Vissza
Tartalomhoz

A diófa vízigénye

Mottó:
"A diófa nem vizinövény. De vízigényét tekintve majdnem az."
(Szentiványi Péter)

Kép helye Ha a diófáról beszélünk, a vízről állandóan beszélni kell.

Hazai és külföldi irodalmak egyformán 800-1000 mm éves csapadék-igényről írnak. Ez esetben várható a fáról rendszeresen magas terméshozam.

Nagy vízigényű növény, eredményes diótermeléshez a vízigényét ki kell elégíteni. Kaliforniában, ahol szinte sivatagi körülmények között él, árasztásos öntözéssel juttatják el a fákhoz a nagymennyiségű vizet. A diófa vízszükséglete összefüggésben van az évjárat hőmérsékletének alakulásával. És külön fontos a tenyészidő egyes fejlődési stádiumaiban a megfelelő vízellátás.

Ezek a vízigényesebb időszakok a következők:

Kép helye

A téli csapadék, a hó mennyisége is lényeges. Egy francia vizsgálat közvetlen összefüggést mutatott ki a téli hómennyiség és a következő évi termés között. Érthető, ha a hóolvadás fokozatos, és a téli csapadékot a mélyben tartalékolja a talaj, a diófa mély gyökere a tenyészidőszakban azt hasznosíthatja.

Kép helye

Mivel a diófa mélyen gyökerezik, a vízellátás szempontjából feltétlenül figyelembe kell venni a talajfelszín alatti vízviszonyokat. Előnyösek azok a területek, - és az olyanokon öntözni se kell, - amelyeken a dióskertbe többletvíz szivárog a mélyben. Patakok, folyók, csatornák mentén, hegyoldalak alján, stb.

Olyan élőhelyen, ahol a diófa a természetes csapadékot a mélyben odaszivárgó vízzel ki tudja egészíteni, és ezzel az összes kritikus, vízigényes időszakában rendelkezésére áll a szükséges vízmennyiség, megfigyelés szerint 6-10 %-kal nagyobb a dió bélaránya, mint az azonos fajtájú, de máshol termett dióé.

Vadon nőtt diófa a kavicsos tiszabecsi hullámtérben:

Kép helye

És kedvezőek azok a sík területek, ahol áprilisban átlagosan 80-150 cm közötti a talajvízszint, mert ez a vízellátottság a diófa számára az egész tenyészidőszak alatt biztosítani tudja a vizet. Egyébként öntözni kell. Megtévesztő lehet a leendő dióskert helyének tervezésekor, ha a tervezett területen egy hatalmas és igen jól termő diófa él, mert egy nagy fa 400 vagy akár 600 m2-ről szedi össze a számára szükséges vizet, és egymás közelében álló diófák számára ez már nem lesz lehetséges.

Természetes körülmények között a diófa a vízzel jól ellátott, ugyanakkor jól levegőző talajok növénye. A felső folyás jellegű vízpartoké, ahol a vízborítás gyorsan levonul, nem áll meg a víz hetekig a diófa gyökerén. Szentiványi professzor is a felső folyás jellegű vízfolyások kísérőnövényeként jellemzi. Olyan, vízfolyás menti területeken, ahol a tavaszi áradást, vízborítást követően a víz gyorsan levonul, nemcsak az azévi termés biztos, hanem a következő évi nagy termésnek is esélye van, mert kedvező vízellátás mellett a következő évi rügyek differenciálódása úgy megy végbe, hogy nő a fürtös virág, a fürtös termés esélye a következő évben.

Ilyen termőhely például a Sió medre. A kajdacsi Sió-hídnál vadon nőtt diófa képei:

Kép helye Kép helye Kép helye Kép helye

Jó példa a diófa természetes előfordulására a régebbi, népies orosz elnevezése is, mielőtt a görög dió (greckij oreh) név vált volna általánossá. Volockij orehnek és voloskij orehnek nevezték, a hajóvontató út (volok) nevéből.

Kép helye

Mindenhol, ahol a tenyészidőszaki csapadék kevés a diófának, vízfolyások mentén talál elég vizet. Egy iráni felvétel:

Kép helye

A talajban igényli ugyan a diófa a vizet, de csak bizonyos határig. A talajvíz szintjének ezt a határát 150 cm-ben adják meg. Tudjuk, hogy a talajvíz szintje az év folyamán állandóan változik, ezért inkább fogalmazzunk úgy, hogy a télvégi hóolvadást, valamint nagyobb csapadékú időszakokat leszámítva a talaj vízszintje jellemzően ne legyen 150 cm-nél magasabban.

Feltétlenül szólni kell arról, hogy a diófa gyökere nem bírja a talaj elöntöttségét, a magyarországi közhiedelemmel ellentétben. Amerikai irodalmi adatokon kívül saját, üzemi tapasztalataim is ezt mondatják velem. Az 1999-es nyári árvíz során a dióültetvényem több mint 25 %-a pusztult ki, mert az érkező árvíz megállt a dióültetvény területén, és három hét kellett, mire levonult. A jellemző tünet az volt, hogy két hét vízállás után egyszerre dobták el a fák a lombjukat, és száradtak ki. Ültetvényemben ekkor 4-5 éves fák voltak. De nem a fák korától függött a kipusztulás mértéke, hiszen Heves város belterületén a mélyebben fekvő kertekben ugyanekkor gyakorlatilag az összes nagy diófa is kipusztult, hasonló tünetek között.

Szentiványi Péter szerint a diófa gyökere 6-8 napos vízborítást visel el. Ez a megállapítás a nyári időszakra vonatkozik. Télen jóval tovább, mondjuk, két hétig is megállhat a víz a diófák között, kipusztulás nélkül. Ennek két oka van. Egyrészt télen a gyökerek aktivitása csak töredéke a nyárinak, másrészt a hideg víz jóval több oldott oxigént tartalmaz, mint a meleg.

Megalapozottnak látom azt az amerikai megfigyelést, hogy a vízzel elöntött gyökerű diófák gyökere nem a vízborítás miatt fullad meg, hanem az oxigénhiány miatt. Áramló vízben jóval hosszabb idejű vízborítást elvisel a diófa, mint pangó vízben. Hát, igen, a diófa a felső folyás jellegű folyópartok növénye.

Mélyebb fekvésű termőhelyen a diófasorok közé húzott sekély vízlevezető árkokkal eredményesen védekezhetünk a tavasszal vagy rendkívüli esők után felbukkanó talajvíz ellen. Az árkocskák társulati csatornákba legyenek bekötve.


Kép helye Kép helye

Mondjuk ki nyugodtan, hogy a diófa gyökerén pangó víz gyökérpusztulást okoz. A pangó víz oxigénhiányos, megfullad a diófa gyökere.

A talajt borító víznek másik kára is van. Farontó gombákat terjeszt a beteg diófáktól az egészségesekhez. Megfigyelhető, hogy a vízborításos szezon után, amikor fiatalabb diófák tőből száradnak ki, a tövüktől egy csomó sarj indul fejlődésnek. Nyugodtan mondhatjuk, hogy ezekben az egyedekben benne van a farontó gomba. Fertőzöttek, és tovább fertőznek.

A diófa vízigénye és csapadékigénye között részleges ellentmondás van. Vízre - mint láttuk - szüksége van, de a csapadék és a levegő magas páratartalma a tenyészidőszak elejétől közepéig nem kedvez a diófának, mert a gnomónia- és a xanthomonasz-fertőzést terjeszti, amelyek a legveszélyesebb kórokozói.

Kép helye

Az a legkedvezőbb, ha a levegő száraz, a talaj pedig üde, nedves. Vízre van szüksége a diófának, nem esőre.

A diófa bár vízigényes, a csapadéknak is megvannak a veszélyei. Tavaszi, nyári csapadékos időjáráskor erős a baktériumos és gombás fertőzés veszélye. Igazuk van az ezzel a témával kapcsolatos, rímbe szedett francia közmondásoknak:

Hogy mi, magyarok se maradjunk le a népi termésjóslásban, a Muravidéken július 5-ét, Sarolta napját jelölték ki a diótermés megjóslására. Azt tapasztalták, hogy ha esik az eső Saroltán, nem lesz diótermés.

Az őszi időszakban esetenként jelentkező tartósabb esőzések se jók a diófára, a túl sok víz fagyérzékenységet okoz.

És az ellenkező véglet, a száraz hőség is káros a diófa számára, az igen magas hőmérséklet és napsugárzás napégéshez, a magbél aszalódásához vezethet, különösen a fa tetején.

A diófa talajigénye

Francia dióskert Kép helye

Mottó:
"A diófa nem igen válogatós talaj dolgában."
(Baltet Károly: A dióról 1885)

A dió számára legjobb talajok a mély termőrétegű, tápanyagban gazdag, jó vízgazdálkodású, tehát vízáteresztő, 6-8 pH-jú, vagyis semleges-körüli, csak enyhén savas vagy lúgos kémhatású öntéstalajok, hordaléktalajok. A talaj fizikai összetételét tekintve a vályogtalajok mellett a (nem túl tömör, nem vízzáró) agyagtalajok jobbak számára, mint a homoktalajok, vagy a köves altalajok. Azért jobbak, mert hosszabb ideig képesek tárolni a vizet, és ezzel átsegítik a diófát a szárazabb időszakokon, valamint azért, mert az apróbb talajszemcsékből a tápanyagok könnyebben feltáródnak.

Kedvező számára, ha a talaj felszíne nem tömörödött, jól levegőzik, de ne legyen túl száraz. Vízfolyások mentén érzi jól magát. Szentiványi Péter megfogalmazása szerint a diófa a felső folyás jellegű vízfolyások kísérőnövénye. Kép helye

A diófa a talaj magas sótartalmát nehezen viseli el, a talaj kémhatására viszont nem érzékeny.

Bár optimálisnak a 6-8 pH közti, semlegeshez közel álló kémhatást mondják, a hazai viszonyok között előforduló, ennél 2-3 fokkal savanyúbb vagy lúgosabb talajokon is megél a diófa. 8,5 pH-nál lúgosabb talajon a diólevél klorózisos tüneteket mutathat, ami annak a jele, hogy a túl sok mész gátolja más elemek felvételét a talajból. Ilyen megállapítást tettek chilei diókutatók, jellemzően meszes talajokon, ugyanígy nyilatkoztak a francia délnyugati termőtáj jellemzően meszes talajairól is az ottani szakértők.

Baltet Károly mottóbeli megállapítását a következőkkel egészítette ki: "Annyi bizonyos, hogy a meszes homokos, kovasavas, agyagmeszes de száraz talajok jók neki, míg a tiszta agyag- és hideg talajok kevésbé kedveznek fejlődésének, következőleg termékenységének is."

Amerikában Haas és Reed vizsgálta a talaj lúgos kémhatásának hatását a fiatal diócsemeték növekedésére. Azt találták, hogy a lúgos kémhatás (9 pH fölött) önmagában nem korlátozza a diócsemete növekedését, csak akkor, ha a lúgos kémhatás mellé nem társul a megfelelő mészellátottság. Vagyis ha a talaj lúgosságát a mészionok okozzák, az jó a diófának, mert a mész hiányában sem a lúgosságtól szenved a diófa, hanem a mész mint felvehető tápanyag hiányától.

Ez a kutatási eredmény ellentmond az előző, chilei szakvéleménynek. Szerencsére hazai diótermő talajainkon a túl magas pH kevéssé szokott problémát jelenteni. Mindenesetre - mivel a pH-érték a 10-es alapú logaritmust követi, - ha csak a 6 és a 8 pH közötti, optimális értékeket nézzük is, a kettő között százszoros ionkoncentráció-különbség van, nyugodtan mondhatjuk, hogy a diófa igen nagy határok között tolerálja a kémhatást.

Hazai szakvélemény szerint - a kalcium-szükségletet és a kémhatást egyaránt figyelembevéve - az a jó, ha a talaj mésztartalma nem magasabb 10 %-nál (más szakvélemény szerint 6 %-nál). És 20 % mésztartalom felett mondható a talaj alkalmatlannak a diófa számára.

A meszes talajjal sokszor az is gond, hogy egyben köves is, és a mészkő nem tartja meg, átengedi a vizet, így a meszes talajok gyakran szárazak is.

Kép helye Ami pedig a talaj fizikai szerkezetét illeti, a homokos, a vályogos és az agyagtalajok egyaránt megfelelnek számára. Nem jó a szikes talaj, mert gyökerei nehezen kapnak vizet, és a száraz homok is kedvezőtlen, mert a mélyben sem tárol elég vizet a diófa számára.

Spanyolországi adatok szerint a diófa a rendelkezésére álló talajban 18-25 %-nyi mennyiségű kötöttebb frakcióval megelégszik.

Gyenge talajon nemcsak a hajtásnövekedés és a termés kisebb, hanem a korai lombhullás jelensége is megfigyelhető. Ezt a jelenséget meg is fordíthatjuk: Azokon a területeken, ahol korai lombhullást tapasztalunk, a talaj gyengeségére gyanakodhatunk.

Egy koreai felvétel: július 3-án lombját vesztett, pusztuló diófa, kiadós esők után. A pusztulás okát megvizsgálták, és a fúrásminta alapján megállapították, hogy a termőréteg csak 40 cm-es, alatta vízzáró agyagréteg van. Nem engedte át a vizet, a diófa gyökere a vízben gyakorlatilag megfulladt.

Kép helye Kép helye

Kép helye A talaj fizikai tulajdonságait illetően az a legfontosabb követelmény, hogy a talaj jó vízgazdálkodású, emellett jó melegedő képességű és kellően levegős legyen. Jó vízgazdálkodáson azt értjük, hogy száraz időszakban is - legalább a mélyben - a talajszemcsék tartsák meg a vizet, és a talajban a víz le-fel irányú függőleges mozgása akadálytalan legyen. A legkedvezőbb természetesen a középkötött vályogtalaj, amely a víz megtartását és a talaj levegőzöttségét is képes jól biztosítani.

A diófa gyökere levegőt igényel. Az üreges talaj ugyan nem jó a dió gyökerének, de pórusok, légcsatornák kellenek a talajba, hogy a gyökerek oxigént kapjanak. A gyökerek feladata ugyanis nem merül ki a fa rögzítésében és a víz, a tápanyagok felvételében, hanem a levelekben előállított szénhidrátokat szintetizálja és tárolja is. Élettevékenysége oxigént igényel. A talajban a gyökerek mélységéig lehatoló levegőnek 10 % oxigénnel kell rendelkezni. Kísérleti bizonyíték van arra is, hogy a keletkezett széndioxidnak pedig el kell távoznia, mert a diófa gyökere 40 %-nál magasabb széndioxid-koncentráció mellett már nem növekszik. Fontos tehát a talaj megfelelő levegőzöttsége. Ezért a túlságosan kötött agyagtalajok nem jók a diófának.

A talaj levegőzöttségét rendszeres talajműveléssel biztosíthatjuk. Mulcs, zöldtrágya beforgatása is hatásosan lazítja a túl tömör talajfelszínt. Ezzel kedvezünk a talajlakó mikroorganizmusoknak és férgeknek, amelyek tevékenysége a diófa számára is kedvezőbb talajállapotot eredményez.

És miről ismeri fel az is a talajfelszín tömörségét, akinek nincs gyakorlata benne? Arról, hogy a talajon moha nő, vagy ahol nem, egy közepes intenzitású eső se szivárog be teljesen, hanem az esővíz megfolyik a talajon.

A talaj termőrétegének vastagsága igen nagy fontosságú a diófa esetében. A vastagabb humuszos és mélyebb termőrétegű talajokon a fák növekedése lényegesen erőteljesebb, terméshozama pedig többszöröse lehet a sekély termőrétegű területen álló fákénak.

Nézzük meg a következő légi felvételt. Ausztrália, Új-Dél-Wales, Tabbita. A hatalmas sövénydió-ültetvényben világosan látszik, hol van jobb és hol van gyengébb termőképességű föld.

Kép helye

Egy hazai példa a Nagyalföldről. A felül látható folt egy sekély termőrétegű, szikes folt. Látjuk, 15 év kevés volt ahhoz, hogy állandó újratelepítés mellett is a diófák megmaradjanak a rossz talajú folton.

Kép helye

John Gordon rajza a diófa gyökeréről, vízzáró altalajon Kép helye Ilyen termőhelyen, ahol akár félméter vagy egy méter mélyen is vízzáró agyagréteg van a talajban, az agyagréteg fölött minden évszakban megreked a víz. Nem tud leszivárogni, elveszti oxigéntartalmát. Talán javíthatunk a helyzeten dréncsövek talajba helyezésével, ha van a szikes folthoz képest még mélyebb terület, ahova a talajvizet kivezethetjük.

Bárki, aki hajlamos ásót a kezébe venni, tapasztalhatja, hogy egy diófa gyökérzónájában - ha nem volt bolygatva - a talaj felső 10 cm-ében is kiterjedt diógyökér-hálózat van. Szlovákiai vizsgálatok kimutatták, hogy a diófa aktív, tápanyagfelvevő gyökérzete még 85 cm mélységben is tápanyagokat vesz fel a talajból. Ezért fontos a mély termőréteg.

Kép helye

A gyökerek vízfelvevő képességével kapcsolatban pedig az a tapasztalat, hogy a diófa gyökérzetének talajfelszín-közeli része gyorsabban kimeríti a talaj felső szintjéből a vizet, mint a mélyebben fekvő gyökerek az altalaj vastag rétegeiből. Tehát igaz ugyan, hogy a gyökérzet mélyebben lévő részének elsősorban a vízfelvétel a funkciója, de a felső gyökérzet aktivitása - nagyobb felületénél fogva is - jóval nagyobb, ezen a téren is.

Száraz, meszes, köves talajon pusztuló diófa:

Kép helye

A talaj szükséges szervesanyagtartalmára spanyol adatok vannak csak. Ezek szerint a diófa 1,2-2 % humuszt igényel a talajban.

Fel
Tovább