A diófa zöld részei a rügyekből fejlődnek ki.

A diófának háromféle rügye van, a legtöbb szerző szerint. Ezért a negyedik típusról csak később szólok.

A háromféle rügy közül a legnagyobb méretű a vesszők végén elhelyezkedő, legtöbbször kúpos alakú csúcsrügy, kissé lejjebb a kúpos, kibomlatlan állapotban is fenyőtoboz-szerűen barázdált barkarügyek, végül a vessző oldalán a kerekded hajtásrügyek. A következő két képen mindhárom rügy látszik.

A diófa hajtásrügyei kerekdedek, elég nagyok. Általában sötétbarnák, máskor olajzöldek, néha majdnem feketék. Az elmúlt évi levél nyelének tövénél erednek, gyakran kettő is, egy levélnyélnél. A rügyeket két barna rügypikkely fedi, amelyek csupaszok, szőrtelenek.

A diófa rügyei között kitüntetett helye van a vessző végén álló, nagyobb, hegyesebb csúcsrügynek. Nemcsak az a szerepe, hogy a vessző egyenes folytatását képező hajtást indítsa, hanem a csúcsrügy tartalmazza a nővirág-kezdeményt is. Csúcsrügy nélkül (pl. helytelen metszés vagy a csúcsrügyek kibomlásának idejével egybeeső fagy esetén) általában nincs nővirágzás, nincs termés.

Közvetlen a csúcsrügy mellett kétoldalt két apró, úgynevezett csúcsalatti rügy is található. Bár a csúcsrügy oldalán helyezkednek el, ezeket nem hívják oldalrügyeknek. Oldalrügyeknek a vessző többi hajtásrügyét szokták nevezni, amelyek a diófajták többségében hajtást hoznak, vagy ki se hajtanak.

A hazai természetes diófa-állományban is vannak egyedek, amelyek az oldalrügyeken is virágoznak, ritka azonban azoknak a fajtáknak a száma, amelyek ezt gyakran, rendszeresen teszik. Az ilyen fajtáknak (pl. a Payne Kaliforniában) termesztési szempontból igen nagy a jelentőségük, hiszen potenciálisan többszörös termőfelülettel rendelkeznek más fajtákhoz képest.

Tavasszal a csúcsrügy bomlik, a csúcsrügy hajtása fejlődik ki először. Az oldalrügyeken is nővirágot fejlesztő diófajták a potenciálisan nagyobb termőfelületükön kívül azért is értékesebbek, mert későbbi virágzásuk nagyobb esélyt ad számukra a tavaszi fagyok elkerülésére.

Visszatérve a csúcsrügyre és két csúcsalatti rügyére, hajtásnövekedés szempontjából ezek a rügyek eltérően viselkednek. A csúcsrügyek - a fa tengelyében nőtt csúcsrügytől eltekintve - legtöbbször nem függőleges, hanem ferde vagy vízszintes állásúak. Tavaszi kihajtáskor általában a csúcsrügy és a tőle felfelé álló csúcsalatti rügy hajt, az alsó ülve marad. Az alsó csak szükségből hajt ki, ha például fagykár miatt az előző kettő elpusztult. Az alsó csúcsalatti rügyből fejlődő hajtás viszont jellemzően vízszintes irányban indul, és növekedése hosszabb lesz, mint az előző kettőé lett volna. A csúcsrügyből és a felső rügyből fejlődő hajtás növekedése ugyanis már a rügykezdeményben behatárolt, determinált, aminek hossza a fa erőállapotától függhet, de a rajta fejlődő levelek száma előre meghatározott. Az alsó rügy hajtásán ilyen determináció nem tapasztalható.

Csúcsrügy, csúcsalatti rügy:

Oldalrügyből (vessző oldalán lévő rügyből) is nővirágot, termést hozó diófa hajtása májusban:

Az oldalrügyesség, a vessző oldalrügyein is virágot hozó tulajdonság elsősorban fajtajelleg. Azok a diófajták, amelyek ezzel a tulajdonsággal rendelkeznek, a diótermesztő számára jóval értékesebbek, mert másfélszer vagy kétszer akkora termésre képesek, mint a többi fajta.

Az oldalrügyesség mértéke, vagyis hogy a csúcsrügyön hozott terméshez képest az oldalrügyek nővirágain milyen mértékű a terméshozás, az egyes diófajták rögzült tulajdonsága is, de ez a mérték az évek során változhat. Kedvezőtlen körülmények között csökken, kedvező körülmények között nagyobb.

Az újabban elismert magyar diófajták nemesítése során cél volt az oldalrügyesség tulajdonságának rögzítése, apai ágról kifejezetten örökölték az oldalrügyességet. De anyai ágról is hoztak némi ezirányú hajlamot, mert mind a három magyar alapfajta (M-10, A-117, T-83) némileg oldalrügyesnek tekinthető, amely tulajdonság egyes években jobban, más években kevésbé jön elő.

Megítélésem szerint adott diófa nagyobb oldalrügyességéhez jó tápanyagellátottság segíti a diófát, továbbá az előző évi jó rügyfejlődés. Mivel az előző évi hajtásokon (a tárgyévi vesszőkön) a rügyek kifejlődése az előző év júniusában és júliusában következik be, talán nem járok messze az igazságtól, ha feltételezem, hogy a júniusi jó víz- és tápanyagellátottság megnöveli a következő évi oldalrügyességi hajlamot, és így a lehetséges termést is.

Továbbgondolva: A diófa legfejlettebb rügyei a csúcsrügyek. Azért fejlődhettek leginkább, mert a hajtásnövekedés, -fejlődés idején a hajtás szállítóedényein végigfutó nedvek végállomása a hajtás vége. Oda jut a legtöbb tápanyag. Eleve nővirágképzésre predesztináltak a csúcsrügyek. De amikor a diófa energiái bőségesek, más rügyek is megkapnak annyi tápanyagot, hogy szinte csúcsrügynek érezhetik magukat. Ekkor, a hajtásnövekedés leállásakor a bőséges tápanyagellátottság nővirág-kezdemény differenciálását is lehetővé teszi. Ilyenkor nő meg az oldalrügyesség.

Bár ez a hipotézis tudományosan nem bizonyított, nézzük meg az egyik hazai fajta, a Tiszacsécsi 83-as néhány oldalrügyét. Április 30-án, amikor a felvétel készült, a T-83-as javában virágzott, sőt, korai, meleg tavasz lévén, mindkét nemű virágai a nyílási idő végéhez közeledtek. És ekkor indultak meg egyes, erősebb oldalrügyei, amelyekben a virágzásra való készség oly erősen benne volt, hogy a rügyből szinte csak a nővirág pattant ki.

Hazai magonc-diófákon is megfigyelhető, hogy egyes években jellemzően oldalrügyesekké válnak, míg más években csak a csúcsrügyből teremnek.

A csúcsrügyön túl a vessző legtöbb rügye potenciálisan hajtásrügy, amelyeknek csak kisebb része szokott kihajtani. A hajtásrügyek mellett, főleg a vessző vége közelében találhatók a takaratlan barkarügyek, amelyekből csak barkavirágzat fejlődik, és a barka elvirágzásával jelentőségük megszűnik, a barka lehullása után a diófa azonnal benövi a barkarügy helyét.

A hajtásrügyek az előző évi levélhónaljakban képződnek. Mindig párosak, egy normális méretű, és közvetlenül alatta egy kisebb, tartalékként, ha az első megsérülne. A hajtásrügyekben már a nyugalmi állapotban is kész levélkezdemények vannak, elhelyezkedésük spirális.

A ki nem hajtott hajtásrügyek nem halnak el. Bár a vessző idővel vékonyabb-vastagabb ággá (vagy törzzsé) válik, a rügyek ott alszanak a vastagodó kéreg alatt (alvórügyek). Sérülés, ág vagy törzs letörése, metszése, levágása után ezek az alvórügyek törnek keresztül a kérgen, és a diófa akár a vegetációs időszak közepén vagy második felében is ezekből képes megújulni, új hajtást hozni.

A tárgyévi zöld hajtásokon fejlődő, jövő évi rügyekként szolgáló rügykezdemények már a tárgyévben is kihajthatnak, ha a diófa szükségét érzi. Ilyen eset lehet, ha a hajtás letörik, és a fának még kellő ideje és energiája van tovább növekedni. Vagy ha a fiatal fának olyan kevés elágazása van, és olyan nagy energiával bír, hogy muszáj valahol még kitörnie. Ezeket, a zöld hajtásokon fejlődött, és azon zöldiben kihajtott rügyeket Turcanu professzor "nyári rügyeknek" nevezi.

Legtöbbször pedig úgy fordul elő a hajtások rügyeinek kihajtása, hogy a nővirágzás miatt továbbnőni nem tudó hajtás a terméskezdemény alatt hajt ki.

Az ilyen kihajtást Szentiványi Péter áltengelynek nevezi, Ion Turcanu pedig "Ivánovüj hajtásnak".

A diófa csúcsrügyei március utolsó napjaiban észrevehető mértékben megduzzadnak, de még nem hajtanak ki.

Márciusi diófák Franciaországban:

Április 5-10-e között mozdulnak meg a csúcsrügyek annyira, hogy megkezdődik a rügypikkelyek felnyílása.

A diórügyek kibomlásának kezdetén, április első felében:

Április közepén pedig már hajtanak a csúcsrügyek, ettől kezdve fagyveszélyesek, és veszélyezteti őket a baktériumos fertőzés.

A csúcsrügy kibomlása 10-15 C°-ot elérő nappali hőmérsékletek esetén következik be, bár a különböző diótípusok között nagy az eltérés, 2-3 hét.

A hajtásrügyek kibomlása időben 1-2 héttel követi a csúcsrügyeket.

A diófa fiatal hajtásai kezdetben finoman szőrösek. Kevéssé hajlékonyak, a világoszöld színről sötétebbre, majd barnára változnak, világos paraszemölcsösek. A fiatal vesszők, ágak fabele sima üreges. A vesszőkön az előző évi levélnyelek csatlakozási helye V alakú.

A diófa jellemzően fototropikus növény, hajtásai bármilyen rügyállásból induljanak is, a fény, a szabad tér felé törekszenek. A diófa megalkotja saját terét, és be is tölti azt.

A diófa hajtásainak növekedése két fázisban megy végbe. Az elsődleges hajtásnövekedés ha a csúcsrügyekből történik, a hajtások hossza, a rajtuk fejlődő levelek száma determinált. Ha hajtásrügyekből, akkor nem. A diófa hajtásnövekedése átlagosan 35-40 cm. Az elsődleges hajtásnövekedés rügybomlástól 45-55 napig tart.

A hajtások hossza két tényezőtől függ. Egyrészt a fa korától függően meghatározott, fiatal fáknál 50-80 cm, 30-35 éveseknél 15-20 cm. Pusztuló, idős fáknál szinte nincs is hajtásnövekedés. Másrészt pedig természetesen a környezeti feltételek alakítják, a jobb körülményeket jobb agrotechnikával segíthetjük elő.

Az elsődleges hajtásnövekedés hajtásainak levélhónaljában kialakulnak a későbbi rügyek, és június 5-10-e körül már az elsődleges hajtások vége csúcsrügyben végződik.

Ha a diófa jó erőben van, a terméskezdemények, a fiatal zölddiók mellett, alatt áltengelyek törnek ki, és az elsődleges hajtásnövekedés időszaka után ezek az áltengelyek erős növekedésnek indulnak. Ez jelenti a másodlagos hajtásnövekedést június végén, júliusban. A második hajtásnövekedési hullám július közepén ér véget.

Ezeket a hajtásokat nevezik a Tiszaháton Szent János-hajtásoknak, mivel június végén indulnak hajtásnak. (Korai kitavaszodás esetén előbb.)

Hogy az elnevezést ki vette át kitől, nem tudom. Franciaországban Saint Jean-hajtásoknak hívják.

Az oroszoknál Szent Ivánnak. De én a Tiszaháton hallottam, Szent Jánosként.

Szent János-hajtások augusztusban:

Előfordul, hogy egyes fiatal diófákon néhány hajtás nem felfelé vagy oldalirányban indul növekedésnek, hanem - gyakran - függőlegesen lefelé. Ez annak a jele, hogy az adott vessző alatt olyan nagy, világos tér van, amit érzékel a diófa, és ezt a teret be akarja tölteni. Árnyékolni akarja a fa alatti területet.

Nyáron a hajtások növekedése hamar leáll, július közepére a második hajtásnövekedési hullám is. Ettől kezdve a hajtások erősödnek, és a nyár vége felé észrevehetően megváltozik a színük, barnulnak, érnek. Az érési folyamat a hajtások alsó részén kezdődik, és fokozatosan halad felfelé. Az érés folyamán nagy mennyiségű szénhidrát alakul át cellulózzá, a hajtás fásodik, vesszővé szilárdul. Csak a beérett vessző viseli el a fagyot.

A hajtásbeérés folyamatát több tényező gátolhatja. Hideg, esős időjárásban, különösen erős nitrogénellátottság mellett a hajtások nehezen fásodnak. Ezért ha ezek az időjárási körülmények korai faggyal is párosulnak, a vessző beérett része feletti hajtásrész elfagy. Következő tavasszal nem lesz csúcsrügy, ami nővirágot hozna. Az elpusztult hajtásrész pedig gombák martaléka lesz.

Különösen jellemző a vessző éretlensége sok faiskolai csemetén. Diócsemete vásárláskor gyakran látható, hogy a hengeresen érett vessző fölső része összeaszott, nincs benne anyag. Ez a rész akkor se fog tavasszal kihajtani, ha őszi ültetéskor a télen nem fagy el. Oka a minél nagyobb hajtásnövekedésre törekvés, a csemeték túlzott nitrogénezése és öntözése.

A diófák vesszőinek éven belüli növekedési és tápanyag-raktározási, beérési ciklusa genetikailag meghatározott. Rövid nyarú északi vidékeken ez is magyarázza a diófák életfeltételeinek hiányát, hiszen a genetikailag előírt hajtásnövekedési hossz teljesítésére és utána a vessző beérlelésére nincs elég idő.

Oroszország középső, hosszan és keményen hideg telű vidékén, konkrétan a Volga középső folyása vidékén külön gond kora ősszel a fiatal diófacsemeték felkészítése a várható erős hidegre. Faiskolai körülmények között a vesszőérést úgy segítik elő, hogy augusztus végén, szeptember elején a csemetéről minden felesleges hajtást eltávolítanak, és a levélzetet is megritkítják. A csemete csúcsát is visszacsípik, és az esetleges korai terméseket mind leszedik. Ugyanakkor pótlólagos mesterséges megvilágítással és a talaj megfelelő nedves állapotának fenntartásával minden környezeti feltételt biztosítanak, ami a tápanyagok képződéséhez és átalakításához szükséges. Így nemcsak a fásodást segítik elő, hanem a fagyálló vegyületek felszaporodását is a növény szöveteiben.

Miután a rügyekről és a hajtásokról szó esett, ne felejtsünk el említést tenni a fejezet elején említett negyedik rügytípusról. Ez a gyakorlatban szinte mindenki figyelmét elkerüli, egyedül F. L. Styepotev kategorizálja külön. A típus nevéről nem tudok, megpróbálom körülírni.

Ezek a rügyek a csírázó dió, a kelő diónövény hajtáskezdeményének alján, a fiatal törzsecskén alul párosával állnak a törzsecske mentén. Két sorban, soronként 2-10 rügy. Ezek a rügyek még a dió-embrióban differenciálódtak, az érett diószem embriójában már kezdeményük megvan.

Ezeknek a rügyeknek általában nincs feladatuk, csak abban az esetben, ha a kelő hajtáskezdemény mechanikailag károsodik, pl. madárkár miatt. Ekkor két rügy indul meg, és azokból fejlődik a csemete törzse, jellemzően kéttörzsű diófa nő. Ez az egy feladatuk van, a törzs pótlása.

Frans Geraets holland diófaiskolás jóvoltából meg is szemlélhetjük a diófa "negyedik típusú" rügyeit, a diócsírán. Itt azért ilyen jól láthatók, mert Geraets úr vegyszeres kezelést alkalmazott, amiről valahol máshol írok.

Most, hogy minden rügytípust megismertünk, E.B. Evanzseliszta orosz diónemesítő rajza segítségével tekintsük át újra mindet. Hozzá kell tennem, a rajz rendkívül korán, már az első-második évben termő diócsemetékről készült.

• 1. Vegetatív csúcsrügy, a diófa fiatal, még nem termő korában
• 2. Levélrügy (vegetatív rügy)
• 3. Nyakas rügy (az oroszok száras rügynek nevezik), amiből terméshozó vessző fejlődik
• 4. Oldalrügy, amiből nővirág fejlődik
• 5. Oldalrügy, amiből hímvirágú barka fejlődik
• 6. Nővirág-rügy hímjellegű diócsemetén (részletesebben a diófa nemisége tárgyalásánál)
• 7. Barkarügy nőjellegű diócsemetén
• 8. Másodvirágzású virágfüzér barkarügyei
• 9. Nővirág a másodvirágzású virágfüzéren
• 10. Nem rügy, az előző évi levélnyél helye

Fel

Tovább