India nagy diótermelő ország, az éves termés 30.000 tonna körül alakul, nemzetközi adatok szerint. Maguk az indiaiak 60.000 tonnára becsülik saját diótermésüket. (Egyébként jellemző az alternáló termés, minden második évben kisebb.)

Indiában Jammu és Kasmir területén van a legtöbb diófa, (Kasmirban 100 éves termő diófákat is látni). Ezen kívül Sirmore-ban és Kumdon-ban termesztik, valamint Szikkimben, közvetlen Nepál mögött. Garwhal-ban a hegyoldalakon elszórtan álló diófák találhatók mezőgazdaságilag művelt területek, bokros-fás növényzet között.

Indiában gyakorlatilag hiányoznak az árutermelő dióültetvények, a diótermést szórvány-diófák adják.

A fő diótermő övezet az északnyugati Himalája területén terül el, Darjeeling-ig és Sikkim-ig terjed, a mérsékeltnek mondható éghajlatú hegyvidékeken, 900-3500 m magasságban, főleg a hegyek közti völgyekben. Ezen a területen nem veszélyeztetik a tavaszi fagyok, és nyáron sincs olyan hőség, amit a diófa nem viselne el. Az átlagos csapadék 760 mm, majdnem elég a diónak. Az 1500 m-es magasság fölött termett diók kiváló minőségűek, az az alatt termettek viszont az éréskori hőség miatt rendszerint barnák.

Jammu és Kasmir területén 63.000 ha területet foglalnak el diófák, az éves diótermés 60-66.000 t. Ez annyit jelent, hogy gyakorlatilag Jammu és Kasmir adja az indiai diótermelést, hiszen ezeken kívül az összes többi indiai államban mintegy 4.000 ha-ra tehető csak a diótermő terület, a diótermés pedig kb. 5.000 t-ra.

Kasmirban Anantnag, Pulwana, Kupwara, Budgam, Baramulla és Srinagar a fő diótermő vidékek. Jammuban pedig Doda, Poonch és Kathua.

Dióválogatás és útmenti árusítás Srinagarban, ahol a tóparti úton több kilométer hosszon hagyományos dióárusítás zajlik:

Az indiai diótermesztési kísérletek is Himalája diófáin alapulnak. Közülük választják ki a jövő indiai fajtadióit. Hogy milyen nagyarányúak ezek a kísérletek, a következő térkép mutatja. Körzetenként számokkal jelölték be, hogy melyik körzetből hányas sorszámú kísérleti egyedeket figyelik meg, értékelik.

Az indiai diótermelés szinvonala igen alacsony, a fánkénti termés 18-50 kg között szóródik. A műtrágyázás és az öntözés gyakorlatilag hiányzik.

Gyakorlatilag csak magonc-diófák léteznek igen nagy változatosságban, a fajtadiók kiszelektálását a helyi diófa-állományból egy 1996-98 között, a FAO támogatásával indított projekt keretén belül kezdték meg. Tehát gyakorlatilag jelenleg is hiányzanak a jól termő helyi fajták. A projekt megvalósítása során Shopianban, Zainpora kutatóállomáson 1200 anyafa elültetése járt sikerrel. Az anyafákat úgy hozták létre, hogy a fellelhető kiváló minőségű magoncokból a kutatóállomáson oltottak vagy szemeztek be alanyokat, mintegy 2300 db-ot. Az ígéretesebbeket Shalimar, Wussan, Tuttle, Rajouri és Budgam néven és különböző számjelzésekkel jelölték meg, ezekből lehetnek a jövő indiai diófajtái. Ezen kívül kb. 10 külföldi fajtát is bevontak az összehasonlító vizsgálatokba.

Az indiai diótermesztést a késői termőre fordulás, a termő fák alacsony egyedsűrűsége, az alacsony termésátlag és ezek miatt a gazdaságosság hiánya jellemzi.

A diót a hagyományos falusi mezőgazdasági termelés keretében termelik, sokszor félreeső területeken, vagy a falvak közösségi területein. Műtrágyát, növényvédőszert gyakorlatilag nem használnak, ezért az indiai dió exportőrei ökológiai művelésűként hirdetik árujukat, holott valójában ellenőrizetlenül, alacsony szinvonalon termelt dióról van szó.

Az indiai diótermő vidék jó talajadottságokkal rendelkezik. A gyökérzet számára kielégítő mélységű a hegyekről lehordott hordaléktalaj, ami durvább-kötöttebb szerkezetű, és mésszel jól ellátott, humuszban gazdag. Ahol homokosabb a talaj, a fák növekedése gyengébb, és fennáll a napégés veszélye.

A kihajtás, a virágzás kezdete februárban kezdődik, és áprilisig tart, a magasabb hegyeken. A virágzás utáni 5-6 hétben gyors a zöld diók növekedése. Június közepén a dió héja már keményedik, gyakorlatilag júniustól a dióbél már nem károsodik betegségektől, kártevőktől.

A dió kártevői közül érdekes módon a világ más tájain nem is említett valamilyen zsizsikfajt (Alcides porrectrirostris) teszik az első helyre. További, számunkra ismeretlen károsító a kék dióbogár (Monolepta erythrecephale). Nálunk is károsít a levéltetű (Chromaphis juglandicola) és a pajzstetű (Quadraspidiotus perniciosus). És van egy jelentős levélpusztulást előidéző levélkártevőjük is (Chaetopractus odata).

Az Indiában fellépő jelentősebb gombakártevők levélfoltosságot, üszkösödést és gubacs-rákot okoznak.

Indiában a diószüret augusztus közepén kezdődik, október közepéig tart, a hegyek magasságától függően. Akkor kezdik meg, amikor a kopáncs repedésével a héj láthatóvá válik. A hagyományos diószüret dióverésből áll, a lehullott dió összeszedése az asszonyok dolga.

Az összeszedett diót először halomba rakják, füllesztéssel a maradék kopáncsokat távolítják el. Közvetlenül ez után mossák a diót, kosarakban, a közeli patakokban, és rendszerint még fehérítik is, ugyanis a kopáncstól jellemzően sötétbarna foltos marad. A fehérítés szokásos módja 10 másodperces szódás-meszes oldatba mártás, majd egy pillanatra gyenge kénsav-oldatba mártás. A fehérítés eredményeként a dióhéj felszíne síma, krémes struktúrát nyer, szemre igen vonzónak tűnik.

Vizsgálatok azonban kimutatták, hogy a dióbél a fehérítés során vegyszerrel szennyeződik. A vevő a szép, héjas diót megvásárolva nem is gondolja, hogy a dióbél egészségkárosító vegyszermaradványokat tartalmaz, hiszen a diót maga törte fel. Balra fehérítetlen, jobbra fehérített indiai dió látható.

A fehérítés után a diót azonnal szárítják. A szárítás a napon történik, 5-8 nap alatt szárad meg a dió.

A leírt szüreti technológiától nem lehet eltérni, mert bármilyen gépesítés túl drága lenne.

Az árudiót is kézzel törik. A bélkihozatal nem magasabb 40 %-nál. Bár már létezik egy kiemelkedően magas, 70 %-os bélarányú, vékony héjú fajtájuk is, a Bakshi vagy Bakhsi. Újabb információim szerint a Bakshi nem önálló fajta, hanem a Kaghazi fajta válogatott, vékony héjú szortimentjét nevezik az indiai diókereskedelemben Bakhsinak.

Az indiai dió fő felvásárlási piaca Jammu és Delhi.

Az indiai dió minősége igen változatos. Apró, nagy, kemény és puha héjú, világos és barna belű. A helyi kereskedelmi szokvány szerint Kasmír területén a Kagzi minőség a legjobb. A Jammu-i Pahari minőség gyengébb, általában vastagabb héjú.

Az indiai dió ha exportra kerül, - korábban évente mintegy 15.000 tonna, manapság inkább 30.000 tonna mennyiségben, - ládás (box), vagy csomagos (bag) minőségként jelölik. A ládás minőség a jobb, ez a rekeszekben látható is. A csomagos minőség olyan, hogy nem merik megmutatni a vevőnek, zsákban vagy egyéb csomagolásban árulják. Ez utóbbit nem ajánlom megvenni. Mert a papírzsákot ha kibontjuk, ilyen vegyes diót találunk benne:

Nagyság szerint a 32 mm fölöttit India Super-special-nak nevezik, a többi minőségi osztály gyengébb, azokra még legalább nyolcféle külön megnevezést alkalmaznak.

Az indiai dió fő felvevő piaca az EU, (ezen belül Nagy-Britannia, Németország, Hollandia, Spanyolország, Olaszország és Görögország), Egyiptom és érdekes módon az USA. Az arab országokba is szállítanak.

Az indiai diótermesztés fejlesztésének a termelők számára alacsony árakon kívül a diótermesztés körzetében állandósult háborús helyzet a fő akadálya.

Ha már Indiában járunk, említsük meg a szomszédot is, a diótermő vidék Pakisztánba is átnyúlik.

Pakisztánban helyi dióváltozatokat termesztenek, bár a mezőgazdasági kormányzat a jobb kaliforniai fajtákat igyekszik meghonosítani. A pakisztáni állam két kutatóállomást tart fenn a dió számára. Ezek az állomások a kaliforniai dió honosításán kívül helyi, értékes változatok felkutatásával is foglalkoznak, és terjesztik a vegetatív szaporítás oltásos módszerének ismereteit.

Pakisztánban szeptember a dióérés hónapja. Diószedés és diós sütemény készítés a Kalash-völgyben:

Nem sokat tudok a pakisztáni diótermesztésről. Létezik egy Abbotabad 1 nevű fajtájuk, a hasonnevű városról elnevezve.

Egy peshawari dióárus Pakisztánból. Messziről is látszik, hogy áruja nem szép.

Hogy Pakisztánban sokkal szebb dió is terem, azt Muhammad Ali Musa pakisztáni fotós diós felvétele is bizonyítja.

A pakisztáni hagyományos diókultúrát pedig a máshol nem látható diós sütemények jelzik, a pakisztáni Hunza-völgyből.

Pakisztán a hegyeken át ezer rejtett szállal kapcsolódik Afganisztánhoz, amely ország nem a diótermesztéséről híresült el, hanem a mákról. De hogy nemcsak mákos, hanem diós süteményeket is esznek az afgánok, arra a következő felvétel is bizonyíték. Dióárus a kabuli piacon.

És hogy milyen elmaradott az afgán diótermesztés, látjuk Taskurgán város határában: diófa és csador.

Pedig nem mindig volt ez így. N. I. Vavilov orosz növénygenetikus 1924-es afganisztáni utazása során írta le, hogy ősi dióskertek maradványait látta, például Kafirisztánban, megállapítva egyben, hogy egyedülálló kultúrát képviselnek.

---------------------------------------------- Fel------------------------------------- Tovább