Vissza-------------------------------- Tartalomhoz

A dió mikroszaporítása

In-vitro szaporításnak is mondják, mert nem a természetben, hanem mesterséges körülmények között végzik.

Sejtszaporításról akkor beszélünk, ha a szaporítás kiindulási anyaga a diófa egy sejtje. Szövetszaporításról pedig akkor, ha több összefüggő sejtből, egy vagy több szövetet tartalmazó növényi részből szaporítunk. Egy egész növényt, gyökerestől. A diófa esetében tehát nem oltványok, hanem saját gyökerű nemes fák jönnek létre, vegetatív úton.

A mikroszaporításnak több előnye van a dió esetében, a hagyományos vegetatív szaporítási módokhoz képest.

Egyrészt a csemetenevelés idejének lerövidülése, mert elmarad az alanynevelés kétéves időszaka. Az apró nemes dió két év alatt végleges helyére ültethető méretűre nő két év alatt.

Ezen kívül előnye az is, hogy kevés szaporítóanyagból sok utód hozható létre. Meggyorsítható az új diófajták termesztésbe állítása.

És mentesülünk az alany-problémáktól.

Nem utolsó szempont, hogy génkezelt növények kizárólag sejtszaporítás útján nevelhetők fel. A biotechnológusok tehát nem nélkülözhetik a megbízható sejtszaporítási eljárásokat.

A sejtszaporítási eljárás a növényeknek azon a csodás regeneráló képességén alapul, hogy akár egy sejtből is képesek újból teljes értékű növénnyé felnőni. Ehhez az ember részéről csak nagyon kevés segítség kell, némi hormon és tápanyag.

A sejtszaporítás során az a cél, hogy a testi sejtből először a sejtszaporodás megindításával "általános sejteket" kell létrehozni, - a növényeknél ilyenek a kalluszsejtek, - majd azokat differenciálódásra kell bírni, a hajtásképződést és a gyökérképződést megindítani.

Ha egy sejtből indulunk ki, olyan testi sejtet kell választani, amelynek a sejtfala lazábban kapcsolódik a szomszédos sejtekhez. Ebből a szempontból a levél sejtjei talán jobbak, mint a fásodott sejtek. Egy sejthez úgy jutunk, hogy a sejtfalakat rázatással (talán kevés sejtfal-emésztő anyag hozzáadásával) szétválasztjuk, sejtszuszpenziót készítünk.

Ha a kiindulási anyag kallusz-szövet, még egyszerűbb a helyzetünk, mert a kallusz folyadékokban szétmállik magától is. A dióval kapcsolatban már sok mindent kipróbáltak. Gyökérszövetet is. Legbiztatóbbak a zölddió még folyékony belének sejtjei, azok valóban nem kapcsolódnak egymáshoz, de más esetben pedig a hímvirág virágportok-sejtjei adtak jó eredményt.

Az egyedi sejt vagy differenciált, megfelelő funkciót ellátó szövet sejtje, vagy differenciálatlan sejt (osztódó kambiumsejt, merisztéma-sejt, esetleg proembrió). Az első esetben a sejtet előbb dedifferenciálni kell, 2,4-D, szintetikus auxin hozzáadásával, amire a sejtosztódás megindul, és osztódó kalluszsejtek (intenzíven osztódó differenciálatlan sejtek) jönnek létre.

Azt hiszem, legegyszerűbb a táptalaj kérdése.

A sejtszaporítási eljárás agar táptalajon történik, amelybe a növény számára fontos tápanyagokat kevertünk, és cukrot, ami közvetlen energiaforrás és sejtépítő anyag. A makroelemek (NPK) mellett a növénynek kellenek még mikroelemek és vitaminok, pl. riboflavin. A sejtszaporítás gyakorlata a különböző tápanyagok, de elsősorban a hormonok időben és megfelelő mennyiségben való adagolásától válik sikeressé. Időnként a tenyészetet ki kell venni a táptalajból, és friss táptalajba kell helyezni.

Általában egy meghatározott táptalaj, a Murashige-Skoog (MS) táptalaj használatos, a legkülönbözőbb fás szárú és lágyszárú növények esetében egyaránt. Ez tekinthető sztenderd táptalajnak, ami készen kapható, és a legtöbb növény számára megfelelő arányban tartalmazza a tápanyagokat. Ezért a táptalaj összeállításának feladatát nem kell magunkra vállalnunk, többféle, megbízható összetételű táptalaj készen kapható. És vannak más, sztenderd összetételű táptalajok is. Három ilyen, a dió mikroszaporításában használt táptalaj összetétele:

Ha a sejtszaporodás megindult, a differenciálatlan kalluszból előbb embrió fejlődik, a hajtáskezdemény indul először fejlődésnek, majd utána a gyökérkezdemény.

A kialakuló diónövényke életfázisait követi tehát a táptalaj változtatása is, először az úgynevezett szaporító táptalajra van szükség, majd a gyökereztető táptalajra. És hogy ne legyen annyira egyszerű a mikroszaporítást végzők élete, ha a szaporító táptalajból már ki kell vennünk a növénykét, de fejletlensége miatt még nem alkalmas a gyökereztetésre, akkor egy harmadik, úgynevezett nyújtó táptalajt kell közbeiktatnunk.

Az embrió kialakulását 2,4 diklór-fenoxi-ecetsav segítségével stimulálhatjuk. De a gyökérkezdeményhez ez az anyag már nem hasznos.

Jay-Allemand és csoportja úgy találta, a gyökeresedés fázisában is két fázisra osztható a diónövényke környezeti igénye, beleértve a táptalajt is. A gyökeresedés megkezdéséhez teljes sötétség kell, de hosszabb idejű teljes sötétben a növényke nyilván elpusztulna, ezért a gyökérnövekedés fázisában már újra fényt adtak, de ekkor a korábbi agar-alapú táptalajt, amit esetleg gelrittel szilárdítottak, vermikulitos, gelrites táptalajra cserélték. Nyomukban ezt a módszert mások is kipróbálták, és sok módosítással különböző eredményeket értek el.

Úgy tudom, minden fás növény, így a dió esetében is a mikroszaporításban a gyökérképződés megindítása a kulcskérdés. A hajtásnövekedés megindításához is, de különösen a gyökérképződés megindításához auxinnak nevezett növekedést serkentő növényi hormon jelenléte szükséges, ami természetes körülmények között a dió osztódó szöveteiben, pl. a tenyészőcsúcsban található nagyobb mennyiségben.

Az auxin nem a kémiai neve a hormonnak. Auxinok képződnek a növényi sejtben is, de a kutatások szerint a mikroszaporításhoz nem elégséges mennyiségben. A mikroszaporítás akkor eredményes, a gyökérképződés akkor indul meg, ha kívülről is kap a sejt (szövet) auxint, amit mesterségesen állítanak elő. Az utóbbi évek kutatásai annak megállapítására irányultak, hogy in vitro körülmények között hogyan alakul a diókezdemény auxin-szintje természetesen, illetve mikor mennyi pótlólagos auxin szükséges.

Auxinok: indol-3-vajsav (IBA) a legelterjedtebben használt auxin. És az indol-3-ecetsav (IAA), ami a triptofán nevű aminosav dezaminálásával és dekarboxilálásával állítható elő. Mindkét auxin igen gyorsan beépül a növényi sejtbe, az adagolás után 24 órával már kielégítő mennyiségben tartalmazza a sejt. Továbbá indol-3-acetilaszpartik sav (IAAsp) és benzil-aminopurin (BAP).

Az auxinokkal azonos hatásúként tárgyalják idevágó publikációk a citokininnek nevezett, hormonhatású anyagokat, úgymint a benzil-adenint (BA) és a benzil-adenin-ribozidot (BAR) is.

Egyéb anyagok, mint fenolok, naftalénecetsav (NAA), poliaminok (putreszcin, spermidin, spermin), tiamin, mezo-inozit, kinetin, zeatin, l-glutamin is szerepet kaptak a mikroszaporításokkal kapcsolatos kísérletekben.

Az embriót már említettem, a hajtástenyészethez - publikációk szerint, különböző növényeknél - tiamin és mezo-inozit jelenléte fontos.

A gyökeresítéshez pedig naftil-ecetsav, indol-vajsav.

Az általam olvasott kísérleti eredmények arra is rámutattak, hogy a kritikus fázishoz, a gyökeresedéshez több cukor (szacharóz) kell, viszont az ammónium-nitrát, vagyis a makroelemként adagolt nitrogén-műtrágya gátolja a gyökeresedést. Jó hatású volt viszont az aktív szén jelenléte.

A tápanyagok rendszerint két hétre elegendők a fejlődő növényke számára, akkor új táptalajba kell helyezni.

A hőmérsékletről és a fényről nagy általánosságban az mondható el, hogy 26-30 C° szükséges, (írnak 20-25 és 18-30 C°ot is), és napi 16 órán át erős fény (3000 lux, 8000 lux). A fény színe is fontos, a hajtáskezdemény fejlődését a kék fény segíti, a gyökérképződést a vörös fény, vagy a sötétség.

A páratartalomnak igen magasnak, gyakorlatilag 100 %-nak kell lenni. Ezt is és a sterilitást is biztosítja, ha nevelőedényünk - akár egy kisméretű, 7-8 cm-es lekvárosüveg is jó, 40 ml táptalajjal, - légmentesen záródik. Elvileg szén-dioxid is kell a kis növényeknek.

A sejtszaporítással szemben kutatók is szívesebben foglalkoznak a szövetszaporítással. A kész szövettel időt lehet megtakarítani, és sokkal jobb az eredményesség. A szaporítani kívánt növényi rész egy szövet néhány sejtjétől kezdve 35-40 mm-es növénydarabokig terjedhet. Minél nagyobb a kiindulási anyag, a hajtás-regeneráció általában annál jobb.

Legjobb eredménnyel az osztódó szövet, például a hajtáscsúcs kecsegtet. Ezt nevezik merisztéma-tenyészetnek. Rügyből is előállítható.

A kiindulási, szaporítandó anyag megválasztásának másik szempontja a diófa kora. Tapasztalat, hogy idős diófákból kevésbé eredményesen lehet szaporítandó sejtet, szövetet nyerni, a mortalitás sokkal nagyobb. Az idősebb diófák szöveteiben megnövekedett mennyiségben meglévő polifenolok, különösen a hidrojuglon-glükozid, gátolják a növekedést. Ezért idősebb fák vesszőiből, rügyeiből először - oltással, szemzéssel - fiatal dióoltványt hoznak létre, majd azt használják mikroszaporításra. Ezt a fiatalítást szaknyelven rejuvenalizálásnak hívják.

Egy szövetdarabból 2-3 hónap alatt nevelhető apró növényke, ami akár már tőzeges perlit talajon is tovább nevelhető. A mikroszaporítási eljárás végén a páratartalmat 100 %-ról fokozatosan 30-40 %-ra kell csökkeneteni, hogy a szaporított növénykék edződjenek. Levegőhöz kell juttatni a növénykéket, és a hőmérsékletet lassan, fokozatosan 22-24 C°-ra kell csökkenteni.

Egy lap a mikroszaporítás elméletéből:

És egy népszerűsítő kiadványból:

Eddig tartott az elmélet, most már az a kérdés, hogy ebből mit alkalmazhatunk a dió szaporításában.

A dió esetében a mikroszaporítást már kb. 1990. óta alkalmazzák, van már tapasztalat róla.

Egy kísérletben Dumanoglu professzornő a dió éretlen termésének még folyékony dióbelét választotta kiindulási alapul. A dióbél (cotyledon) sejtjei is testi sejteknek minősülnek, mert nem a dióbél csúcsán elhelyezkedő dió-embrió a kiindulási alap. Mindenesetre úgy találta, hogy legsikeresebben a megtermékenyült nővirágokból fejlődő termés folyékony dióbelének sejtjei használhatók fel, a nővirág termékenyülése utáni 8.-12. hetek között. Rosszabb volt az eredmény a nem termékenyült nővirágokból apomiktikusan fejlődött termések sejtjeinek felhasználásakor.

Két kép Dumanoglu professzornőtől:

A sejtszaporítás eredményessége változó, Dumanoglu említett kísérletében legfeljebb 10 %-os eredményességet ért el. Későbbi kísérleteiben a mikroszaporítás sikerét növelő tényezőket kereste.

Köztudott, hogy a dió csírázásához, az embrionális diócsíra megindulásához előzetesen a szövetek kiszárított állapota szükséges, és megfelelő hidegmennyiség. Dumanoglu kísérletei tisztázták, hogy nemcsak a csírázáshoz, hanem a szomatikus, testi sejtek aktiválódásához, szaporodásuk megindulásához ugyanezek a tényezők szükségesek.

A száraz állapotot nemcsak légszárazsággal lehet elérni, hanem tömény sóoldattal is, ami kiszívja a vízt a szövetekből. Konyhasón kívül különböző magnézium- és cinkvegyületeket is megvizsgált.

Ami a hideget illeti, 2-4 C°-on néhány nap is eredményt hozott.

Már 45 %-os eredményességet is elért.

A. Dandekar és kutatócsoportja ugyancsak a még folyékony dióbél testi sejtjeiből indult ki, alanynak való állományok kiválasztása céljából. Azt emelik ki, hogy ezek a sejtek általános sejtek, jobbak, mint pl. a levél differenciált sejtjei. Módszerük leírása hosszú és nehéz, benne újdonságot az képvisel, hogy már a sejttenyésztés során fejlődő diónövénykét, még a petri-csészében fertőzik talajlakó baktériumokkal (Agrobaktérium), amelyekkel szemben ellenálló alanyt kívánnak nevelni. Amelyik növényke túléli, az rezisztens, nem a csemetekertbe kiültetett állományból kell válogatni. Olcsóbb, megbízhatóbb, gyorsabb, mint ha hagyományosan keresnének baktériumellenálló alanyt.

Chilei kutatók - Avilés és társai Concepciónban - 2009-ben diólevél-darabokból indultak ki, és céljuk általános sejtek, kalluszsejtek létrehozása volt. De azzal szemben, amit fentebb írtam, nem bontották és rázatták szét a levélsejteket, hanem táptalajba helyezve, hormonokkal a levélszövetet bírták sejtosztódásra. A levéldarabka szélén kezdtek a sejtek osztódni.

A látott négy, osztódó levéldarab négyféle táptalajon lett kinevelve, a táptalajok összehasonlítása is célja volt a kísérletnek. Sorra: MS (Murashigue-Skoog), DKV (Driver-Kuniyuki-Walnut), BTM (Broadleaves Tree Medium), WPM (Woody plant Medium). Az eredményt látjuk. Megjegyzendő: Az apró fehér vonalak 0,25 cm-esek.

A fő eredmény szemmel látható: Tömegesen nyerhetők mikroszaporításra alkalmas általános sejtek, igen kevés kiindulási anyagból.

Szövetszaporításra belga és luxemburgi kutatók leírtak a dió mikroszaporításával kapcsolatban egy eljárást, ami sikeres gyökérképződéssel kecsegtet. Ennek lényege, hogy a gyökereztetendő anyagot agar táptalajon 7 napig sötétben tartják, és indol-3-vajsavval (IBA) kezelik. Majd ennek a koncentrációját csökkentik, és indol-acetilaszpartik-savat is adnak hozzá, valamint poliaminokat, mintegy 60 órán át, majd ezek koncentrációját is csökkentik, több napon át. És amikor a gyökérképződés megindul, ezeket az anyagokat eltávolítják.

Vagyis a mikroszaporítás során a növekedési hormon változó mennyiségére van szüksége a növénynek. A sejtosztódás és differenciálódás szakaszában a növény számára csak minimális mennyiségű auxin kell, a gyökérkezdemény megindulásához és a gyökérnövekedéshez több. A poliaminok szükségessége, jelenléte még nem kellően tisztázott. Az viszont biztos, hogy a dió gyökérképződéséhez pótlólagos auxin kell.

Vagy más segítség. Caboni és munkatársa Rómában Agrobacterium rhizogenes talajlakó baktérium hozzáadásával sikeresen növelték a dió szövettenyészet gyökérképződését. (Ez a baktérium nem azonos az említett Dandekar-kísérlet agrobaktériumával.)

A szövetszaporítás eredményesebb, mint a sejtszaporítás. A dió, de más fás növények esetében is megfigyelték, hogy gyökérszövetből eredményesebben lehet új növényt nevelni, mint például levélszövetből. Ehhez természetesen a nemes dió saját gyökere szükséges. A gyökérszövetből való in vitro nevelés jóval eredményesebbnek bizonyult, mint a gyökérdugványok hagyományos nevelése.

A gyökérszövet mellett eredményesen nevelhetünk diófát a hajtáscsúcsból is. Az aktívan szaporodó, növekvő hajtáscsúcs gyakorlatilag sterilnek, baktérium- és vírusmentesnek tekinthető.

Egy ausztrál diótermesztési kutató azt ajánlja, hogy szövetszaporítással állítsunk elő dióoltványokat. Módszere a következő:

Hagyományos módon szemezzük be az alanyt nyári zöldszemzés módszerével. Rövid idő múlva, mihelyt a rügy az alany szövetével összeforrott, és éppen megindul növekedni, metsszük ki a beszemzett vessző kis darabját. Mikroszkóp alatt szeleteljük fel a szemet és a hozzáforrott hajtásrészt vékony szeletekre. Így sok olyan 'diószövetet' kapunk, ami az alanyból és a nemesből is tartalmaz részeket. A szeleteket helyezzük agar táptalajra, lássuk el tápanyagokkal, hormonnal.

Eredményesnek mondja ezt a módszert, rövid idő alatt sok oltványt nevelhetünk. Az oltványnak akkor van értelme, ha az alanynak a nemeshez képest előnyös tulajdonságai vannak a leendő termőhelyen. Ilyen lehet például, ha a nemes érzékeny a termőhelyen előforduló gombás fertőzésekre. Vagy egyébre.

Nematódákra, valamint a diógyökeret támadó gombákra a nemes diófajta érzékenyebb lehet, mint a kipróbált - vagy akár a vegyes - dióalany.

És ellenkezőleg, az alany-dióknak, például a feketediónak külön előnyük a nemes diófajtákkal szemben, hogy hiperérzékenyek a dió gyűrűsfoltosság vírusára. Vírusfertőzés esetén tehát a fertőzött csemete már a faiskolában kiemelhető, elpusztítható, nem kell kiültetés után több évvel a teremni kezdő diófát kivágni.

Nem elhanyagolható erénye a szövetszaporított dióoltványoknak, hogy az alany egyenletes. Amit annyira hiányolunk a hagyományos, magról kelt dióalanyok esetében. Tehát a legjobb dióalany-egyedeket klónozhatjuk.

De ha nem akarunk dióoltványt nevelni, akkor is a nyári zöld rügy felszeletelését és szövetszaporítását ajánlja. Előnyként említi, hogy az így szaporított diócsemeték kiemelkedő életképességet, növekedést mutatnak.

Egy svájci szövettenyésztési próbálkozást mutat a következő kép. A kiindulási anyag diófavessző, és annak rügyeit hajtatják mesterséges körülmények között, üvegek alatt, mint mondják, inkubátorban, ahol a hőmérséklet és a páratartalom biztosítható.

Daniel Lineberger texasi kutató arra biztatja a fás növények mikroszaporítása iránt érdeklődőket, hogy nyugodtan vágjanak bele a saját kísérleteikbe.

Induláshoz nem sok minden kell: egy autokláv vagy más sterilizátor, pontos mérleg a vegyszerek mérésére, vegyszer- és üvegáru készlet, táptalaj.

Mielőtt a Lineberger-ajánlást folytatnánk, álljunk itt meg egy pillanatra. Miért kell a sterilizálás, és hogyan sterilizáljunk? Az természetes, hogy az eszközöket fertőtlenítjük, mintha műtétre készülnénk, a vegyszerek pedig eredeti csomagolásukban sterilnek tekinthetők. De mi van a diósejttel vagy -szövettel, ami fertőzött lehet, és ha hőkeszelnénk, elpusztulna? Természetesen, nem fertőtleníthető, de bő, folyó vizes mosással, amit megismételhetünk, a fertőzöttség csökkenthető. Ez a mosás más célt is szolgál. A dió szöveteiben nagy mennyiségben találhatók fenolok, amik a csírázást, a növekedést gátolják. A mosás ezek mennyiségét csökkenti. Most visszatérhetünk a Lineberger-ajánláshoz.

Lineberger szerint a mikroszaporítás gyakorlatában a szűk keresztmetszet a gyakorlott szakember. Ha a gyakorlottság megvan, a többi tényező már nem jelent komoly nehézséget. Gyakorlottságot pedig csak gyakorlással lehet szerezni. Faiskolások számára ez a jövő útja.

És diótermesztők számára is, akik nem akarnak sokmillió forintot fizetni csak a szaporítóanyagért.

Szerintem is foglalkoznunk kell a dió mikroszaporításával, legalábbis próbálkoznunk. Az említett négy dió-mikroszaporítási ismertető egyike se részletezi a pontos eljárást, ami dió esetében sikerre vezetett. Valószínű, hogy négy különböző módszer.

Ha próbálkozunk, lehet, hogy egy ötödiket, jobbat találunk.

A táptalaj összeállításának nehézségétől nem kell visszariadnunk, azt készen megvehetjük. Vegyszereket kell beszereznünk, de nem sokat. Az auxinként használatos anyagokból a hajtáskezdemény-nevelés során 0,1 mg/l koncentrációtól indulva legfeljebb 1,0 mg/l koncentrációig növelhetjük az adagot. Vagyis kezdetben alig kell vegyszer, amíg egy adott dióegyed sejtjei vagy szövetdarabjai esetében eredményt nem érünk el. Lépcsőzetesen változtatott adagokkal kísérletezhetünk. A gyökereztetéshez nagyobb adag, kb. 1,0 mg/l a kiindulási érték.

A mikroszaporításhoz használatos kémiai anyagok, például a növényi hormonok ma már kereskedelmi forgalomban kaphatók, és nem is megfizethetetlenek. Az IBA-ból például 5 g-ot már 40 euróért adnak, az IAA viszont jóval drágább, 100 mg 270 euróba kerül.

Ha kiindulási anyagunk hajtáscsúcs vagy más szaporító szövet, mikroszkópot se kell vennünk. Az üvegáru pedig ingyen van, a vissza nem váltható lekváros üvegekből. Autoklávnak egy kuktafazék is jó.

Szaporító berendezést viszont barkácsolnunk kell. Egy akkora kamrát, ami megfelel igényeinknek. Amiben tökéletes megvilágítást és egy hőszabályozóval ellátott fűtőszállal állandó meleget tarthatunk.

Azt már én teszem hozzá, hogy a mikroszaporításhoz természetesen laboratóriumi helyiségként használható mellékhelyiség és a felneveléshez egy apró üvegház is kell.

Mikroszaporítás útján bármilyen, nekünk tetsző diófáról szaporítóanyagot nyerhetünk, legyen az vörösbelű vagy fürtös vagy Szent János-dió.

Jó kísérletezést, jó diónemesítést!

Már így is le vagyunk maradva, mert az első, mikroszaporított diófák kísérleti ültetvényekben már közel húszévesek. Spanyolországban már - a világon elsőként - üzemszerűen folyik a dió mikroszaporítása. López spanyol szakember 2001-ben már 140 hektáron, 20000(!) mikroszaporított diófát ültetett. Öt kaliforniai fajtával dolgozott, a csemeték 10 cm-es méretet elérve kerültek kiültetésre, öntözött körülmények közé. A kiültetett csemeték mindegyike elérte az első évben a 140 cm-es magasságot. A második évben az öt fajta növekedése eltérő volt, de a fajta átlagnövekedését mind az öt fajta meghaladta.

A mikroszaporítással mások is, sok helyen próbálkoznak. Az eredmények nagyon vegyesek. Vannak egybehangzó, de eltérő publikációk is.

Érden a kiindulási anyag az egyébként is szaporításra használt anyafák vegetatív anyaga. Táptalajnak az említett MS mellett a DKW (Driver-Kuniyuki) táptalaj agarral szilárdított változatát találták eredményesnek.

A diókutatóknak - úgy látszik - az a fő problémája, hogy a dió mikroszaporítás megbízható módszerét nem egy kutató, hanem egy gyakorló szakember dolgozta ki. Aki azután nem publikálta, üzleti titokként kezelte, és húsz éve profitál belőle.

Most, 2013 tavaszán kaptam meg Lukas van Zyl összefoglaló tanulmányát, amiben megerősíti, hogy a spanyol mikroszaporításnak világraszóló hatása van. A Délafrikai Köztársaságban kiültetésre kerülő dióoltványok gyakorlatilag mind importált, szabadgyökerű spanyol mikroszaporított csemeték. Egy hibája van ezeknek a diócsemetéknek, az, hogy amikor Délafrikába érkeznek, még csak 5 mm vékonyak, fejletlenek, kiültetésre nem alkalmasak. De ez nem baj, egy évet úgyis karanténban kell nevelkedniük, az esetleges zárlati betegségek, kártevők kiszűrése céljából.

Jelenleg úgy látszik, a dió annyiban is speciális növény, hogy nem fog sikerülni egy minden fajtára, eltérő körülményekre alkalmazható mikroszaporítási módszert kidolgozni, de egyes konkrét körülményekre, konkrét diófajtákra igen, és ha általában nem is, de konkrétan, egyes esetekben megteremthető lesz a termőhelyhez és művelésmódhoz igazodó, egységes alanyú ültetvények létrehozása.

Egy francia diófaiskolásnak is sikerült a dióalanyok üzemi méretű mikroszaporítása.

A mikroszaporított anyag kiültetése a mesterséges kultúrából további hajtatóházi nevelésre:

Már évközben is látszik a jó gyökérfejlődés, és egyéves korában a mikroszaporított alany gyökérzete sokkal fejlettebb, mint a hagyományosan nevelté.

Végül a mikroszaporított alanyú diócsemete oltás után, egyéves további neveléssel:

Ma még be sem látjuk, mennyi lehetőség van a dió mikroszaporításában.

Például irániaknak (vahdati, Rezaee és egy harmadik társuknak, a neve most nem jut eszembe) sikerült gyenge növekedési erélyű diót mikroszaporítaniuk. Talán egy újfajta, intenzív művelési mód kiindulópontja lehet. A két képet együtt tették közzé, alul a gyökeres mikro-diófa, felül pedig a tovább nevelt, de szabadba még ki sem ültetett változata, amely már csemete-korában is virágzik.

Kéretik Iránt nem lenézni, jóval előttünk járnak.

Kaliforniai tapasztalat, hogy a mikroszaporított diócsemete - ellenőrzött kísérletek szerint - a saját gyökerén gyorsabban növekszik, hamarabb nagyobb termésre képes, mint az azonos korú oltvány. Ez az előnye. A hátránya pedig az, hogy gyökérgombákra és fonálféregre érzékenyebb, tehát a konkrét kísérlet konkrét 10 éve alatt a mikroszaporított állományban több károsodás, pusztulás következett be, és végeredményben a mikroszaporított állomány nem termett több diót, mint a kontrollként ültetett oltványok.

Persze, ez az eredmény egy adott kísérlet eredménye, egy diófajtánál (Chandler), egy adott alannyal összehasonlítva (paradox dió), egy adott fertőzöttségű termőhelyen. Más körülmények között más eredményt kapnánk.

A legújabb szaporítási mód

Koreaiak (H. Suk-In, L. Moon-Ho, J. Yong-Seok) dolgozták ki, annak érdekében, hogy a diószaporítás eredményesebb legyen. Epicotyls technique-nek nevezték el. Lényege, hogy rögtön az alany csírázása, kelése után oltanak, hasonlóan, mint nálunk idehaza újabban a dinnyepalántát. Amikor az alany 5-10 napos, olyan oltócsappal oltják be, ami 1-2 rügyet tartalmaz, és 3-6 cm hosszú.

Az alany-növénykét mintegy fele magasságban vágják el, a vágatnál egy hasítékot ejtenek függőlegesen, és beleillesztik az oltócsapot. Végül műanyag szorítókapoccsal rögzítik.

Oltás után minden oltványra polivinil borítót helyeznek, hogy megvédjék az oltványt a kiszáradástól. 25-27 C°-on tartják, 80-85 %-os páratartalmon.

Az oltócsapon lévő nemes rügy 10 nap elteltével megreped. Amikor a rügyből előtörő hajtás 3-5 cm-es, a borítást leszedik. Amikor pedig az új hajtás erőteljes növekedésnek indul, a hőmérséklet csökkenthető, és intenzív gondozás mellett az oltvány természetes körülményekhez szoktatható. Persze, ekkor már az üvegházon kívül is elég melegnek kell lenni. Kiültethető.

65-87 %-osak az eredések. A februári oltás eredményesebb, mint a márciusi, áprilisi. De azt, hogy hogyan lehet ilyen korán csíráztatni a diót, nem közölték.

Ezt az oltási módszert, a csírázás utáni oltást Magyarországon nem alkalmazzák. De a kínaiak már átvették, és oktatják is. Egy kínai tankönyv ábrája:

Mindezt komolynak mondható, tudományosnak mondható anyagokban olvastam a kelés utáni oltásról. Jó, jó, szép, szép, de hogy működik ez a gyakorlatban?

Remekül! Nagyüzemileg. Egy gyakorlati fénykép Koreából:

Figyeljük meg, - a fölsőbb képeken is látszott, - gyakori, hogy csúcsrügyes oltócsapot is használnak. Virágzik, nem virágzik, nem érdekes, de a csúcsrügyből fejlődik a legerősebb hajtás.

És a szaporítóházak részlete, ahol a csemetéket továbbnevelik:

---------------------------------------------- Fel------------------------------------- Tovább