Vissza-------------------------------- Tartalomhoz

Szárítás

Nemcsak a mosott diót kell szárítani, lehetőleg gyorsan, hanem minden diót, a kézzel a földről felszedettet is, mert a dió szüretkor - főleg, ha betartjuk a három napos felszedési szabályt - több mint 30 % vizet tartalmaz.

A kopáncsosan rázott - de már kopáncstalan - dió víztartalmát beszállításkor 40 %-ra becsülhetjük, ez egy szakmailag elfogadott irányszám. Ugyancsak 40 %-ra tehetjük a burkosan betakarított, friss dióként értékesített dió belének víztartalmát is.

A rázatlanul a fán megérett, burokból kibújt és földre hullott dióét pedig - azonnali felszedés és beszállítás esetén - 25-30 %-ra.

A cél a 10-12 %-ra történő szárítás. 12 %-nál már száraznak tekinthető, eltartható a dió. Ekkor mondják légszáraznak. A 12 % azonban a megengedett felső határ. Jobb, ha kissé szárazabb. Természetes úton a száradás 12 % víztartalomig történik. A mesterséges szárításnak se szabad 8 %-nál kisebb víztartalmat eredményeznie, mert akkor már romlik a bél állaga, a dióbél íze pörköltmogyoró-szerű lesz.

A kellőképpen ki nem szárított, 12 % feletti dió viszont veszít íz- és aromaanyagaiból, penészedhet, megromolhat. Akkor is penészedik, ha - kellő szárítás nélkül - gyorsan megtörjük, és abban reménykedünk, hogy a dióbél jobban szárad, mint a héjában. Ez a remény - hogy is mondta Csokonai? - többnyire csalfa, vak. Korán megtört dió bele:

Kaliforniában a 8 %-ra történő szárítás az általános. Mi ezt nem vehetjük alapul. Nemcsak azért, mert a túlszárított dió beltartalmi értéke csökkenhet, hanem azért is, mert nem vagyunk annyira gazdagok, mint a kaliforniaiak, hogy pazarlóan bánhatnánk az energiával.

A termelők többsége jelenleg még nem rendelkezik a dióbél nedvességtartalmának meghatározására alkalmas eszközzel.

Milyen is lenne az? C. Blache és A. Verhaeghe, a creyssei diótermesztési kutatóállomás kutatói szerint a dió esetében is jól alkalmazhatók lennének a más mezőgazdasági termékek,gabonák nedvességtartalom-meghatározására használt műszerek, amelyek a termelő gazdák számára is elérhetők. "Indikátor" néven nevezik ezeket a műszereket, amelyeknek működése a vizsgált anyag elektromos vezetőképességén alapul. A vezetőképesség pedig a nedvességtartalommal arányos.

Ha nincs házi műszerünk, hogyan tudjuk mégis meghatározni a dió víztartalmát?

Házilagosan, a tapasztalati módszert némi kis súlyméréssel és két százalékszámítással kiegészítve, vagy laboratóriumi úton. Előbb ez utóbbiról.

A hazai mezőgazdasági és élelmiszervizsgáló laboratóriumok gyakorlatában kizárólag az úgynevezett atmoszférás szárítás szerepel, ami azt jelenti, hogy a diót megdarálva szárítószekrényben magas, 100 C° körüli hőmérsékleten súlyállandóságig szárítják. Ekkor a dió víztartalma 0 %, és a szárítmány súlyából, valamint a kiindulási súlyból kiszámítható a minta víztartalma. Az atmoszférás szárítás egyébként azt jelenti, hogy a szárítás nem vákuumban történik.

Véleményem szerint az atmoszférás szárítási víztartalom-meghatározási módszer a dió esetében szakmailag elfogadhatatlan. Magasabb hőmérsékleten a folyékony halmazállapotú olajok (amelyek mennyisége nem hanyagolható el, mert a dióbél súlyának 70 %-át is kitehetik) kettős kötései felbomlanak, a szárítás során kémiai átalakuláson mennek át, és súlyuk is változhat.

A hivatalos, atmoszférás víztartalom-meghatározási módszert otthon, saját dióskertünkben úgy finomíthatjuk, hogy legalább 30 db dió súlyát megmérjük szárítás előtt, és a konyhai sütőben 3-4 óra alatt 100 C°-on leszárítjuk. A dió természetesen használhatatlanná válik, de a száraz súlyból a nedvességtartalmat visszaszámolhatjuk.

A legegyszerűbb víztartalom-becslési módszer természetesen a hagyományos, érzékszervi módszer.

Ha természetes úton, levegőn, nem pedig szárítóberendezésben szárítjuk a diót, akkor mondhatjuk diónkat kellően száraznak, ha szemre és fogásra a héja száraz. És nemcsak ma az, hanem már tegnap, tegnapelőtt is az volt. Tehát a szárítást addig kell folytatni, amíg érzékszervi úton már vagy két napja száraznak ítéltük. Azért szükséges ez a kétnapi biztonság, mert például természetes száradás folyamán nappal szárazra száradhat a dióhéj, de amíg van leadható víztartalma a bélnek, éjszaka a nedvesség újból kicsapódik a dióhéj felületén, és reggel "izzadtnak" találjuk a diót.

Van még egy természetes, egyszerű nedvességmeghatározási módszer is. Ha a szüret idején az első napon behozott dióból lemérünk egy kisebb necchálónyi mennyiséget, és leszárítás után újból lemérjük, akkor a száraz dió nedvességtartalmát 11 vagy 12 %-nak kalkulálva visszaszámolható a kiindulási állapot szerinti nedvességtartalom. Az ezután következő beszállításokkal is megismételhetjük ezt a módszert, és hamarosan tapasztalati úton, a beérkező dió érzékszervi vizsgálatával is meg tudjuk becsülni a víztartalmát, és annak megfelelően gondoskodhatunk hosszabb vagy rövidebb idejű szárításáról.

A száradt állapotról úgy is meggyőződhetünk, hogy a dióhéj már a fajtára jellemző könnyedséggel törik, a bélelválasztó rekeszek töréskor "reccsennek", a törés felülete éles és száraz.

A hirtelen, magas hőmérsékleten szárított diónak a varrata is szétnyílhat.

De most még nem tartunk itt. El kell döntenünk, hogy környezeti hőmérsékletű levegővel kívánunk-e szárítani, vagy melegített levegővel, mesterséges szárítókban.

Házikertben, egy-két diófával lényegesen könnyebb a helyzet. Ha az egy rétegben elhelyezett diót nappal kitesszük a levegőre, a szárítással nem sok gondunk lesz. Diószárítás Marokkóban és Németországban, mindkét esetben a háztetőn:

Házilag a diószárításra egyszerű módszereket alkalmazhatunk. Például felköthetjük a diószsákot a gerendára. Az egerek se fogják elérni.

Sőt, a mókusok se, akik szárítás alatt szívességből is végeznek nedvesség-ellenőrzést.

Diószárítás Bulgáriában:

A Baszkföldön:

És Németországban:

Az utolsó németországi képen a természetes száradásra egy kis fűtött levegős rásegítés is látszik, amikor a gazdasszony a kályha, kandalló mellé teszi száradni a kiskerti diót.

A hagyományos szárítási mód Magyarországon a falusi padlásokon egy rétegben történő kiterítés, néha átforgatás. De mostanában a parasztház is egyre kevesebb, és a parasztot is egyre nehezebb rávenni, hogy a diószsákot a vállára vegye.

Egészen kis mennyiség szárítása a mellékelt képen látható, speciális diószárító kosárban is lehetséges. Ez a kosár horvát múzeumi anyag, 1920-ból, Szlavóniából, Prkovci faluból.

A padláson szétterített dió fejlettebb változata, ha a diót esőtől védett betonpadozaton terítik ki egy rétegben, és szükség szerint, eleinte naponta lapáttal átforgatják. Magam Fejér megyében láttam ilyen szárítási módot.

De Koreában is fényképeztek ilyent. Figyeljük meg, a második rétegben csak kb. feleannyi diószem van, mint az alsóban, így a levegő a betonon fekvő diókhoz is hozzáfér.

Ha egy rétegben terítjük ki a száradni való diót, egy kisebb portán nagyon hamar elfogy a szárításra alkalmas felület. Ilyenkor mindenhol dió van, még a lépcsőn is.

Nem szabad viszont az egy rétegű diót napnak kitéve, pláne fekete fólián szárítani, mert akkor garantált a túlmelegedés, az olajsavak károsodása, az íz romlása. Ilyet egy igazi diósgazda nem csinál. Csak akkor szárítja napon, fekete fólián, ha azzal nyugtatja magát, hogy a dió nem emberi fogyasztásra, hanem kereskedőhöz fog kerülni.

Az itt mutatott, keletmagyarországi diószárítás a harmadik világ technikáját idézi. Fekete fólia nélkül így néz ki a napon száradó dió:

Ugye, élelmiszerhigiéniával foglalkozó kedves Kollégám, mennyivel olcsóbb így kezelni a leendő élelmiszert? Ezért vannak a feltörekvő országok versenyelőnyben, mert az európai fogyasztók csak az árat nézik.

A legegyszerűbb ez a török megoldás. A diót haza se viszik, hanem a természetben terítik szét, ahol van egy kis szabad hely.

A görögök is így tesznek, esetleg ponyvára terítik.

A hagyományoshoz hasonló, energiafelhasználás nélküli szárítás a színekben - vagy más, esőtől védett, szellős helyiségekben - történő szárítás, olyan rekeszeken, állványokon, amelyeken a dió átszellőzhet. Dehát a rekesz, az állvány már pénzbe kerül.

Én is így szárítok. A diót egy rétegben 10 cm-es műanyag gyümölcsös rekeszekbe helyezem (2 kg/rekesz), a rekeszeket egymásra rakva szellős helyre teszem, és a diót minden nap átöntöm, így forgatom. A szárítás kb. két hétig tart, és ha száraz a dió, nagyobb tartályban, vastagabb rétegben tárolható.

A képeken látjuk, nagyon fontos, hogy a rekeszek alulról is szellőzzenek. Ez ugyan nem, de rekeszes szárítás ez is:

Nagyobb mennyiségű dió esetén ez a szárítási mód helyigényes. Egy rétegben 1 m2-en kb. 8,5 kg légszáraz héjas dió helyezhető el. 1 tonna dió 115-120 m2 szárítási felületet igényel.

Természetesen, a szárítórekeszeket ahány rétegben helyezzük egymás fölé, a szárítás helyigénye annak megfelelően, annyiad részre csökken. És ha egy adag dió megszáradt, ugyanott szárítható a következő. De a 30-as gyümölcsös rekeszekből csak 6 sor, a 10-es rekeszből legfeljebb 12 sor (ha legalul egy üres rekesz van, hogy az alsó rekesz is szellőzzön) rakható egymásra kézi erővel, ezért a helytakarékosság korlátozott.

A szárítás végeztével a dió a gyümölcsösrekeszekben tárolható, továbbra is szellőzik.

Hasonló a "tálcás" szárítás, amit többek között Oroszországban, Franciaországban, Bulgáriában kultiválnak, minden olyan diótermesztő gazdaságban, ahol győzik kézi erővel a tálcák mozgatását. A tálcákon a diót vagy egy rétegben, vagy többsorosan, 8-10 cm vastagon helyezik el. A szárítóasztalok - tálcák - rácsos, illetve lyuggatott fenekűek. A szárítás első napjaiban naponta kétszer, azután naponta egyszer forgatják át a diót.

Francia adatok szerint az az ideális, ha a dió egy hét alatt leszárad, ennyi idő alatt nincs semmilyen minőségromlás. Hogy valójában meddig tart a szárítás? Amíg a diót száraznak nem találjuk. Ez egy héttől három hétig is eltarthat.

Tálcás diószárítás az Egyesült Államokban, 1941-ben:

Tálcás szárítás Hollandiában:

Tálcás szárítás Borsodban:

Ausztráliában:

És Argentinában:

Egy diótermesztő görög kolléga szárítótálcáival jóformán az egész úttestet is elfoglalta a háza előtt. Hát, igen, a diónál nincs fontosabb.

A tálcás szárítás szekrényes megoldással is kombinálható, ha nem számítunk nagy diómennyiségre. A következő, argentin megoldás szerint a tálcák fából készültek, a szekrény pedig vaslemezből, és a szárítás idején ha kisüt a nap, a szekrényben már meleg van. A levegő cserélődését az alsó és felső nyílások biztosítják.

A következő kép is kisüzemi módszert mutat. A zsákba szedett diót zsákban szárítják, a napon, a lovaskocsi platóján, amit ha jön az eső, csak betolnak a színbe. Vagy utánfutón, ömlesztve.

A természetes levegőn végzett szárítás nagy helyigénye miatt nagy ültetvényeknél csak a mesterséges szárító berendezések jöhetnek számításba, amelyek hideg - környezeti - levegősek vagy meleg levegősek lehetnek. A befúvott hideglevegős szárítás esetén nagyon durva közelítéssel óránként 0,2 % víztartalom-csökkenéssel kalkulálhatunk.

Egy réges-régi, primitív, ömlesztett diót szárító hideglevegős berendezés Ausztráliából:

Ha hideg levegős diószárítót létesítünk, arra mindig ügyeljünk, hogy az épület déli oldaláról szívja be a ventillátor a hideg levegőt, mert a szeptemberi diószárítási szezonban igen nagy különbség van ugyanannak az épületnek a két oldalán lévő levegőnek a hőmérsékletében és víztartalmában. A befúvott levegő víztartalma legfeljebb 40 % lehet.

A legegyszerűbb hideg levegős szárítóberendezés egy szűkülő légcsatorna, amelynek a felülete nyitott, és a felületére helyezhetők a dióval teli tartályládák, egymás mellé. A ventillátor teljesítménye 1200-1500 m3 legyen óránként, a szárítási felület minden négyzetméterére. Ez az Európában elfogadott standard. Kaliforniában 2500 m3-rel számolnak, négyzetméterenként.

A pontos méretezés természetesen a diórakat magasságától is függ.

A hideglevegős szárítóberendezést a következő irányszámok alapján méretezhetjük, 0,8 m-es diórakat-magasság és 2,5-szeres szüreti rotáció mellett:

Szárítandó mennyiség tonna Felület m2
2-4 4
4-6 8
6-8 10
8-10 14
10-15 20
15-20 27
20-25 33

Bármilyen szárítóberendezéssel dolgozzunk is, arra mindig ügyeljünk, hogy a diórakat magassága egyforma legyen, különben a száradás nem lesz egyenletes.

Kisüzemi, 900 kg kapacitású diószárító, kétoldalt két kürtővel, levegő-befúvó ventillátorral (a kék elemek):

A diótermesztésben hasznosíthatók más mezőgazdasági terményekre kifejlesztett hideglevegős szárítóberendezések is. A gyakorlatban természetesen nem hideglevegős, hanem meleglevegős berendezéseket találunk, mert a legtöbb mezőgazdasági terméknél a gyors leszárítás a cél. De ha ezeken a fűtést kikapcsoljuk, és hideglevegős befúvást alkalmazunk, diószárításra is alkalmasak. Azért kell a fűtésüket lekapcsolni, mert nem a dióra van méretezve, a dió lassabban adja le a vizet, de azt hagyományos szárításkor is leadja. A fűtés a dió károsodásával járhat, és drága is.

Ilyen, felhasználható szárító lehet például egy tökmagszárító, ami gyakorlatilag két, egymásra helyezett hatalmas láda. Az alsóba fújják a szárító levegőt, minden irányban zárt, csak felfelé apró lyukú rácsos. A felső láda fölül nyitott, abba terítik a tökmagot vagy diót, legfeljebb 50 cm-es rétegben, és időnként lapáttal átforgatják.

Másik lehetőség lehet egy meggyaszaló. Ez hosszú légcsatornából áll, amiben csőrlővel húzott, soktálcás kocsik haladnak a befúvott levegővel ellentétes irányban. Egy-egy kocsi tálcáin akár 300 kg dió is kiteríthető egy rétegben, egyszerre 3-4 tonna dió is szárítható.

Próbálkozhatunk dohányszárítóval is, fűszerpaprika szárítóval is. A diótermesztők találékonyak, mindegyiket kipróbálták már.

Tökmag, meggy, dohány, fűszerpaprika. Létezik olyan diós kolléga, aki egyikkel se foglalkozik?

Ha igen, neki is le kell szárítani a dióját. Egy zempléni diótermesztő kolléga a háztartási vegyes tüzelésű kazánját használja erre. Fahulladékkal tüzel, és a termelt meleg víz hőjét egy ventillátoros hőcserélő alacsonyan húzódó csatornába fújja, ami fölött vannak a dióval teli tartályok. A meleg levegő a dióval teli tartályokon keresztül száll fel. A berendezés az épületen kívül helyezkedik el, így a nedves levegő egyből eltávozik. Szellemes, praktikus megoldás.

A ventillátor, a hőcserélő (olyan, mint egy nagyobb méretű teherautó hűtője), a meleg levegő szétterítését végző köztag (a felső részén hőmérővel), utána pedig az első szárítótartály:

A tartályt az oldalsó nyílásokon fogja meg a targonca villája, és emeli a helyére. Itt a szárítótartály belseje látszik. A tartály 20x40 mm-es zártszelvény vázból és lemezborításból áll. Szárítás után a tartályt targoncával emelik tartályláda fölé. A száraz dió ürítése az alul látható pillangó-lapokkal történik, amelyek kívülről nyithatók.

A meleg víz hőcserélőbe vezetésére és a lehűlt víz visszavezetésére 1 collos gumicsövet használnak.

Érdemes lenne kipróbálni ennek az ötletnek a hőcserélő nélküli változatát is. Ha a melegvizes csövet a konténerek alatt vezetjük oda-vissza, és a levegőcsatorna oldalán engedjük be a hideg levegőt, talán működne villanyenergia használata nélkül is.

Lehet, hogy ez az ötletem nem válna be, de a fenti berendezés továbbfejlesztése során egy másik ötletet megvalósítottak. A szárítótartályokat lefedték, a szárítót zárt rendszerűvé alakították, és a nedves, meleg levegőből mint egy hűtőgép esetében, a vizet kicsapatták. A még meleg levegőt pedig visszavezették, szárítani. Ez nem az én ötletem volt, mégis működik.

A nyesedékre, a megújuló energiaforrásra a jövőben jobban kell számítanunk, mert a gáz drága. Pálházán kívül már fatüzelésű szárítókat láthatunk Lovasberényben, Pécsett, Balatonbogláron is. Lovasberényben azzal az energiával is takarékoskodik a diósgazda, ami a fatüzelésű, szalmatüzelésű kazán gyors hőmérséklet-felfutásából adódik. Melegvizes puffertartályt épített a rendszerbe, és amikor a kazán tüzelésével leállnak, a szárító még órákig mehet a puffertartály hőjéről. A tartály 10 m3-es, de a kétharmada is elég lenne.

Ha azt akarjuk, hogy a diószárításra használt betonfelületen épített vagy a betonfelületbe bemélyedő csatorna ne zavarja az ott folyó egyéb munkákat, akkor a meleglevegős csatornát a betonba is beleépíthetjük, amint a következő képen látszik. Csak egy nyílás bontja meg a sima felületet, amire konténer helyezhető, akár több is egymásra. Ez is az előző megoldás egy változata.

Az igazán nagyüzemi diószárítási módszerek hatékonyak, de nagy beruházást és nagy energiafelhasználást igényelnek.

A valódi meleg levegős szárítás nem mai találmány, nem is a szocialista, állami gazdasági rendszer maradványa. 1929-ben kezdték alkalmazni Kaliforniában, a világ többi része csak később állt rá. A diótermesztő nagyüzemek módszere.

A meleg levegős szárítókban olaj vagy gáz égetésével, egyes országokban elektromos melegítéssel, és minden esetben ventillátoros hőbefúvással 25-40 óra alatt szárad meg a dió. Az energiafelhasználás magas (5200-7600 KJ/1 kg víz), viszont időben leszárad a dió, és jóval kevésbé hely- és épületigényes, mint a környezeti levegős szárítás.

A meleg levegős szárítók alkalmazásakor azonban nem szabad elfelejteni, hogy egyes diófajtáknál túl magas szárítási hőmérséklet, túl gyors vízleadás hatására a dióhéj szétnyílhat.

Nagyobb diótermelő és diófeldolgozó cégek komplett diómanipuláló gépsorral rendelkeznek, mint például a Juglans Hungária Kft, Lengyeltótiban,vagy a Tranzit-Dió Kft, Jánkmajtison. Mindkét gépsor mosásra, szárításra, tisztításra, válogatásra ad igény szerinti lehetőséget, nagy volumenben. Az alábbi képek nem a fenti, két legnagyobb hazai üzemben készültek, de egy diófeldolgozó gépsor részleteit mutatják.

A másik, több kézi munkát igénylő megoldás, amit Baktalórántházán, a diófelvásárlással, -importtal és -feldolgozással foglalkozó Rosava Bt telephelyén láthatunk, hogy a diófeldolgozás saját gyártású gépeit nem gépsorban, hanem külön-külön, önállóan helyezik el, és kézzel végzik az anyagmozgatást.

Franciaországban ha a beérkező dió víztartalma magasabb 28 %-nál, előszárítást alkalmaznak, legfeljebb 30 C°-on. A tényleges szárítás 28 % alatt következhet, 35-40 C°-os levegővel.

Hátrányos tulajdonsága a diónak, hogy a szárítási hőmérséklet nem más szárítandó magvaknál megszokott hőmérsékletre, mert 40 C° a dióbél károsodik. Ez rontja a hőlégbefúvásos diószárítás hatásfokát.Ami a szárító levegő maximális hőmérsékletét illeti, 40-42 C°-ot, Bulgáriában 35-40 C°-ot, Svájcban 35 C°-ot javasolnak.

Francia és kaliforniai adatok alapján a cserélődő légmennyiség és a levegőáramlás sebessége 1200-2400 m3/m2/h, illetve 0,35-0,65, de leginkább 0,42 m/s.

Ezekhez a légsebességekhez Franciaországban 0,8-1 m-es, Kaliforniában 1,2-1,8 m-es rakatmagasságban helyezik el a diót.

Egy kiló dió szárításához - gázolaj esetén - 5-15 Ft az energiaköltség. Hát, nem valami energia- és költségtakarékos.

A nagyobb diótermelő üzemek gyakorlatában a diószárítás tartályokban történik, és helyes tervezés esetén a dió az egész tartályban egyenletesen szárad, a befejeztével a víztartalomban nincs 5 %-os különbség. Ha technikailag lehetőség van a szárítás ideje alatt a dió keverésére, a szárítás végeztével a diótételben nem nagyobb a nedvességtartalom-differencia, mint 2 %.

A gyakorlatban ez nincs pontosan így. A szárító tartályban a diók sűrűn helyezkednek el, egymáshoz érnek. Ezért a vízleadás a diók felületén nem egyenletes, ahol összeérnek, nem szárad úgy, mint ahol éri a levegő a dióhéjat. Időbe telik, amíg a dió zártabb részéből is áthúzódik és leadásra kerül a nedvesség.

Ezért újabban, hogy a dió gyorsabban, kisebb energiaköltséggel száradjon, olyan szárítókat terveznek, amelyekben a diók keveréséről valamilyen szerkezet gondoskodik, például egy központi, függőleges csiga, ami felfelé mozgathatja a diót, és időnként - pl. óránként két percet - kever egy keveset a diórakaton. Ekkor a dió helyet változtat, jobban szárad.

Maga a száradás hogyan megy végbe? Nagyon lassan. A dió nem búza vagy kukorica, kívülről szinte légmentesen zárt héj borítja. A belül lévő, 1 dkg-ot megközelítő súlyú dióbél akár 40 %-os nedvességtartalmának a héjon keresztül kell eltávoznia, amíg légszáraz állapotba nem kerül. Ez azért megy olyan lassan, mert a dióhéj pórusai, láttuk, a hajszálnál vékonyabbak. A szárító levegő a dióhéj felszínét éri, és az onnan leszárított nedvesség helyére lassan diffundál a belső.

Hogy milyen egyéb szárítók kaphatók még? Azt már említettem, hogy a francia GB cégnek komplett technológiai sora van, a szárítást is beleértve. Az ugyancsak francia az AMB Rousset tartályos szárítójáról két képem van. Ennek az a specialitása, hogy rácsos tartálya van, a rácstól felfelé eső részben előszárítás folyik, alatta pedig tényleges szárítás. Aztán leereszthető.


Az olasz Filli Zaffrani cég pedig diószárításra átalakított gabonaszárítót gyárt.

A francia Guillot-Blanc cég diómosó-szárító gépsora kisebb diótermelő üzemek számára, amely ma már itthon, Osliban is látható, nemcsak a következő kép szerinti, franciaország-beli gyári telephelyen. A szárító fontos eleme a közepén felfelé mozgató csiga, ami keveri a diót. És hogy a mozgatástól a dió ne törjön, a gép fala nem vasból, hanem ponyvából készült.

Egészen kicsi diós gazdaságok számára konstruálta az olasz Rivmec gyár a következő szárítót. Fűtött levegő kell ennek a működéséhez is, és egy villanymotor keveri ebben is a diót. Hasonlít a megoldás a francia GB konstrukcóra, de kisebb.

Vannak újabb, hazai tervezésű szárítók is, diós nagyüzemek részére. Lengyeltótiban már üzemel három ilyen szárítótartály, amelyek zártak, gázüzeműek. A nedves dió betáplálása fölül történik, a szárazat alul ürítik. Ugyanilyenek épültek 2006-ban Jánkmajtison is. És azóta több helyen több is.


A nedves dió fönt, szállítószalagon érkezik, és terelőlap állításával lehet szabályozni, hogy melyik szekrénybe kerüljön. A szekrény fölső kamrájának az alja rácsos.

Az alsó kamrában egy szárazabb adag van, amit ha a leeresztőnyíláson konténerbe eresztettünk, a fölső rácspadozat egyszerű elforgatásával a fölső adag kerülhet alulra, addig fölül szárad.

Hasonló tartályos szárítókat Franciaországban is alkalmaznak, ott a Sommier gyár készít ilyeneket.

Az ilyen nagyméretű, többemeletnyi magas szekrényes diószárítókat Kaliforniában modulrendszerben is gyártják. Látjuk, egymás mellé helyezve a szárítókapacitás növelhető.

Sőt, a következő képek tanúsága szerint azt is propagálják, hogy a szárító a dióültetvény mellett, a szabadban is elhelyezhető. Itt is, mint a zárt csarnokban elhelyezett gépnél, környezeti levegőt nyomnak a berendezésbe, tehát nem használnak hőenergiát. Persze, Kaliforniában, az örök napfényben.


Idehaza viszont a diós nagyüzemek nem tekinthetnek el attól, hogy fűtsék a szárító levegőjét.


Gázzal is fűthető, ahogy a legnagyobbak csinálják, de etekintetben a divatot követve megújuló energiát is használhatunk (Pécs, Lovasberény, Pálháza). A megújuló energia leginkább mezőgazdasági és erdei eredetű melléktermék, szalma, gally, tüzifa, dióhéj.

A gázüzem előnye a pontos szabályozhatóság, amennyi meleg kell, annyi adagolható. A megújuló energiának nincs ilyen előnye, mert például a dióhéj hirtelen lobban be, felnyomja a vegyes tüzelésű kazán vizét, és ugyanolyan gyorsan le is lohad. Ha nem akarjuk a kazán levegőjét lefojtani, ezzel a rendszert hatékonyságromlásra és füstölésre bírni, akkor a kazán és a szárítóventillátor hőcserélője közé puffertartályt kell beépíteni. Ennek előnye, hogy a fűtés befejezése után még órákig működhet a szárító. Ha hőmérőket (érzékelőket), csapokat és szivattyúkat is beépítünk, az üzem folyamatos működése önműködően szabályozható.

Ha nagybálás szalmára is alkalmas 300 kw-os vegyes tüzelésű kazánunk van, 12 m3-es puffertartály indokolt.



30 kw-os, háztartási méretű kazánhoz a tizede is elég.

Végül, ha végeztünk a szárítással, tárolhatjuk a diót. A szárított dió szellős, hűvös, száraz helyiségben 1-2 évig minőségromlás nélkül tárolható, 60-80 cm-es rétegben, forgatás nélkül is. Ha az egerek és a raktári molyok is úgy akarják.

Mindenesetre szellősen tároljuk a diót. Rekeszben, zsákban.

Vagy ha több diónk van, vasvázzal erősített léctartályban.

---------------------------------------------- Fel------------------------------------- Tovább