járók kővel dobáltak
Az a boldog, aki kertben nőtt
Ő csak gazdájának tartozik!
Nem hallja a zajongást, sem a kerekek csikorgását
És nem is tud az országút poráról
Hódolattal nyújthatja teljes termését gazdájának
És pontos számot ad neki...
Ha nincs rá okod, hogy megégess vagy ledönts,
Légy hozzám irgalmas, ne henyélj, folytasd utad tovább és tovább.

Rudolf Alexander Schröder: Szeptember (óda)

September-Ode

Mir ist noch immer, wie mir vorzeiten war,
Als durch den Garten, unter den hangenden,
Fruchtüberladnen Apfelbäumen
Mitten ins Schattengewirr der Vollmond

Aufs Rasenfeld verlorene Zeichen schrieb,
Die sich verschoben, wenn aus dem knorrichten,
Umfinsterten Genist ein Apfel
Fiel und die raschelnden Zweige wankten.

Der Nussbaum stand vor breiterer Dämmerung
Und barg in Blätterbuchten die reife Tracht,
Da schon ins Gras vereinzelt schwarzer,
bitterer, beizender Abfall hinlag

Und modrig barst, und aus dem zerschlissnen Balg
Die Kerngehäuse kollerten. - Apfelruch
Und brauner Würzgeschmack der Walnuss
Lief mit dem Atem der Spätjahrsrose

Durch schalen Heuduft sterbender Sommerzeit
Und schräger Mond, der drüben im schlummernden,
Im Strom den schmalen Spiegelstreifen
Zog, den die Schleier des Schilfrohrs säumten.

September war's und heitere Nacht und warm,
Warm wie die Nacht hier droben und hell, wie hier
Der volle Mond durch Apfelbäume
Blickt und am Grunde die Schatten sprenkelt.

---------------------------------------------- Fel------------------------------------- Tovább