Vissza
Tartalomhoz

A dió az európai történelemben

Európai (itáliai, ibériai, francia- és németországi, svájci, csehországi, stb.) elterjedése a történelmi időkre esik.

A Közel-Kelet földművelőié a diófa háziasításának érdeme, kb. i.e. 2000 körüli időből. A diófa a legelőször termesztésbe vont gyümölcsfák közé tartozik, a sárgabarackkal, fügével, olajfával, datolyával, mandulafával együtt. Az ókori Perzsa Birodalom legnagyobb kiterjedése idején, vagyis már a klasszikus görög korban, amikor a birodalom az Industól a Nílusig terjedt, a perzsa uralkodók, közülük is elsősorban Kürosz, más forrásból Cyrus, már diónemesítésbe is kezdtek. Az erről szóló feljegyzéseket a perzepoliszi könyvtár őrizte.

A klasszikus görögség már szent fának tekintette a diófát, a már többször idézett Carya-mondából is tudjuk. Az elterjedt mondának sok változata él ma is. Mint azt Kerényi Károlytól, a görög mítoszok legnagyobb szakértőjétől tudjuk, a változatok között nem lehet fontossági sorrendet felállítani. Most a még eddig nem ismertetett Surányi Dezső-féle leírást idézem.

"Kárüa lakóniai királyleány Dionüszosz szeretője lett, de váratlanul meghalt. Emlékül az isten diófává változtatta a leányt. Dionüszosz vitte meg a gyászhírt a lakóniaiaknak, akik templomot építettek Artemisz-Kárüátisznak. Elsőként itt használtak nő alakú oszlopokat, amelyek a diónimfáknak és Kárüának a szimbólumává váltak. Artemisz nagyon élvezte a diónimfák táncát, szívesen nézte őket. A kariatidák az eksztatikus tánchoz zöld nádkoszorút viseltek fejükön."

Hérodotosz, a világ első történésze már az i.e. 5. században írt a dióról, és megállapította, hogy a dió különös életerő birtokosa.

Giovanni d'Allorto felvételén az athéni Agora Múzeum gyűjteményéből látunk ógörög diókat (és őszibarack-magvakat).

Kép helye

Kép helye Az ógörögöknek tulajdonítják, hogy egyes források szerint Perzsiából, mások szerint Kisázsiából Európába hozták, állítólag i.e. 100 körül. Nem mintha nem lett volna addig is görög földön ismert a diófa, inkább azért importáltak perzsa diót, mert az nagyobb szemű, nemesebb volt. Pliniusz szerint egyenesen Kürosz perzsa uralkodó kertjeiből hozatták.

A régi görögök már haj- és ruhafestésre is használták a diót. Sőt, fizetőeszköz, értékes ajándék szerepét is betöltötte. Ezt ábrázolja egy antik görög kerámiára festett jelenet.

Amint az európai homoszexuális prostitúció történetéből ismerjük, az antik Hellaszban értékes ajándékokkal, amint a kép mutatja, például egy szütyő dióval díjazták az ilyen szolgáltatásokat. (A megrontott, romlott fiúnak egyik kezével a diós szatyrot kellett tartania, mert ha a rossz fiú nem bizonyult elég jónak, az ügyfél vissza is vette a diós szütyőt!)

A dió tehát általános volt az ógörögség körében. Ahova a görög városállamok gyarmatokat létesíteni kirajzottak, diófákat telepítettek. Így indult meg a diótermesztés a Fekete-tenger északi partjainál, a Krim-félszigeten (Turcanu professzor megállapítása). Ami aztán terjedt. A mai Moldova területén, a hajdani Etelközben az odesszai régészeti múzeumban őrzött ábrázolások tanúsága szerint i.u. 100-200 körül indult meg a diófák telepítése.

Európa nagy részén pedig - ahova eljutottak - a rómaiak terjesztették tovább a diófát. Pompei és Herculaneum ásatásaiból diót ábrázoló festmények, valamint elszenesedett diómaradványok kerültek elő. Herculaneum romjainak kiásásakor a Casa d'Argónak nevezett épületben a következő, megszenesedett diómaradványokat találták.

Kép helye

Pompeiben az egyik utca neve Diófa utca volt, ami a Diófa-kapuhoz vezetett.


Kép helye
Kép helye


Kép helye Amikor i.e. 79. augusztus 24-én a Vezuv kitört, a pompei Isis templom asztalán héjas dió volt nagyobb mennyiségben, úgy temette be a vulkáni hamu.

A diófa a rómaiaknál szent fának számított. A Dianának szentelt ünnepségeket nagy diófák árnyékában szokták megtartani. A dió az áldozati gyümölcs szerepét is betöltötte.

Kép helye Római kori ásatásokból került felszínre a jobboldalt látható dió-kövület, egy áldozati helyről. Anyaga jól láthatóan kiégett, megszilárdult agyag, ami egy ép dió köré rakódott.

Cicero, Ovidius és Palladius mind írtak a dióról. Plinius (idevágó, egyik kései kiadásának képe balra) a dióbelet védő két burokkal jelképezte a házasság védettségét. Vergilius a házassági ceremónia leírásakor már ír a későbbi, általános szokásról, a menyasszony és a vőlegény elé hintett diókról. (Olaszul: “…prepara nuove fiaccole, ti si conduce la sposa; spargi, o marito, le noci…”)

Könyvünk gasztronómiai részében külön is foglalkozunk a rómaiak diófogyasztásával. Előzetesen csak annyit, hogy nemcsak nyersen, nemcsak süteményekben, nemcsak dióolajként ismerték a rómaiak a diót, hanem az őrölt dióbelet ételeik sűrítésére, gazdagítására is felhasználták.

De nemcsak ették a diót az antik Rómában, hanem játszottak is vele. Diótorony-játékot ábrázol a következő, egy római síremlék faragványa nyomán készült kép is.

Kép helye

Ha már a rómaiakig eljutottunk, nem kerülhető meg a minket leginkább érdeklő kérdés:

Mi volt Mithridatesz kincsesládájában?

VI. Mithridatesz Pontusz uralkodója volt, és volt egy kincsesládája, amit hadjárataira is magával vitt, akkora érték volt benne. Háborúba keveredett az akkori világhatalommal, a Római Birodalommal, és hát, sajnos, kincsesládájától meg kellett válnia. Szerencsénkre, mert így megtudhattuk, mi volt benne. Hogy mi, megtudhatjuk - ahogy manapság mondják, rögtön a reklám után - a gyógynövény-fejezetben.

Kép helye

Igen sok szerző az unalomig ismételt evidenciaként kezeli, hogy a diófa görög földről a római légiók nyomán terjedt el a Földközi tenger nyugati medencéjében, Ibériában és Galliában. Ebben a tekintetben a római birodalom történelmi szerepe egyértelműen pozitív, megismertette a diófát Nyugat-Európa meghódított barbár népeivel, és népszerűsítette a diófát az egész római birodalomban. Ebben a tekintetben a római birodalom komoly kultúr-missziót teljesített, csak hálával emlékezhetünk rá. Uralkodó vélemény, hogy a dió termesztését Galliából terjesztették tovább a mai Svájc és Németország területére, még a késő-római korban.

Ennek az uralkodó véleménynek azonban maguk a rómaiak mondtak ellent, amikor Britanniát meghódítva feljegyezték a helyi kelta lakosság szokásait. Az egyik ilyen szokás volt, hogy a nyári napfordulót "a nyárközepi éjszaka" jelenlegi, ismertebb nevén Szent Iván-éj megünneplésével tették emlékezetessé. Feljegyezték, hogy a britek ezt az ünnepet a zöld dió szedésével és diós italok ivászatával kapcsolták össze.

És amikor még előbb a római légiók Galliába mentek, ott azt jegyezhették fel írnokaik, hogy a gall nők diófestékkel festették hajukat, és ruháik alapanyagát is diófestékes vízben áztatták.

Ezért is helyesebb, ha a római civilizációs tevékenységet inkább a diófa terjesztéseként, mintsem bevezetéseként fogjuk fel. Római légiós írnokok feljegyzéseiig vezetik vissza a jelenlegi két legfontosabb francia diótermő tájon a diótermesztés megalapítását.

És azt sem tudom elfogadni, hogy Közép-Európában (a Kárpát-medencében és azon kívül (Ukrajnától Németországig) honos kárpáti dió rassz gyümölcsét addig nem fogyasztották ezen a nagy területen lakó népek, ameddig a rómaiak jóvoltából a diótermesztés el nem jutott hozzájuk. (Van olyan szerző, aki ezt állítja.) Más szerző szerint Európa északi részébe a népvándorláskori népmozgásokkal jutott el a diófa.

A diófa európai őshonosságának kérdése és a római légiók diófa-terjesztő tevékenysége azonban nincs ellentmondásban. Őshonos is volt a diófa, például Germániában, de nem túlozható el annak a jelentősége sem, hogy a római légiók Germániába vitték. Ne feledjük el, a római korban még hihetetlenül nehéz volt a közlekedés, az áruszállítás. A meghódított tartományokban még nem voltak utak, és az új római helyőrségeknek tartós ellenséges környezetre kellett felkészülni.

Ezért természetes, hogy a rómaiak légióikat a legtáplálóbb, könnyen szállítható élelmiszerekkel látták el, és ezeknek az élelmiszereknek a sorában előkelő helyet foglalt el a dió. És az utánpótlás távolsága és nehézsége miatt általánossá vált, hogy az új helyőrségek körül nagy számban ültettek diófákat, a későbbi élelmezés céljára.

Jól tudjuk, a római civilizáció korában a Római Birodalom mezőgazdasága világszinvonalú volt. Mezőgazdasági szakíróik bőven foglalkoztak a dióval is, egyebek között. Földművelési ismereteiket "exportálták" az újabb tartományokba, és ezzel komoly fejlődés indult el Európa (és Afrika és Ázsia) meghódított vidékein. De nemcsak a diótermesztési ismereteket, hanem a nagyszemű, vékony héjú diókat is, amelyek a korabeli Germániában azelőtt ismeretlenek voltak. Walter Böhner, aki germán szempontból értékeli ezt az eseményt, maga mondja, hogy a rómaiak érkezése előtti germániai diók aprók, kőkemények voltak.

A rómaiak 402-ben az összes, az Alpoktól északra fekvő provinciát feladták. A katonák hazamentek, de az általuk ültetett diófák megmaradtak, és bőven teremtek tovább is.

Szóval, a Római Birodalom szerepét a diófa európai karrierjében nem lehet eltúlozni.

Mint a diós sütemények ismertetésénél látni fogjuk, a rómaiak a diót otthon, Itáliában is változatos formában fogyasztották. És az is előfordult, hogy egyes római polgárok nem is ehettek mást, mint diót. Ez a következőképpen esett meg:

Titus Livius írja le "A rómaiak történeté"-ben, hogy a pun háborúk idején Hannibál ostrom alá vette Casilinumot, a mai Capuát, és körbezárva a lakosokat éhezés fenyegette. A rómaiak úgy segítettek a bentrekedteken, hogy éjjelente a városon átfolyó folyón lisztes hordókat úsztattak le, amit a városbéliek kifogtak. Miután a punok ezt felfedezték, a rómaiak dióval oldották meg az élelmezést, diót szórtak a patakba, amit aztán a városiak kihalásztak.

Hogy honnan volt annyi diójuk a rómaiaknak, hogy folyamatosan szórták a folyóba? -veti közbe joggal tisztelt Kollégám. Nos, onnan, hogy éppen a közelben, a Vezuv lejtőin létesítettek a világon elsőként nagyüzemi dióskerteket.

A diófa közép-európai, kultúrnövénykénti elterjedését nehezítette az a körülmény, hogy az időszámítás előtti néhány évszázadban, de egészen a korai középkorig Közép-Európa - beleértve Itáliát is - jórészt erdővel borított terület volt, a kertgazdálkodásnak nem volt tere.

Kivételnek számított ez alól Itáliában a mai Campania vidéke. Benevento város körzetét fejlett mezőgazdasága, dióskertjei miatt már 900 körül "kis Mezopotámia"-ként emlegették a kortársak.

A római birodalom bukása után, a zűrzavaros évszázadok elmúltával újból figyelmet fordítottak a diófára. 812-ben Nagy Károly, a frank birodalom császára rendeletet adott ki, amelyben - uralkodói vagyonát növelendő - nagyarányú diófatelepítést rendelt el a mai Franciaország és Németország területén. Bölcs uralkodó volt. "Capitulare de villis" című, a birodalom mezőgazdasági termelését fellendíteni szándékozó rendeletében a telepítésre rendelt fák és bokrok között a diót a cseresznye és a füge társaságában említi. Még egyszer csak azt tudom mondani, hogy igen bölcs uralkodó volt.

A dió hazai jelenlétéről a zalavár-várszigeti feltárás szolgál a legelső tényanyaggal, a 9. századból, közvetlenül a magyar honfoglalás előttről. Akkoriban Zalavár karoling grófi központ volt, kevert etnikai összetételű köznép lakta, amely termesztette és fogyasztotta is a diót.

Tizenegyedik századi angolszász feljegyzések szerint Angliában 1000-1100 között már termesztették a diót.

Ugyanebből a korból, 1100 körüli évekből már ismertek voltak a Kiev környéki, Dnyeper-menti óorosz Vüdubecki és Mezsegorszki monostorok diófái, amelyek görög közvetítéssel jutottak északra.

A korai középkorban francia földön a dió olyan értékes volt, hogy fizetőeszköznek számított. A 10.-11. században a jobbágyok dióval is leróhatták járandóságukat, a templomokban az egyházi tizedből nagy diókészletek keletkeztek. Piaci felügyelők és a Grenoble-közeli Saint-Hugues et de Domene kódexmásolóinak feljegyzéseiből is ismert, hogy a 10.-11. században nemcsak a dió, hanem a dióolaj adásvétele is jellemző volt a francia piacokon.

A 13. században Franciaországban a dióolaj ára az aranyéval vetekedett. Feljegyezték, hogy ekkor a Périgord-vidéki Dalon-i cisztercita apátság tárolói teljesen tele voltak dióolajjal.

Franciaország nagy részén dióolajjal töltött mécsesekkel világítottak ekkoriban, a szegényes viskóktól kezdve a fenséges katedrálisokig.

Ugyancsak a 13. században írta a francia Guillaume de Lorris A Rózsa Regényé-ben (Le Roman de la Rose): "A gyümölcsöskertben birsfák, gesztenyék, diófák, naspolyák álltak."

Kép helye A 13. századi Páduában a diófa bizonyos szentségben is részesült, mivel Páduai Szent Antal utolsó életévét 1245-46-ban remetei visszavonultságban egy diófán élte le, ahova egyik barátja épített kunyhót a számára. Szent Antal életrajzából való a jobboldali kép. Címe: Szent Antal lejön a diófáról.

Salernóban, a középkor híres orvosi iskolájában már tananyag volt a dió. A diófogyasztásról a következőt kellett megtanulni a leendő orvosoknak: "Egy diót étkezés után, de legfeljebb kettőt. Mert már három dió elfogyasztása a legsúlyosabb kockázatokkal, veszélyekkel jár." Na, erre mondták aztán később, hogy sötét középkor. Én például még tavaly is hallottam, hogy valakinek azt tanácsolta egy orvos, hogy a magas koleszterinszintje miatt tartózkodjon a diótól. Hát, itt tartunk. Ugye, milyen sok még a dolgunk?

Pedig ezt a tévedést már Tabernaemontanus is helyretette, amikor arról írt, hogy halat csak dióval szabad enni, mert a dió felszívja a hal fölösleges nyálkáit.

A 13. század végéről fennmaradt feljegyzés szerint Angliában a Holborn Kertekből kilenc font értékben szállítottak körtét, almát és diót Earl of Lincoln részére. A 14. században Angliában Chaucer írásaiban többször, több néven is említi a diót.

Ugyanebben az időben, a 14. században a francia királyi lakomák állandó desszertje volt a dió. Erre az alkalomra fűszeres mézbe rakták, és mindig több héttel a lakoma előtt készítették el.

A királyok szokása a főurak szokásává is vált. A 14. és a 15. századi francia kastélyokban fennmaradt feljegyzésekben a diós receptek sora maradt ránk, ez időkből bőséges diószüretek emléke maradt fenn.

Mivel - említettem - francia földön a dió fizetőszköznek számított, az adókat dióban is meg lehetett fizetni, a francia királyság számára olyan fontossá vált, hogy 1415-ben "mesureur de noix" (diómérő) tisztséget, funkciót is létrehoztak, és a királyságnak egyszerre két ilyen funkcionáriusa is volt.

Angliában 1430-ban a Two Cookery Books-ban (két szakácskönyv) diós sütemények, édességek és húsok receptjei szerepelnek.

XI. Lajos francia király 1461-1483. között uralkodott. Ez időben borotválkozás céljára még nem álltak rendelkezésre elég éles kések, maga a király is élesre tört szélű dióhéj-darabbal borotváltatta magát udvari borbélyával. Ezt onnan tudjuk, hogy a borbély egyszer megvágta a borotva-dióhéjjal a király arcát, aki ezért - a borotválkozást be se fejezve - börtönbe záratta.

Lotharingia történelmében 1472 nevezetes év volt. III. Friedrich ebédet adott. Nem akárhol, hanem egy olyan, egy lapból álló diófaasztalnál, amelynek a körmérete 8 méter volt. A diófát a kortársak 900 évesre becsülték, az évgyűrűk alapján. Ez nem mendemonda, egészen biztos, mert nemcsak Lotharingia történelméből ismerjük, hanem de Candolle svájci természettudóstól is.

Azt mondják, Angliában az 1500-as években terjedt el a diófa, és Gerard 1597-ben már azt írja, hogy a dió - Angliában - rendkívül elterjedt a mezőkön, az utak mentén és a kertekben. Az Encyclopaedia Britannica 1567-re teszi a dió megjelenését a brit szigeteken, de ez nyilvánvaló tévedés. Ekkor már az angol étkezés része volt a dió, jobb ebédeket rendszerint dióval, portói borral és Stilton sajttal fejeztek be. A diónak tehát a 16. században már komoly kereslete volt. Ekkor már újabb dióváltozatokat hoztak be Angliába, mert a régebbi, helyi fák termése nem felelt meg a főúri igényeknek. Ez VIII. Henrik korában történt.

Ugyanebben az időben, a 16. században Európa keleti felén is terjedt a diótermesztés. A kievi monostorok diófái híresek voltak, még a moszkvai cárok is onnan hozatták a diót.

A diófák történelmének lényeges állomása volt Amerika felfedezése. Kolumbuszról nem maradt diós feljegyzés, de követőiről, a konkvisztádorokról és a jezsuitákról annál több. Például az is, hogy a feszületbe vágott rekeszben diót is vittek magukkal. Chilében a legelső, letelepült jezsuita szerzetesek már Spanyolországból hozott diót termesztettek. Ötszáz évvel a mi korunk előtt már feljegyezték, hogy oldalrügyön is termő fajtákkal is rendelkeztek, amely tulajdonság csak néhány évtizede került újra a figyelem középpontjába.

Az 1600-as évek leginkább említésre méltó eseménye az 1663-as franciaországi éhínség volt. Vidéken a dióhéjat is megőrölték és makkliszt alapú kenyérbe sütötték.

Persze, mindig vannak, akik válság idején is gazdagok. Amikor a vidékiek a dióhéjas makklisztet ették, Grenoble városában tartotta lánya keresztelőjét Tréminis földesura. A várostól cukrozott diócsemegét kapott ajándékba ebből az alkalomból, amit ő a helyszínen a résztvevők között szétosztott. Nagy szó volt ez, amikor nem volt mit enni.

1678-ban Angliában Evelyn propagálta erősen a diófák ültetését. Saját birtokán, Surrey-ben is ültetett, és kiterjedt baráti köre is többezres számban telepített diófákat. Elsősorban a fájáért. Evelyn székeket, asztalokat, szekrényeket csináltatott diófából, nagy szerepe volt a diófaanyag divatjának felkeltésében.

A német Rajna-vidéken az 1700-as években komoly diótermesztés folyt. Josef Gregor Lang írja 1789-ben, "Utazás a Rajna mentén" című leírásában, hogy Elfeld és Oestrich között, Erbach vagy Eberbach falunál (a bizonytalanság nem az enyém, hanem Lang úré) az erdők közt fekvő cisztercita apátsághoz szép diófasor vezet.

Ugyanekkorra tehető Franciaország délebbi területein a diótermesztés nagyléptékű felfutása is. Gustave Flaubert Bovaryné c. könyvében olvashattuk: "Meglátták a házat, amit egy öreg diófa árnyékolt be."

Az 1700-as években a francia diótermesztés annyira felfutott, hogy jelentősebb exportra is jutott belőle. Bordeaux kikötőjén keresztül holland, német, angol kikötőkbe szállítottak diót.

1782-ben egy házassági okiratban jegyezték föl a délnyugat-francia Lot megyében, hogy ha a férj meghal, köteles az özvegyére - egyebek között - két pint dióolajat hagyni. Ilyen értékes volt akkoriban a dióolaj.

Az 1700-as években Svájcban is szép diófák nőttek. M.J. Gaberel "Rousseau és a Genfiek" című könyvében a következőket írja: "Cully és Vevey között található a Gleyrolles-i kastély a tó mellett egy sziklán ülve, mára elvesztve tornyait. 1759 őszén, egy diófa alatt, a kastély falai közelében egy porral lepett utazó ült le. Nem tűnt fáradtnak, és a kastély tulajdonosa meglepve látta, hogy igen gyorsan ír, és a szavak nagyobb részét kihúzza, kiradírozza." Ő volt Rousseau. Valószínűleg a diófa alatt születtek a "Vissza a természethez" legfontosabb gondolatai.

A 18. századi trendből az osztrák uralkodók sem akartak kimaradni. Mária Terézia a birodalomnak az Alpoktól északra eső területein támogatta a nagyarányú diótelepítést.

A dió történelmi vonatkozásai közül az első világháború kirobbanásában játszott szerepe a legjelentősebb. Dehát ez már közismert, az idősebbek emlékezhetnek rá, talán kár is ismételnem.

Petőfihez hasonlítható nagy nemzeti költője volt a szerbségnek Petar Njegoš, aki a következő sorokat írta:

"Tvrd je orah voćka čudnovata,
ne slomi ga, al' zube polomi"

(Kemény a dió, bámulatos gyümölcs,
Ne harapj rá, mert a fogad töröd)

Ferenc Ferdinánd szarajevói, végzetes látogatása során, amelynek célja Bosznia bekebelezése volt az osztrák (és magyar) birodalomba, mást sem hallott az emberekkel tömött utcákon, tereken, amerre elhaladt, mint Njegoš fenti sorainak politikai indíttatású skandálását a helyi szerb fiatalság részéről. Óva intették az osztrák (és a magyar) vezetőket Bosznia annektálásától.

Aztán történt ami történt, az osztrák (és magyar) állam vezetői (Tisza István) megtámadták Szerbiát. És a mi fogunk tört bele. Nem Trianont, Szarajevót kellene emlegetnünk.

Tisza, Tisza... Így lett a Tisza nevű bőtermő, fürtös, értékes diófajta nem magyar, hanem szerb nemzetiségű.

Hogy ebből mi a tanulság? Alaposabban kellene tanulmányoznunk a szomszéd népek diós irodalmát, diókultúráját.

Nemcsak a magyar nép, a német diófaállomány is belerokkant az első világháborúba, Németországban kivágták az összes diófát. Fegyvernek kellettek. Svájc kimaradt a világháborúból, a svájci diófák szerencséjére. Ott csak minden negyediket vágták ki, és adták el puskakészítésre. A svájciak akkor kezdtek gazdagodni, amikor mi rajtavesztettünk a hadüzenetünkön.

Nemcsak az első, a második világháború története során is megemlítették a diót. A délfrancia vidékeken a háború alatt nagy élelmiszerhiány volt. Périgord megye lakosai közül sokan gyakorlatilag dión vészelték át azt az időt, amíg más élelmiszerhez is hozzájuthattak.

A dió múltját tekintve ezek a történelmi tények, hiteles feljegyzések. Ami pedig a legenda és a mitológia világába tartozik, azokról később, az ezoterikus vonatkozásoknál beszélek.

Fel
Tovább