Vissza
Tartalomhoz

A dió származása

Mottó:
"A diófát megtalálták fosszíliaként harmadkori képződményekben, Franciaországban."
(Darwin)

A diófa eredeti származási helye nincs pontosan körülhatárolva, a Balkán-félszigettől Kisázsián, Perzsián, Afganisztánon át Kínáig húzódó sávba szokták helyezni, a hegyvidékekre. Közelebbről Közép- és Nyugat-Ázsia hegyvidékeire.

Az irániak szerint az iráni hegyvidékekről terjedt el, ahol jelenleg is pazar bőségben él a völgyekben, Tabriztól Mashadig. Ősöreg diófa Iránban:

Egyes források szerint a Kárpátoktól egészen Koreáig őshonos. Bár Korea nem biztos, maguk a koreaiak úgy tartják számon, a diófa a történelmi időkben került hozzájuk, Kínából. Nem is hajlandók a Juglans regia nevet használni, hanem csak a J. sinensis-t.

De Candelle szerint (1883) a Kárpátoktól Észak-Kínáig és egészen Japánig. Ez így valószínűleg igaz is, mert egy 1972-es ásatásban 7000 éves diómaradványokat találtak Kínában, az úgynevezett Cishan kultúrában.

Más források szerint a diófa az i.sz. 4. században került Kínába. Ezt látszik alátámasztani, hogy a dió kínai neve, hu tao tükörfordításban "barbár őszibarack"-ot jelent. A kínaiak barbároknak elsősorban az akkor Kína területén is élt ázsiai hunokat mondták. És ezt támasztja alá az a körülmény is, hogy a többezer éves kínai nyelvben olyannyira általános jelképrendszerrel szemben a hu tao-nak gyakorlatilag nincs jelképi értelme, tehát későbbi képződmény.

Véleményem szerint ha a nyelvészet és a tárgyi bizonyítékok ellentmondásban vannak, inkább a kézzelfogható valóságban bízzunk. Tehát, a dió Kínában is őshonos.

A dió Kínában:

Hazai őshonossága viszont bizonyos. A miocén korban, azon belül konkrétan 19,5 millió évvel ez előtt a Kárpát-medencében aktív vulkáni tevékenység zajlott, gyakori kitörésekkel. Ipolytarnócon a pompei Vezúv-kitöréshez teljesen hasonló esemény történt ekkor, a vulkáni hamu felismerhető, azonosítható növényeket temetett be. A ma már jól feltárt ipolytarnóci leletegyüttesben megtalálták, azonosították a diófát is.

Mondjuk tehát, hogy a Kárpátoktól az afgán hegyekig terjedhet a valószínű dió-őshaza, ezen belül Kisázsia és Perzsia lakói saját országukat tekintik a szűkebben vett őshazának.

Ugyanúgy Kirgizisztán is.



De még ez se biztos. Attól függ, mennyire megyünk vissza az időben.

Ásatásban már 30 millió évvel ez előttről, vagyis a földtörténeti harmadidőszak közepéről is találtak diópollent Frankfurt (am Main) mellett, akkor természetesen egészen más, melegebb volt a klíma. Ennek a pollenszemnek a képét baloldalt mellékelem. Ez időből származnak a brit szigetek diópollen leletei is. Skócia nyugati partján Kirkcudbright-nál is, Kelet-Angliában Norfolkban is, Dél-Angliában Somersetben és Devonban is diópollen került elő, sőt, fosszilis diófa-maradványok is.

A harmadkorból származó dióhéj-maradványokat találtak régészek Grönlandon is, valamint Szibéria közepén, az Ob partján is.

Ebben az időben, a miocén kezdetén nem a diófa alkalmazkodott az északeurópai hideg éghajlathoz, ellenkezőleg, Európa és Ázsia legészakibb végein is 11-12 C°-os éves átlaghőmérséklet, csapadékos éghajlat tette lehetővé a diófa jelenlétét.

Franciaországban, Ardeche-ben 8 millió éves megkövült dióleletet talált M. Riou. Ez már a harmadkornak, a miocénnek vége, és a diókövület mellett már ott találhatók a rágcsálók maradványai is.

Tekinthetjük tehát Európa nagy részét is a dió őshazájának, más kérdés viszont, hogy a jégkorszakok alatt a többi diófélével együtt kipusztult Európából. De a jégkorszakok szüneteiben itt élt. Ázsia nagy részéről is a hideg térhódításával, a jégborítás terjedésével pusztult ki, és szorult vissza Törökország-Irán-Észak-India-Dél-Kína-Korea vonaláig.

Például a Mindel glaciális elején (350 000 éve), amikorról a vértesszőlősi előember-lelet (Homo erectus seu sapiens palaeohungaricus) származik, paleobotanikusok rekonstruálták a korabeli növényzetet is. Szerintük valószínű a dió jelenléte.

Mert valamivel korábban, az első és a második interglaciális szakaszban egész Közép-Európában, Németország és Lengyelország mai területén kimutathatóan jelen volt a diófa. A fügével, júdásfával, babérral együtt.

Amikor a - nem tudom, miért - sapiensnek nevezett ember, ideértve a cro-magnoni embert is, mintegy 40-50 ezer évvel ezelőtt megjelent Európában, a diófa már itt volt. A neandervölgyi ember is ismerte, ette is.

A Francia Alpok Paladru nevű tavánál lévő ősemberi lakóhelyen végzett ásatás kb. 20-30000 éves diómaradványokat talált.

Mihelyt végetért az utolsó jégkorszak, az ember már diót evett. Sőt, az utolsó, Wurm glaciális egyik szünetében, a "Lascaux-i interstádiumban" is. Ezt a mai Peyrat-i, Terrasson melletti (Franciaország) barlangból származó elszenesedett maradványok bizonyítják, kb. i.e. 17-15000 körüli időből. Ekkor már az ember ismerte a diót, innentől jogosan nevezhetjük Homo sapiensnek.

A diófa az utolsó jégkorszak vége óta már folyamatosan honos Közép-Európában. Nem így Európa keleti végein!

Érdekes módon a Közép-Európával azonos ázsiai szélességi fokok mentén a dió ma sem jellemző. A Kaszpi-tengertől és az Aral-tótól északra eső síkságokon nemcsak a keményen hideg telek miatt nem terjedt el természetes úton, mert a téli hideghez ugyanúgy alkalmazkodni tudott volna, mint Mandzsúriában. Valószínűbb az a körülmény, hogy az őshazájának tekinthető hegyvidékekről, pl. az iráni hegyekből azért nem tudott észak felé terjedni, mert az emberi történelmet megelőző évezredekig, talán kb. i.e. 15000-ig a Fekete-, Azovi-, Kaszpi-tengerek és az Aral-tó vidékének az Ob medencéjéig akkor még összefüggő vízfelülete gátolta északi terjeszkedését, és a hideghez való lassú alkalmazkodását.

A vízzel borított terület csökkenésével, kb. i.e. 10000-ig pedig az éghajlat száraz volt, a sztyeppék, füves síkságok kialakulásának kedvezett, nem a diófának. A későbbi erdősülések is északi irányból terjedtek ezeken a keleteurópai-nyugatázsiai síkságokon dél felé, tehát az erdősülés nem a dió lakhelye felől következett be.

Azt már a magyar őstörténelemből is tudjuk, hogy őseink is az északi erdőségekből kiválva váltak pusztai népekké. Amikor arrafelé vándorolva foglaltuk el egyik őshazát vagy szállásterületet a másik után, az Azovi- és a Kaszpi-tenger, valamint az Aral-tó kiterjedése a mainál is kisebb volt, nyugodtan kóborolhattunk, és diófába sem ütköztünk.

A közönséges diónak néhány nagyobb rasszát is megkülönböztetik. Mint azt mindannyian jól tudjuk, egy biológiai fajon belül rassznak a faj egyedeinek olyan nagyobb csoportját tekintik, amely egyedek bizonyos tulajdonságaikban hasonlóak egymáshoz, és amely tulajdonságokkal megkülönböztethetők a faj többi egyedeitől. A rasszok fogalmához hozzátartozik, hogy területileg elkülönülten alakultak ki.

A Juglans regia fajnak külön kiemelendő az úgynevezett kárpáti rassza (alfaja, változata), amely a természetes diófa-állományok közül a legészakibb elterjedésű. Annyiban különbözik a fajtársak nagyobb részétől, hogy jobban bírja a hideget. Nem azért, mintha fagyállóbb lenne, hanem mert később virágzik, így elkerüli a fagyveszélyt. Ide tartoznak a Kárpátokon belül és kívül (ukrán, lengyel, cseh, német területeken) honos, természetes úton szaporodó fák, valamint az ezekből a természetes állományokból kiválogatás, esetleg keresztezés útján előállított, államilag elismert nemesített fajták, így a magyar fajták is. Az Egyesül Államok keleti felén a kárpáti rasszhoz tartozó fajták jobban beváltak, mint a dió egyéb (ott angol vagy perzsa - english, persian - diónak nevezett) fajtái.

További rasszoknak a mandzsúriai és a közép-ázsiai (perzsa) diót tekintik, és ezeken kívül megkülönböztetik a termőhely szerint elkülönült francia és kaliforniai fajtaköröket is, amelyek - főleg az utóbbiak - többnyire nemesítés eredményei.

A mandzsúriai diót illetően azonban erős fenntartásaim vannak. Szerintem az mindig is külön faj volt, csak a termése hasonlít erősen a mi diónkra, és - mint említettem - a közeli rokonság miatt jól porozza a közönséges diót.

A dió az emberi őstörténetben

Az emberi őstörténet, a történelem hajnala már kapcsolatos a dióval. Az ember ősei az emberré válás folyamata alatt végig diót ettek. A dió az ember egyik legősibb tápláléka.

A legrégebbi, ember által fogyasztott dió maradványait észak-iraki ásatásokban lelték fel, a Shanidar barlangokban. Mintegy 50000 (nem tévedés, ötvenezer) évvel ez előttről. Igen, itt.

De lehet, hogy tévedtem. Nem Shanidar, hanem Sanibar. A többi stimmel.

A paleolitikus időkből vannak ásatásbeli bizonyítékok a dió jelenlétére Európában, az ibériai félszigeten is.

Svájcban i.e. 7000-10000 közötti időről találtak diómaradványokat.

A neolitikus korból, i.e. mintegy 6000 körüli időből is vannak franciaországi, Terrasson melletti leletek, amelyekben bizonyítottan pirított diót fogyasztott a kései kőkorszak embere. A tűzhelyek körül a pörkölt, pirított dió héját is megtalálták. Kőkorszaki diópollen-leletek és megégett dióhéj-maradványok bizonyítják, hogy a kőkorszakban Németország középső részén, Wesztfáliában is jelen volt a diófa.

Erre az időre tehetők az izraeli ásatások diótörő-kő leletei is.

Ugyancsak a neolitikum korából Kisázsiában, Konya-Süberde ásatásaiból is előkerült a dió.

Ásatásokból bizonyított, hogy nemcsak a barlanglakók (Franciaország: Lascaux, Ibéria: Altamira), hanem a cölöpépítmények történelem előtti korának emberei is fogyasztották a diót. Ezt bizonyítják az észak-itáliai, a dél-németországi, svájci, valamint a karintiai ásatások is. És a franciaországi, Isere megyei Charavines tó cölöpépítményeinek feltárása is, ahol i.e. 2500-ról ugyancsak megtalálták a diómaradványokat.

Mivel az ember ősidők óta ismeri a diót, sok nép ősi mitológiájában, népszokásaiban is szerepet kapott. Erről külön beszélek.

Sorsa az emberi történelemmel fonódott össze, hiszen az ember lépett elő fő terjesztőjévé. A kereskedelmen kívül a hódítások, a migrációk szerepe volt nagy abban, hogy ma már Kaliforniától Chiléig és Tazmániáig mindenhol nagyban termesztik.

Úgy tartják, a diófát a Közép-Keleten, a mai Irak területén, a folyóvölgyi legelső civilizációkban vonták először termesztésbe. Legalábbis a legelső írásos bizonyítékot Mezopotámia hagyta ránk. Amikor Hammurabi i.e. 2100 körül - más forrás szerint i.e. 1795 körül - egész Mezopotámia ura lett, fontos tennivalói közé tartozott a világ első írott törvényeinek megalkotása, amelyeket - papír még nem lévén - égetett agyagcserepeken hagyományozott ránk.

Törvényeiben - sok más, szempontunkból kevésbé lényeges törvénycikk mellett - a világon elsőként írta elő a betakarított dió tárolásának, elosztásának, fogyasztásának szabályait. Ezek lényege az volt, hogy a dió királyi táplálék, ezért az uralkodót illeti. (Nyilván.)

A dióval kapcsolatos rendelkezéseit kőbe is vésette, kemény fekete diorit oszlopokba. Kőbevésett törvénye szerint a papok még ehettek belőle, (hiszen ők vésték kőbe), de a köznép, a szegények már nem. Hammurabi törvénykönyvének itt látható egy részlete, talán éppen az, ahol a dióról rendelkezik.

Krisztus előtt 2000 évvel Mezopotámiában a khaldeusok olyan, kőbe vésett feliratokat hagytak hátra, amelyekben szó esik arról, hogy a babiloni függőkertben diófák is voltak. Ezt tudva már nem csodálkozunk azon, hogy a függőkertek valóban a hét világcsoda egyike voltak.

Mezopotámiából már csak egy lépés volt, és a diófa az írott történelem hajnalán továbbterjedt a Földközi-tenger keleti medencéjébe, Palesztinába, Egyiptomba, Krétára, Kisázsiába. A Mezopotámiába betörő asszíroknak tulajdonítják, hogy a diófát a Közel-Kelet általuk meghódított vidékein elterjesztették. Krétára és a görög szigetekre pedig állítólag a föníciai hajósok juttatták el.

Jaj, de könnyelműen jelentik ki írásos forrásaim szerzői, hogy a diófa az írott történelem hajnalán jutott el Palesztinába! Ott volt az már régebben is. A mai Izrael területén végzett újabb ásatások nagy számban hoztak felszínre bizonyítottan diótörésre szolgáló köveket i.e. 7000 körüli időből, akármilyen népek laktak is akkor arrafelé. A diót már akkor is törték.

A dió terjedése - állapítja meg Michel Ducros - a korai történelem idején az írás kialakulásával egyidőben ment végbe. A bagdadi agyagtáblák, a Holt-tengeri kéziratok, az ékírásos mássalhangzó-szövegek, valamint a görög ábécé kifejlődése során mindenhol megemlítik a diót.

A Bibliában is olvashatunk a dióról, mégpedig igen előkelő helyen, rögtön a Biblia elején, Mózes I. könyvében.

A 43. részben a következők állnak: "11. És monda nekik Izráel az ő atyjok: ...vigyetek ajándékot annak a férfiúnak; ...mirhát, diót, mandulát."

Tehát amikor Mózes a Biblia első könyvét írta, a dió már értékes ajándék volt.

Salamon, a zsidók legendásan bölcs királya is érdemesnek tartotta megörökíteni: „A diófás kertekbe mentem vala alá, hogy a völgynek zöld füveit lássam”.

Vagy másik Bibliafordítás szerint: "A diófásba mentem, hogy megnézzem, fakad-e (az élet) a völgynek aljában; hogy lássam, kihajtottak-e már a szőlők, s virágba borultak-e a gránátalmafák."

Ezek a Szentírás szavai, bármelyik fordítást olvassuk is, szó szerint kell venni.

Salamon király és az énekek éneke:

Egyiptomban hieroglifákon maradt a dió megörökítve, Kleopátrával összefüggésben, de erről majd később lesz szó.

De nemcsak a hieroglifákon maradt fenn a dió, hanem az óegyiptomi múmiákon is, balzsam formájában. A dióolaj már akkor a balzsamok egyik alapanyaga volt.

Kréta szigetén a történelem hajnalán általános volt a diófogyasztás. Egy amerikai egészségügyi folyóiratban arról számoltak be nemrég, hogy - részben a diófogyasztással, részben az olivaolaj és a porcsin fogyasztásával összefüggésben - a prehellén Krétán gyakorlatilag ismeretlenek voltak a szív- és érrendszeri elhalálozások (Santé Magazine 1994. évi 4. sz.).

Kisázsiában, a Fekete-tenger mellékén pedig legalább 2000 éve termesztik a diót, amint azt Sztrabóntól tudjuk.

Gordioni (tetszik tudni, ez volt az a kisázsiai város, Gordiusz, ahol az indokolatlanul nagynak nevezett Sándor vagdalkozott, amikor nem tudott egy csomót megoldani - nem bírt vele, ezért felülírta a csomómegoldás szabályát), szóval, gordioni ásatásokból azt is tudjuk, hogy Midász király palotájának feltárása során diófabútorokat is találtak.

Kínai feljegyzések szerint Kínába is ekkor jutott el a diófa, a Han dinasztia idején, körülbelül a mi időszámításunk kezdetén (+-200 év).

Ősi kínai diófa:

És Európában? Erről a folytatásban olvashatunk.

Fel
Tovább