Vissza
Tartalomhoz

A diófa hőigénye

Erre télen-nyáron figyelni kell.

A diófa a hideget és a meleget egyaránt igényli, bizonyos határok között, de legtöbbször melegigényesként jellemzik.

A diófa a mediterrán klímához alkalmazkodott a legjobban, bár fája tűri a fagyot, virágzáskor - áprilisban - már károsak számára a fagyok. Ha megkapja az igényelt, jelentős vízmennyiségét - akár csak az altalajból is, - a száraz, forró nyarat jól elviseli.

A diófa jó fejlődéséhez a tenyészidőszakban 2000 C° éves hőösszeg szükséges. Román kutatók szerint ott fordul elő diófa, ahol az éves átlaghőmérséklet 8-10 C°, a legmelegebb hónap átlaga legalább 20 C°, és a téli legalacsonyabb hőmérsékletű hónap -16-20 C°, és ritkán megy a hőmérséklet -20 C° alá. A fagymentes napok száma 200-220, ebből a vegetációs időszakban 150-170-et használ ki a diófa.

Vagyis a diófa hőigényét a szőlő hőigényéhez hasonlíthatjuk. Természetes előfordulásuk is, termesztési körzeteik is azonosak.

Az erős téli hidegek a típustól, fajtától függő mértékben károsítják a diófákat. A károsodás olyan mértékű is lehet, hogy a fák belepusztulnak. Hogy az ellenálló típusok a téli fagyot milyen jól képesek viselni, arra az iráni hegyvidéki diófák adják a legjobb példát, ahol rendszeresek a téli -20-40 C°-ok. Az ellenkező végletet Kalifornia diófái mutatják, igen gyenge téltűrésükkel.

Mint említettem, a diótermelés északi határát a virágzáskori fagyok vonják meg. Szaporodásához az enyhe klíma kedvező. Igazán szép nagy fák is enyhe klíma alatt fejlődnek. Vagyis ahhoz, hogy a diófa erős és nagy legyen, a megfelelő klíma is kívánalom.

Az északi határ meghúzásához még egy tényező ajánlkozik. A nyár rövidsége. Ha nincs ideje a diófának hajtását beérlelni, hajtása ősszel elfagy, nem lesz kihajtható csúcsrügy, nem lesz virág. (Ami aztán virágzáskor elfagyhat.)

A mi éghajlatunkon a vesszőérés általában sikeres, de van példa az ellenkezőjére is. A hajtás szöveteinek fásodásához a vesszőérés időszakában a nyári hónapokban általában 20 C°-nál nem hűvösebb éjszakák szükségesek. Nálunk a hiányos vesszőérés nem tragikus, csak a kevesebb érett csúcsrügy csökkenti a következő évi termés lehetőségét.

Nálunk is előfordulhat, de a világ más részein is, hogy az őszi korai fagyok is károsíthatják a diófát. A nem beéredett vesszők vége visszafagy, ezzel a jövő évi termés alapját adó csúcsrügyek száma csökken, és ezáltal csökken a termés.

Hazánkban a diófa számára szükséges évi hőmennyiség, a tenyészidőszak szokásos hőmérséklete általában elégséges a fák jó növekedéséhez és terméshozásához. Egyes hűvösebb évjáratban előfordulhat a termés minőségének romlása, ha a június és a július hűvös. Erre a hűvös időjárásra reagál a dió úgy, hogy a dióhéj papírhéjúan vékonnyá és hiányossá válik. Ezt mondják népnyelven cinegés diónak. A cinegés dió kifejezés azt jelenti, hogy olyan vékony a héja, hogy még a cinege is át tudja lukasztani, amit meg is tesz, a dióbél érésekor.

A kedvezőtlen, hűvös évjárat miatti teljesítménycsökkenés együtt jár egyéb tulajdonságok (hajtásnövekedés, gyümölcsméret, stb.) romlásával is. Megállapítható, hogy mivel éghajlatunk a diótermesztés északi határához van közel, a Magyarországon jellemzően hűvös vidékek nem kedvezőek a diótermesztés számára. Az északias fekvésű területek kifejezetten alkalmatlanok, ugyanígy a hideg völgyek is. Enyhébb lejtésű domboldalak, lankák esetében a déli és a nyugati fekvés az előnyös. Az északi lejtőket úgy lehet jellemezni, hogy ahány fokos a lejtő, annyiszor száz kilométerrel van északabbra a termőhely. És ellenkező irányban így lehet jellemezni a déli lejtőket is.

Jelentősebb károsodás érheti diófáinkat a kései tavaszi fagyok következtében. Különösen az enyhébb télvégi napokon vagy koratavasszal bekövetkező időleges, korai felmelegedés veszélyes, mert a rügyek kipattanását okozza, és a rügyek fagyérzékenysége a fakadási állapot előrehaladásával rohamosan növekszik. A rügyek, a fiatal hajtások a hidegtől már +1,1 C°-on károsodnak. A kibomlott rügy -1 C°-on teljes fagykárt szenvedhet. Ezért a diótermelésre a fagyzugok és a kései fagytól gyakran érintett területek nem megfelelőek. Ezen a gondon csökkentett a hazai fajták kinemesítése, amelyek késői fakadása csökkenti a károsodás veszélyét, de így is vannak szinte 100 %-os terméskárt eredményező évek.

Kanadai diótermesztők figyeltek fel rá először, de nálunk is előfordul, hogy a télvégi-koratavaszi fagykár súlyos esetben a fás részek repedését is eredményezheti, például a fiatal fák törzsén. Ez úgy következik be, hogy hideg, havas napokon, amikor erősen süt a nap, és fénye a hóról a fiatal diófák törzsére verődik vissza, a még nem túl vastag kéreg a talajfelszín fölött hosszában megreped, és alatta a fás rész részben elhal. Ezt a károsodást egyébként a diófa törzse egy szezon alatt beforrja.

A tavaszi fagy nemcsak a rügyeket, a fiatal hajtásokat és a virágokat, hanem később a terméskezdeményeket is károsítja, a diófa tehát időben nem tud kinőni a fagy alól, bár térben már inkább. Gyakran tapasztalni, hogy nagy diófák alsó felén a fagyos levegő elhelyezkedéséig nincs termés, csak afölött.

Arról is keveset hallani, - inkább csak a mediterrán és annál melegebb éghajlatú diótermő vidékeken érdekes, - hogy a diófának felső hőhatára is van. 38 C°-ra teszik azt a hőmérsékletet, amelyen felül a diólomb már napégést szenved. (Nem beszélve a szárazságról és a forró szelekről, amelyek önmagukban is károsítják a diófát.) Júniusi-júliusi igen magas hőmérsékleten a dió bele nem fejlődik ki, a dió üres marad, jobb esetben az üres dióbél-hártyát találjuk a dióhéjban. Aszott marad a dióbél.

Súlyos napégés esetén a fa törzsén is keletkezhetnek elhalt részek.

Kaliforniában egyes esetekben öntözéssel védekeznek a napégés ellen.

A diófa télen

Mottó:
"Ti is, öreg diófáim, aludjatok szépen."
(Móra Ferenc: Öreg diófák alatt)

Mottó:
„S'il tonne en février, tu n'auras pas de noix au noyer.”
(Ha februárban dörög, nem lesz dió a diófádon.)
(Francia közmondás)

Keveset beszélnek róla, de a diófa téli mélynyugalmi ideje alatt hideget igényel, fajtától függően 400-1600 órán (15-65 napon) át. Ez azt jelenti, hogy a - fajtától függően hosszú idejű - mélynyugalmi időben a nappali hőmérsékleteknek 10, más szerző szerint 7 C° alatt kell lenni. Például az egyik legmelegebb éghajlatú diótermő vidéken, Kaliforniában a téli hónapok nappali hőmérséklete 10 C° alatt van. Ez a nyugalmi igény magyarázza, hogy melegebb, trópusi, vagy trópusira hajló éghajlat alatt miért nem él meg a diófa. Például konkrétan a Franquette fajtára mondják, hogy telenként 1500 órás mélynyugalmi ideje van, 7 C° alatt. Nézzük meg ezt a görög diófát a Peloponnézoszon, Kefalinosz falu fölött, a hegyoldalban. Téli mélynyugalmát alussza, amikor körötte a többi mediterrán növény vígan vegetál. Nincs hideg, csak annyi, amennyi a diófának télen kell.

Nálunk hosszú a téli nyugalmi ideje a diófának. Ez a hosszú nyugalmi idő a kárpáti rassz tulajdonsága, ezzel biztosítja a kései virágzást, a Kárpát-medencén kívüli területeken is a fagyveszély elkerülését.

A diófajták felsorolása során ahol volt rá adatom, jelzem az adott fajta minimális téli mélynyugalmi idejét.

Hazai viszonyaink között télen, a fagymentes napokon él, dolgozik a diófa. Gyökere vizet vesz fel, szövetei duzzadnak. Téli, koratavaszi metszéskor nagy mennyiségű folyadékot veszíthet a sebeken keresztül, amelyek ilyenkor sebkezelő anyagokkal le se zárhatók.

A diófa téli nedvedzése enyhébb telű vidékeken, például Franciaországban lényegesebb kérdés. Ha a tél folyamán hosszabb fagymentes időszakok vannak, kérdés, a nedvtermelés milyen hatással van a diófára. Ezért a francia kutatók gyakori témája ennek vizsgálata. Például létrehozták a jobboldali képen látható fagyképző hüvelyt, amelybe a diófa törzse, ágai, vesszői a termőhelyen belehelyezhetők. A fagy mértéke, ideje szabályozható. Nemcsak a téli fagytűrést, hanem az őszi felkészülést is értékelni tudják, a tavaszi fakadást, valamint a virágzáskori fagyot is.

(Szentiványi Pétertől tudom, ilyen szerkezetet Érden is építettek, hazai fagytűrési vizsgálatok is folytak.)

Többéves vizsgálatok se hoztak még végeredményt, de hasznos részeredmények már vannak. Például a francia viszonyok között rendkívül aszályos, forró nyarú 2003-as évben a koraőszi fagy még a diófák kérgén is okozott elhalást, mert a fák lombjaikat korán elhullatták, a rendelkezésükre álló kevés tápanyaggal nem tudtak felkészülni a hidegre.

Fagyos időben nem nedvedzik a diófa. Enyhe plusz-fokoknál már igen. Mivel a vesszőkben és a gyökereknél nem azonos a hőmérséklet, a nedvezéshez az kell, hogy a vesszők körül a levegő és a gyökerek körül a föld egyaránt fagypont fölött legyen. Nem elég, ha csak egyik helyen magasabb a 0-nál.

A gyökerek vizet és oldott ásványi sókat vesznek fel, a vessző metszésfelületén mégsem víz, hanem cukoroldat csurran ki. A vessző szövetei alakítják ilyenkor különböző mono- és diszaharidokká a tárolt keményítőt. (A cukrok és a keményítő oda-vissza alakulása a hőmérséklettől függő állandó egyensúlyban van.) Nem a gyökerek nyomása nyomja ki a metszésfelületen a levet, hanem a fás részek szöveteinek aktív élettevékenysége, ozmózisos nyomása.

Ősszel a cukrok a fás szövetekben részben keményítővé alakulnak, keményítőként tározódnak. A cukor-formában maradt szénhidrát vízben oldva fagyálló folyadékot alkot, ami lehetővé teszi akár -30 C°-os hidegek elviselését is. A fagyálló cukorfolyadék nélkül a fagy szétfeszítené a sejtfalakat, szétroncsolná az élő sejteket.

A keményítő-koncentráció növekedése a tél közepéig tart a diófában. A tél közepétől pedig a léghőmérséklet plusz-fokaitól függően alakul cukrokká a keményítő, csökken a tartalék-tápanyag. A keményítő cukorrá bomlása már közvetlenül a fagypont fölött megkezdődik, nem kell hozzá magasabb hőmérséklet. Például 1 C°-on 6,5 %-os cukorkoncentrációt mértek a vizsgálat során.

A diófa tehát aktív a téli napok nagy részében is. És metszés esetén a télvégi cukoroldat-veszteség tényleges tápanyag-veszteséggel jár. De mivel a fás szövetekben a cukor-keményítő átalakulás egyensúlyt mutat, kellő erőállapotú fánál a veszteség nem veszélyes.

De ennél lényegesen bonyolultabb a kérdés. A keményítő-koncentráció a hőmérséklet csökkenésével csökken. (Gondolom, a fagytűrés érdekében ilyenkor nagyobb része alakul fagyálló cukoroldattá.) A fás részek ozmózisos nyomása, a nedvedzés erőssége pedig általában a tél vége felé növekszik. A vizsgált francia vidéken, francia diónál (Franquette) január végén a legnagyobb. De január vége után csökken. És nem esik egybe a nagyobb ozmózisos nyomás a nagyobb cukorkoncentrációval.

Másik tapasztalata ennek a kutatásnak, hogy a cukroknak nemcsak a diófa fagytűrésében van szerepe, hanem az ozmózisos nyomás szabályozásában is, a gyökerek vízfelvételének serkentésében. Télen ugyanis a diófában megfordul a tavasztól őszig szokásos ozmózisos nyomás, és nem a gyökerek pozitív ozmózisos nyomása eredményezi a vizek felpumpálását, hanem a fás részek, a vesszők szöveteinek téli életműködése, a gyökerek felé irányuló szívóhatása, negatív ozmózisos nyomása.

Így alátámasztható az a gyakorlati megfigyelés is, hogy a nyár végén vagy ősszel lombjukat vesztő diófák a rákövetkező télen miért gyengébbek fagytűrést, nedvedzést, tavaszi kihajtást illetően egyaránt.

Szóval, van még mit vizsgálni, van még min gondolkozni.

Csak kitérőleg jegyzem meg, a diófa a téli nedvedzést tekintve kisebbségben van a fás növények között. A tölgyek, a bükkök, a nyírek, stb. máshogy viselkednek. A juharok hasonlítanak a nedvedzésben a dióra.

Külön figyelmet érdemelnek az időjárási szélsőségek. Nagy hidegben, bizony, megfagynak a diófa fás részei, törzse is. Védelmet addig kap a diófa törzse, amíg a hótakaró alatt van. Afölött fagy meg. A fiatalabb fák tövükről újrahajtanak, regenerálódnak, egy csomó erős sarjhajtást hoznak.

A téli fagykár a hideg éghajlatú országokban gyakori probléma. Oroszországban a szamarai körzetben azt ajánlják, újratelepítés helyett használjuk ki a diófa regenerációs képességét, és hagyjuk meg az összes sarjat. Ne válogassunk köztük, hanem terítsük szét, kötözzük le őket. Így 2-3 év múlva nagy diótermést várhatunk, nem úgy, mintha előlről kezdtük volna a csemetenevelést.

A rajzzal ábrázolt fagykárt -39 C°-os hideg okozta. Pronyin azt írta 1952-ben, hogy a voronyezsi körzetben -40 C°-ot is kibírtak a diófák. A mutatott szamarai módszer nem is olyan ritka. Dél-Szibériában, Oszennyiki városban G. P. Kazanyin kiskert-tulajdonos arról számolt be, hogy 14 éves diófája, az egyik leghidegtűrőbb, Ideál fajta, máig megőrizte földön fekvő formáját.

Fagykáros, lekötözött sarjú diófa Szaratovban, a fagykár utáni második évben. Látjuk, tele van terméssel.

Ha hideg telet várunk, előzetes védelmet is nyújthatunk a diócsemetéknek. Oroszországban, az orenburgi körzetben így védekezik a várható kemény tél ellen egy kiskerti diósgazda:

Még nyáron, amikor még hajlik a csemete törzse, lehajlítja, leköti. A balra levőket a jobboldaliak tövéhez, és viszont. Így a várható hó alatt életben marad a legkritikusabb időszakban a diócsemete. Ha száraz hideg jön előbb, az így lehajlított csemeték lombbal, polietilén fóliával védhetők. De vigyázni kell, a takarás alatt ne melegedjen túl a csemete.

Kínaiak szerint is legjobb a téli fagykárt megelőzni a fiatal diócsemetéknél. Kössük össze a fiatal csemete vesszőit, hajlítsuk le a földre, és lapátoljunk rá földet.

Ha már nem hajtható le, ugyancsak kössük össze a vesszőket, és húzzunk a csemetére egy szemeteszsákot, amit megtöltünk földdel. Hú, de sok kézi munka kell ehhez! Csak kínai munkabérszint mellett éri meg. Tavasszal szedjük le a szemeteszsákot.

Persze, mindezt csak a hideg telű Hszincsiangban.

A hazai klímához jól alkalmazkodott, termesztésre engedélyezett fajták szigorúbb teleinket is károsodás nélkül elviselik (-25-28 C°-ig). Az ugyancsak a kárpáti fajtakörhöz tartozó, de a Kárpátoktól északra és keletre eső, tehát szigorúbb telű vidékeken kialakult diókból kinemesített fajták kanadai megfigyelések szerint károsodás nélkül viselik el a -37-39 C°-os téli hidegeket.

Nem így a kevésbé fagytűrő fajták, például a francia fajták, amelyek magyarországi meghonosítására váró teljes diófa-állománya fagyott ki egyszerre az 1920-as években, egy kemény télen. A francia, de főleg a kaliforniai fajtákról azt mondják, faállományuk, ágaik már -10 C° alatt károsodnak. A fák fagytűrő képességéhez hozzátartozik a megfelelő erőállapot. Tápanyaggal jól ellátott, vesszőit időben beérlelt diófa jobban bírja a téli nagy fagyot.

Most, hogy már tudjuk, hogy viselkedik a diófa télen, feltehetjük a kérdést, hogy a dió mint érett termés mit csinál ugyanakkor.

Mit? Megszáradva a hidegben várakozik.

Mire? Arra, hogy kicsírázhasson.

Tehát, mi kell a dió csírázásához? Szárazság és hideg. Az, hogy csíráztatás előtt a dió-embrió megkapja azt a beszáradást és azt a hideget, amire szüksége van.

Nemcsak a közönséges diónál, hanem más diófajok soránál is megvizsgálták ezt a kérdést amerikai kutatók (hadd ne térjek ki rá). Nyomukban pedig a közönséges dióra vonatkoztatva Hatice Dumanoglu is. Arra a megállapításra jutott, hogy csírázás előtt az embrió szöveteinek 8-10 hetes, 2-4 C°-os hideg a legjobb, és a szövetek kiszáradása.

A szárítás, a vízelvonás nemcsak természetes úton történhet, hanem például tömény sóoldattal is.

És a legérdekesebb, ha a dió mikroszaporításához testi szöveteket használunk fel, a sejtszaporodás megindulásához ugyanezek a tényezők a legjobb hatásúak. Tehát nemcsak az embrió, hanem a szomatikus sejtek aktivizálódásához is meghatározott, természetes folyamatok szükségesek.

Fel
Tovább