Vissza
Tartalomhoz

A diófa alkata

Mottó:
„Az aranyos diófának lehajlik az ága”
(Magyar népdal)

"Sátoruljatok csak,
hűs diófáim.
(Kiss Benedek)

A diófa a leginkább fényigényes kultúrnövény. Növekedéséhez is, termőképességéhez is fény kell. A napfényes helyet szereti. Ha nem éri árnyék, törzséről sok elágazást hoz, ágait korán szétteríti. Árnyékos helyen megnyúlt törzset, kevés elágazást fejleszt, a napfény felé törekszik.

A diófa alkata, felépítése sajátos, tetszetős, hangulatos. Emiatt dísznövénynek is tekinthető. Felépítése botanikai sajátosságából adódik, abból, hogy a diófa a csúcsrügyből virágzik.

Nyílt területen, ahol a diófa minden oldalról kellő fényt kap, a következők szerint formálódik alkata.

A fiatal csemete első hajtásaival kijelöli leendő ágainak irányát, jellemzően alacsonyról indítva ágait. A következő 1-2 évben törzse a csúcsrügyből többé-kevésbé egyenesen, függőlegesen nő tovább, és az előző évi csúcshajtásnak megfelelő vesszőről hasonlóan újabb elágazásokat hoz. A korábbi években hozott elágazások csúcsrügyeiből az ágak tovább növekszenek, jellemzően íves, többségében felfelé ívelő irányban. Mintegy megalkotják a diófa koronájának terét. Az évenkénti emeleteken ez a folyamat ismétlődik, ezt nevezik szakemberek hierarchizálódásnak. A vesszőkön lévő rügyeknek mindig csak kisebb része hajt ki.

A diófa néhány éves korában megjelennek az első nővirágok a csúcsrügyekből fejlődő éves hajtások végén. Akkor, amikor a csúcsi szaporítószövet, a merisztéma az éves növekedés leállása idején már kellő erőben, kondícióban érzi magát, a csúcsrügy kifejlesztésekor a csúcsrügy kezdeményében a vegetatív szövetek szaporítása mellett virágkezdeményt is alakít, ami a következő év tavaszán a friss hajtás végén fejlődik tovább nővirággá. Mivel a nővirág kezdeménye foglalja el a csúcsi szaporítószövet helyét, a nővirágos hajtás nem tud tovább növekedni, illetve csak annyira, amennyire a virág megjelenése után a hajtásnak a virág alatti részén lévő sejtek teljes kifejlődése, meghosszabbodása lehetővé teszi. A további növekedést a hajtás kifejlődése után a hajtás rügykezdeményeiből, most már mondhatni, rügyeiből a nővirág, illetve a terméskezdemény alatt kitörő hajtás, az áltengely biztosítja.

Ez viszont már azt eredményezheti, hogy nem egy, hanem két hajtás indul a virág alól. Ugyanez a helyzet, ha a csúcsrügy hajtása - a nővirágzás miatt - valóban nem nő tovább, hanem a csúcsrügy melletti oldalrügyekből fejlődik a hajtás. Ezt a francia szakirodalom „váltás”-nak mondja (relais), a két új hajtást pedig villának (fourche). Ez esetben is jellemzően két hajtás indul a termő rügy mellől. (Egyes fajták az oldalrügyek nagy százalékán is virágot, termést hoznak, pl. a kaliforniai Payne fajta, ezek a fajták értelemszerűen jóval kisebb növekedésűek.)

Megjegyzem, a hímvirágzás a növekedésre semmilyen hatással sincs.

A diófa tehát nővirágzáskor, terméshozáskor rendszerint megkétszerezi hajtásainak, csúcsrügyeinek számát! A villázódás jelensége a következő években is ismétlődik, a nővirágzások alkalmával. Értelemszerűen a diófa rendelkezésére álló víz és tápanyag-mennyiség két hajtásra oszlik el (nem beszélve a termés kineveléséhez szükséges tápanyagról), ezért a két új hajtás rövidebbre nő, mint virágzás nélkül. Ebből az következik, hogy a termő diófa növekedése lelassul a kezdeti évekhez képest.

A nővirágzás tehát csökkenti a növekedést (akkor is, ha a virágból nem lesz termés). Ezért erdészeti, fatermelési célra a későn termőre forduló típusok a kívánatosak, amelyek hosszú egyenes törzset nevelnek.

Ha a diófa függőleges központi tengelyén a nővirágzás miatt bekövetkezik a „váltás”, attól kezdve a törzs kettéágazik, megszűnik a központi tengely. Hasonlóképpen az ágak vége is terméshozás esetén rendszeresen szétágazik. És így tovább, a gallyak, vesszők is. Az állandó villázódás következtében jellemzően olyan struktúrája alakul ki a diófának, a koronának, amelyen belül vannak az ágak, gallyak, és kívül a hajtás, a lomb, a termés. Jó termőképességű diófajták koronája jellemzően gömb alakúvá válik.


Természetesen ez csak elmélet, a gyakorlatban egyes ágak hosszabbak, (áltengely), mások rövidebbek. Idő kell, míg az ágak közti teret is be nem növi a fa.

Az alábbi kanadai felvételen jól látszik a leírt villázódás:

Erre mondja Turcanu professzor, hogy a diófa elágazásai jellemzően dichotomikusak, vagyis jellemzően kettősek. Egy elágazásból ritkán nő több ág, esetleg, legfeljebb négy.

A diófa - nem tudom, hogyan, de mégis - „látja” a fényt. Arrafelé indítja hajtásrügyeit, növeszti hajtásait, amerre fény, hely, tér van, oldalirányban, de akár lefelé is. Kialakítja és betölti a saját terét.

Az alsó, árnyékban lévő vesszők, gallyak, ágak nem kapnak a növekedésükhöz elég fényt, és a fa a tápanyagokat a jobb helyzetben lévő részek felé csoportosítja. Ezért a rossz helyen lévő vesszők, gallyak, ágak nem hajtanak ki, elhalnak, a fáról letöredeznek. A fa fejlődésével ez az öntisztító, elhaló folyamat is állandó. Az elágazások, a csúcsrügyek száma, így a termés ezért nem nő a 2 hatványai szerint. Nem beszélve a vesszők oldalrügyeiből származó hajtásokról, amelyek viszont növelik a vesszők számát.

Magunk is elősegíthetjük, hogy a diófa hosszú egyenes törzset neveljen. Évente a központi tengely konkurenseként növő vesszőt lemetszhetjük, amíg - létráról - elérjük.

Az idős diófa jellemzően igen rövid hajtásokat hoz, ha koronája ép, és a környezeti hatások nem serkentik növekedésre, például egyik oldaláról nem vágnak ki egy addig meglévő nagyobb fát, amikor igyekszik a rendelkezésére álló teret betölteni. Az idős fa nem nő észrevehető mértékben. Bár még hosszú ideig képes egészségesen élni és teremni, magassága gyakorlatilag nem nő tovább.

Idős korban bizonyos fokú önifjítást végez a diófa. Előbb a gyenge, fagy vagy egyéb ok miatt elpusztult vesszők, beteg gallyak száradnak le, és néhány közepesen vastag ággal is folytatja. "Önritkítás" - mint Turcanu professzor mondja. Persze, ez már az öregedés. Az elhalt ágak utat nyitnak a farontó gombáknak. Ne is mondjuk tovább.

A növekedés időskori leállása a diófa ágainak állagából is adódik. A diófa faanyaga erős, rugalmas. Fiatal korban a vesszők felfelé ívelődnek, később a vékonyabb-vastagabb ágak - a lomb és a termés súlya alatt is - lefelé hajlanak. Ez jellemző a felsőbb szinteken lévő idősebb ágakra is, amelyek lefelé hajolva az alul már elpusztult, lehullott ágak helyét foglalják el. Így a felső, legfelső ágak hajtásainak nem kell felfelé törekedniük, az alsóbb ágak lehajlásával kellő életterük van. A növekedés ezért sem szembeötlő.

Erdei körülmények nem igazán kedveznek a diófának. Akkor képes erdőben élni, ha legalább a csúcsa fényt kap, például a diófával együtt növekvő más fák között, új telepítésű erdőben, vagy erdőirtásban. Ilyen körülmények között az első években törzse erős növekedési erélyt mutat, vesszői, ágai viszont jóval vékonyabbak, nem feltörekvőek, és nem mutatják azt a felívelést, amit a szabadban nőtt társaik. Erdőben a diófa jóval később kezd virágozni, mint szabadban. Végül is erdőben szép, egyenes törzsű, de gyenge ágrendszerű fák fejlődnek, amelyek érdemleges diótermést nem adnak.

Ha a diófát kiskertbe telepítjük, legyünk figyelemmel a várható növekedésére. A korona szélessége 25 méterig terjedhet. Az évek előrehaladtával így alakul a diófa mérete:

F. L. Scsepetyev szerint a korona átmérője és magassága között számszerűsíthető korreláció áll fenn.

Kifejlett korában a diófa mérete akár a háromszorosa is lehet egy kisebb háznak, például egy hétvégi háznak. A kép Romániában, a Keleti Kárpátokon kívül készült.

Mindannyian láttunk már nem faalakban, hanem hatalmas bokorként növő diófákat. Ez az alak nemcsak a közönséges dióra, hanem a diófélék többi családtagjára is jellemző.

A bokoralak nem tévesztendő össze a fent leírt alkati tulajdonságokkal. Akkor jön létre, ha a fa fiatal korában, 10-15 éves koráig bármilyen ok miatt, például a törzset károsító farontó gombák vagy mechanikai kártétel miatt elpusztul a törzse. Vagy ha kivágják. Ekkor a tövéről igen sok egészséges, gyorsan növő sarjat képes indítani, mivel gyökérrendszere kiterjedt, és él, és dolgozik.

Ilyenkor tövétől kezdve bokorformát alkot.

Így van ezzel a többi dióféle fa is.

És a diófa törpenövése? (Nem a bonzai-fákra gondolok, azok növekedésébe mesterségesen avatkoznak be.)

Ilyen is van, de nagyon ritkán, és gyakorlatilag még nem vizsgálta senki. Egy kaliforniai tanulmányban említik S. A. Weinbaum és munkatársai, hogy faiskolai körülmények között véletlenszerűen többszázas tömegben találtak törpenövésű, rövid hajtásokat hozó, egyébként szépen fejlődő diócsemetéket, normális növekedésű csemeték között, azokkal vegyesen. A törpék mind Serr fajtájú oltványok voltak, azonos alanyon. Feltételezik, hogy az alany növekedési hormon termelési jellemzőit a nemes rész is átvette. Érdekes lenne tudni, hogyan. Dehát ezt nem vizsgálta senki.

Pedig a korszerű, intenzív sövényültetvények esetében a hektárankénti termés növeléséhez nagyon hasznos lehetne.

A diófa gyökere

Mottó:
"A diófa és a teacserje gyökerei egyaránt lefelé fejlődnek;
ha kavicsba vagy törmelékbe ütköznek, a fiatal növények újból felfelé törnek."
(Lu Yu: Teáskönyv)

"A közönséges dió gyökérzete fiatal (1-2 éves) korban répaszerűen megvastagodott, hosszú karógyökérből és nagyon kevés, vékony hajszálgyökérből áll. Ha nincs akadálya, akkor a karógyökér csak többéves korában és meglehetősen mélyre fúródva kezd elágazni, ezért kedveli a mély termőrétegű talajokat." (Szentiványi Péter)

A fiatal diócsemete mintegy három évig elsősorban nem a talajfelszín fölötti részeit, hanem a gyökerét fejleszti, a vastag karógyökérben sok tartalék-tápanyagot halmoz fel. A gyökér fejlődése a hajtás, fiatal törzs fejlődésének többszöröse, az első életévben hatszorosa is lehet.

Turcanu professzor így jellemzi a diófa gyökerét:

A csemete első évében a főgyökér 50-80 cm-t nő lefelé, szélsőséges esetben akár 2 métert. Ugyanakkor a csemete földfeletti növekedése csak 35-40 cm. A főgyökér második éves növekedése 1 méter körüli.

Az első éves csemete főgyökerének vastagsága a talajfelszín-közeli részen 2-3 cm.

A főgyökér erőteljes növekedése ugyanakkor csak rövid ideig, 3-5 évig tart. A főgyökér vastag része idősebb diófák alatt is csak 3-3,5 méterig nyúlik. Ha nő is lejjebb, mert 20-30 éves korában 6,5-7 méterre is leérhet, az már vékony, kb. 3 cm-es.

A dió közhiedelmileg mélyen gyökerezik. A főgyökér több szerző szerint is 3-4 m mélyre hatol, az altalaj vizét is hasznosítja, ha áthatolhatatlan talajrétegek nem gátolják.

Egy francia szakvélemény szerint viszont - köves talajon vizsgálva - a főgyökér se hatol 80 cm-nél mélyebbre.

Látjuk, gond akkor van, ha az elültetett diócsemete karógyökere nem tud növekedni, lefelé hatolni. Egy török szakírótól azt olvastam, hogy ha szárazságban a karógyükér elpusztul, helyette a fiatal diófa nem tud másik karógyökeret fejleszteni. Ilyenkor a gyengén elágazó, felszínhez közeli vékony gyökerek veszik át a főszerepet, de azok nem hatolnak olyan mélységbe, mint az eredeti karógyökér. A felszínhez közelebb, széltében terjednek, tehát a fiatal diófa sokkal érzékenyebb a vízellátásra (csapadékra vagy öntözésre).

Saját, üzemi tapasztalatom is hasonló. A dióskertem területén előforduló kisebb szikes talajfoltok sok gondot okoznak. Ha sok a víz, a vízzáró altalaj miatt a szikes mélyedésekben megfullad, elpusztul a diófa főgyökere. Ha kevés a csapadék, a felszínközeli talaj hamarabb kiszárad, és a karógyökerek nem tudnak a mélyből vizet szívni, mert a vízzáró rétegen nem tudnak áttörni. Mindkét esetben a karógyökér és vele együtt a fiatal diófatörzs pusztul el. A fa pusztulása nem végleges ugyan, mert az elágazó vékonyabb gyökerek segítségével több tőhajtás is kihajt, de a fa fejlődése több évvel marad el a közeli, megfelelő talajon nőtt diófáktól. (Nem beszélve arról az esetről, ha az oltás alól, a vad részből történik a kihajtás.)

A diófa gyökerének tehát jó talaj kell.

Mivel a diófa gyökere szemmel nem látszik, a különböző szerzők különbözőképpen írják le, a leírások sokszor ellentmondóak.

A gyökérzet nagyobb része természeténél fogva erősen szerteágazó, sekélyen terjedő. Turcanu professzor szerint jó talajokon a diófa oldalirányú gyökerei 20-60 cm mélységben húzódnak, mélyebben kevés oldalirányú gyökér található. A főbb oldalirányú gyökerek erősen megvastagszanak, 20 cm vastagságot is elérnek.

Vizsgálatok szerint a diófa gyökértömegének 75 %-a a talaj felső 80 cm-ében helyezkedik el, zöme 40-60 cm mélységben.

Egy másik vizsgálat szerint a felszínhez közelebb eső, vékonyabb gyökerekből álló gyökérhálózata mintegy 85 cm mélységig éri el a talaj tápanyagait. Az előzőekben írtakkal ez a megállapítás ellentétes, dehát mit csináljak, a különböző szerzők különbözőket írnak, én csak követni tudom a tudósabbakat.

A különböző leírásokból két megállapítás bizonyos. Egyrészt az, hogy a diófa a talaj 80 cm-es mélységéig vesz fel aktívan, nagy mennyiségben vizet.

Másrészt az is bizonyos, hogy nem úgy kell elképzelnünk a diófa gyökérzetét, mint hallani, hogy a korona tükörképe. Sokkal inkább úgy, hogy bár néhány erősebb gyökér mélyebbre is hatol, de a gyökérzet nagyobb része a sekély rétegekben helyezkedik el, ott aktív, onnan szedi fel a vizet és a tápanyagot. A hatalmas lombozatot tartó erősebb gyökerek is úgy rögzítik adott helyzetében a törzset, hogy a felszín alatt nem túl mélyen több irányba ágaznak, és minden erősebb gyökér az irányultságának megfelelő irányból érkező szélnyomás erejét fogja fel. Nem pedig úgy, hogy a törzs vastagságának mintegy megfelelő függőleges oszlop fogná a fát a talajba.

Jól látszanak a diófa talajfelszín-közeli gyökerei, ha a diófa közelében csatornázási mélyépítési munkába kezdünk. Meglepő, milyen közel a felszínhez milyen vastag gyökereket találunk.

A talajfelszínhez közel olyan mélységben találjuk meg a diófa gyökereit, amilyen mélyen a talaj művelve van. Rendszeresen szántott, tárcsázott talajban a felszínközeli gyökerek a művelt talajréteg alatt húzódnak. Gyepes, műveletlen területen a sekélyen helyezkedő fűgyökerek között a diógyökér is megtalálható.

Lejtős területeken a diógyökereknek jelentős erózió-visszatartó hatása van. Még a földcsuszamlást is mérséklik, mint azt Turcanu professzor felvételén is látjuk. A kép egy lejtőn álló diófa alulról széthasadt törzsét mutatja, földcsuszamlás után. A diófa ha belepusztul is a földcsuszamlásba, erősen mérsékli azt, ezzel csökkenti a károkat.

(Fontos tulajdonsága ez a diófának. A szőlőgyökér nem védi meg a szőlőt. Magam láttam 1965-ben Kisbágyonban, hogy a magántulajdonú szőlőültetvény egy földcsuszamlás alkalmával hogyan ment be önként a tsz-be. Pedig nem is politikai földcsuszamlás volt, hanem valóságos.

Kézenfekvő a következtetés: Magántulajdonú földparcellánk szélére ültessünk diófákat, ha meg akarjuk védeni az einstandolástól. Államosításra hajlamos politikai viszonyok között.

De gyerünk vissza a gyökerekhez. A gyökerek oldalirányú kiterjedésére az jellemző, hogy a lombkoronán messze túlnyúlnak. Addig pedig, amíg a fiatal diófa nem fejleszt széles koronát, a gyökérzóna oldalirányú kiterjedését úgy becsülhetjük meg, hogy a fa magasságának megfelelő távolságot számítunk minden irányban, illetve valamivel nagyobbat.

Egy 20 éves diófa gyökérzónája a lombkorona szélétől minden oldalon 4 m-rel tágabb, tehát a gyökérzóna átmérője 8 m-rel nagyobb. Ez nem azt jelenti, hogy a hajszálgyökerek csak a lombkoronán kívül keresik a vizet és a tápanyagokat, hanem azt, hogy a gyökérzet ilyen körben aktív, és ezt a fa műtrágyázása, öntözése során figyelembe kell venni. A csemetekor elmúltával, már néhány éves korban a fát már nem elég a tövéhez juttatott vízzel öntözni, és a fa körül kikapált tányérba műtrágyázni, hanem a lombkoronán túlterjedő területre kell a műtrágya-igényt és az öntözővíz-szükségletet számolni. Ahogy nőnek a fák, a növekedéssel négyzetes arányban nő a műtrágya- és az öntözővíz-igény. Egy felnőttkorú diófa gyökerei szabad állásban 200 m2 területet is elfoglalnak.

Szemléletesen győződhetünk meg az idősebb diófák gyökérzónájának kiterjedéséről egy nagyüzemi diószüret alkalmával. Amikor a nagy teljesítményű rázógép működni kezd, a fa törzsétől 15 m távolságban is jól érezzük a talaj földrengésszerű rázkódását. Nem a talaj, a diógyökér közvetíti az energiát ekkora távolságra.

Úgy is lehet számolni a gyökérzóna kiterjedését, hogy a lombkorona szélén kívül - nem sugárirányban, hanem területben (nem méterben, hanem négyzetméterben) - esik a gyökérrel átszőtt talajfelület egyharmada, kétharmada pedig a korona alatt. Ugyanakkor a koronacsurgó vonalán belül háromszor akkora a gyökérsűrűség, mint azon kívül.

Ami pedig a gyökérzet vastagság szerinti eloszlását illeti, azt mondják, az 1 mm-nél vékonyabb hajszálgyökerek, tehát a diófa gyökérzetének legaktívabb része teszi ki a gyökértömeg 35 %-át. A 2 mm-nél vékonyabb gyökerek pedig összesen a gyökérzet 75 %-át. (Ez utóbbi vizsgálati eredmény 4 éves diófára vonatkozik.)

A 3 mm-nél vastagabb gyökerek hossza egy 24 éves diófa esetén 310 m, kiterjedésük 200 m2.

A diófa gyökereinek vizsgálata során feltűnik simaságuk, a más fákhoz képest jóval ritkább hajszálgyökér-állomány. A diófának nincs szüksége olyan sűrű hajszálgyökérzetre, mint más fáknak, a tápanyagfelvételben nagy segítségére vannak a talajban vele együtt élő mikroszkopikus gombák. A diófa jellemzően szimbionta fa, sok gombafajjal él együtt. A gazdag talajélet tehát nagyon fontos a diófának. Tápanyagban szegény talajokon rosszabbul él meg, rosszabbul növekszik a diófa, mint más fák. Mert hiányoznak a talajból azok a gombafajok, amelyek a segítségére lehetnének.

A diófa életének első éveiben elérhető gyorsabb, kiterjedtebb gyökérfejlődés maga után vonja a korábbi termőre fordulást, és együtt jár a bővebb terméssel. A gyökérfejlődés úgy gyorsítható meg, hogy az első éves csemetét a főgyökér elvágásával emeljük ki, majd ültetjük át. Ez történik a faiskolai nevelés során. Ezzel az eljárással azt érjük el a helyben nőtt magonc dióhoz viszonyítva, hogy az oldalgyökerek fejlődése gyosul meg, a fiatal csemete gyökérzetének nagyobb része helyezkedik el a talajéletben leggazdagabb, tehát legaktívabb felső talajrétegben. Több tápanyagot vesz fel, gyorsabban nő, fejlődik a csemete. Végső soron erősebb, egészségesebb lesz, hamarabb kezd teremni.

A gyökér funkciói nem merülnek ki a fa rögzítésében és a víz, valamint a benne oldott ásványi anyagok felvételében. A diógyökér sejtjei aktív biokémiai tevékenységet is végeznek, leginkább szénhidrátokat szintetizálnak és bontanak le.

A diógyökér éven belüli aktivitásának is vannak jellegzetességei. Már a tél végén a fagymentes időben aktív a diófa gyökere. Ilyenkor a téli tartalék tápanyagot használja élettevékenységéhez, a víz és az ásványi anyagok felvételéhez. Igazán aktívvá május és július között válik a diógyökér, a kilombosodás és az intenzív hajtásnövekedés időszakában. A nyár második felében aktivitása csökken, majd nyár végén-ősszel újra erősödik, dióéréskor, a hajtások beérlelésekor, a törzs és az ágak vastagodása idején.

A gyökér külső része finoman recés, feketés héjkéreg. Puha, húsosnak mondható. A gyökér belső szöveteinek színe fiatalon sárga, később fehéres. Mohácsy és Porpáczy a fiatal gyökér szerkezetét szivacsosnak, sok, tág üregű tracheával ellátottnak tapasztalta, a kérget pedig vastagnak.

A diófa gyökérzetének és törzsének találkozása külön figyelmet érdemel. A változatos irányba elinduló gyökerek találkozása a törzs szöveteivel érdekes, esztétikus faanyagot ad. Ezt a faanyagot magyarul diógyökérnek hívhatjuk, igazából nem gyökér, mert a törzsnek a föld felszíne körüli részét is tartalmazza. Neve a francia faiparban ronce, az amerikaiban pedig burl.

Előfordul, hogy a diófa gyökere sebzés következtében gyökérsarjat fejleszt. A gyökérsarjról a fa - oltvány esetében az alany - vegetatív klónjaként fejlődő diócsemete mint új dióegyed keletkezhet. De ez nem gyakori. Mindenesetre a diófa vegetatív szaporításának egy lehetséges, de ritka formája.

Fel
Tovább