A távolabbi rokonok meglátogatása után gyerünk haza saját családunkhoz, a diófélékhez:

--------Juglandales ------------Diófélék rendje
--------Juglandaceae -----------Diófélék családja

A diófélék az összes többi növénytől jól elkülöníthetők, egy sor biológiai és küllemi jellegzetességben (vegetatív és virágzási karakterekben) egyedülállók.

A diófélék családján belül 9 nemzetség van, összesen kb. 70 fajjal, amelyeknek nem mindegyikét írták még le botanikailag.

A fajokon belül jelentékeny a változatosság, a különböző típusok, fajták és egyedek kereszteződéséből eredő változékonyság, és fajok közti hibridek is vannak. A nemzetségek:
--------Alfaroa ----------------7 fajjal
--------Annamocarya ------------1
--------Carya -----------------19
--------Cyclocarya -------------1
--------Engelhardia -----------11
--------Juglans ---------------20
--------Oreomunnea -------------2
--------Platycarya -------------1
--------Pterocarya -------------6

A legújabb, molekuláris biológiai vizsgálatok tisztázták a dió-nemzetségek egymás közti rokonsági viszonyait, ami a XVI. Nemzetközi Botanikai Kongresszuson került ismertetésre. Megpróbálom érzékeltetni:

A molekuláris biológia tehát felülírta a korábbi, pusztán a külső megjelenési, morfológiai jegyek alapján történt rendszerezést.

A Juglans fajoknak tehát nem a termés szempontjából hasonló Carya-diók a legközelebbi rokonai, hanem az apró dióméretű szárnyasdiók és az egy szem Cyclocarya.

Legújabban már azt olvasni, hogy a diófélék családján belül két nemzetség-csoport különíthatő el, az Engelhardioideae és a Juglandoideae. Az előbbihez a fenti családfából az első három nemzetség tartozik (Engelhardia, Alfaroa, Oreomunnea), valamint a Platycarya. A másodikhoz az összes többi.

Az Engelhardioidae-csoport nezetségei trópusi dióknak mondhatók, a többi dióféle mérsékelt égövi, nagy általánosságban.

A két csoportot elkülönítő jegy, hogy az E. nemzetségcsoport fáinak rügyei jellemzően pikkely nélküliek, a J. nemzetségcsoporté rügypikkelyesek.

Az Orosz Tudományos Akadémia biológiai enciklopédiája így ábrázolja a dió-nemzetségek elhelyezkedését a világon, folyamatos vonallal kerítve a Juglans nemzetséget, szaggatottal a Caryát, pontozottal az Engelhardiát, függőleges vonalakkal a szárnyasdiókat. Pontos, megbízható a térkép, bár a kisebb nemzetségek hiányoznak.

A rokonsági viszonyokhoz még azt tehetjük hozzá, hogy manapság már finomabb összefüggéseket is látni. Például a Juglans diók közül az öt feketedió faj mutat közelebbi rokoni vonásokat a szárnyasdiókkal.

A dió és néhány rokonának rajza:

A diófélék családtagjai lombhullató fák. Lombhullató tulajdonságukat az Egyenlítő-vidéki, trópusi őserdőkben is megtartották, az indonéz szigeteken ugyanúgy (Engelhardia fajok), mint Délamerikában (Juglans neotropica). Törzsük erőteljes, fájuk keményfa. Esetenként bokrok, ami úgy értendő, hogy tövüktől elágazódóan növő bokorfák. A fák erős növekedésűek, sok fajuk tipikusan hosszú életű. Tuskójuk (föld alatti tönkjük) rövid, gyökérzetük mély és szerteágazó.

A Juglans-diók fajai legalább 10, legfeljebb 40 méter magasságúra nőnek. Koronájuk kerek. Ágaik erősek.

Leveleik szélesek, szárnyasan összetettek. A levelek nagysága a nemzetségen belül 20-90 cm. A levelek többségében alternálók, vagyis a hajtás két oldalán felváltva erednek. Néhány párosával szembenálló levelű fajuk is van (Alfaroa, Oreomunnea fajok). A levelek pálhalevél nélküliek.

Az összetett leveleket alkotó levélkék száma 5-25. A levélkék a fajok többségénél fűrészesen fogazottak, a családon belül ritka a közönséges dióhoz hasonló épszélű levélke.

A levél fonákján mikroszkopikus gyantapettyek, mirigypikkelyek találhatók. A levélkék szárnyasan erezettek. Az érközi felületen kalcium-oxalát kristályok találhatók.

A levelek - megdörzsölve - jellemzően aromás illatúak.

A rügyek - nagy általánosságban - barnák, szőrösek. Rügypikkelyesek, vagy anélküliek. A vesszők csúcsrügyei közel gömbölyű alaktól oválison át a megnyúlt, kihegyesedő alakig fordulnak elő.

A diófélék családtagjai zömmel a vesszők csúcsrügyeiből fejlesztenek csak nővirágot, ezen kívül a vesszőkön hajtásrügyek és barkarügyek vannak, amelyekből csak hímivarú barkák fejlődnek, és azok rövid idejű virágzás után elhalnak. A rügyek ilyen felosztása azonban nem abszolút. Túl azon, hogy a csúcsrügyek vegyes, hajtás- és virágrügyek, amelyek a fiatal korában virágot nem, csak hajtást fejlesztenek, a vessző oldalán lévő hajtásrügyek esetenként vegyes, hajtás- és virágrügyként viselkednek. Ezt a jelenséget nevezik a diótermesztésben oldalrügyességnek.

Az oldalrügyesség mértéke, vagyis hogy a csúcsrügyön kívül milyen arányban fordulnak elő oldalrügyön is termést hozó rügyek, több tényezőtől függ, részben genetikai megalapozottságtól, részben környezeti feltételektől.

Egyes diófajokban gyakrabban fordulnak elő oldalrügyön is termő egyedek, mint más diófajokban. Ebből a szempontból a közönséges dión kívül a feketedió, a pekándió és a fehér hikoridió emelkedik ki.

Az oldalrügyességre hajlamosító környezeti tényezőket a jó, egyenletes vízellátottságban, a jó tápanyagellátottságban kell keresni. Ha annyi víz és tápanyag áll a fák rendelkezésére, amennyi a tárgyévi növekedésen és a termés kinevelésén túl is többlet-energiát ad a fának, akkor a tápanyagtöbblet az oldalrügyek jobb kinevelésére, nagyobb oldalrügyességre ösztönzi a fát.

A víz- és tápanyagellátottság hiánya pedig ellenkezőleg hat. Ha a dióféle fák a tárgyévi termés kineveléséhez nem rendelkeznek elég vízzel és tápanyaggal, akkor azt nemcsak a tárgyévi termés sínyli meg, hanem a rügyfejlődés, a következő évi termés is. Erre vezethető vissza a diótermő haszonfák - főleg a közönséges dió, de leginkább a pekándió - alternáló, évenként változó terméshozása.

A diófélék nem tartoznak a növényvilág legfejlettebbnek mondott családjai közé, mert az utóbbi kb. 60 millió évben nagy arányban elterjedt rovar-beporzással szemben megmaradtak szél-beporzásúaknak, ami egyáltalán nem hatékony, mert a pollenszemek millióit kell útnak indítani ahhoz, hogy véletlenszerű szórással eltaláljanak egy távolabbi apró nővirág-bibét.

Ritka kivételként rovarbeporzás is előfordul a családon belül (Platycarya).

Virágaik egyivarúak, sziromtalanok, zöldesek, aprók, barka-alakzatúak (és egy toboz-alakzatú is van), külön hím- és nővirágú barkákkal. A virágok gyakran aromásak. A nővirágoknál a barkatengely (füzérnek is mondják) olyan rövid is lehet, hogy jellemzően csak egy virágot tart.

A fák egylakiak, vagyis minden fán hím- és nővirág egyaránt található. Azt már a magyarországi közönséges dió állomány megfigyeléséből is tudjuk, hogy az egylakiság nem abszolút. A természetes úton, magról kelt diófák között előfordulnak olyan egyedek, amelyek inkább nőjellegűek, hímvirágú barkát keveset hoznak, és olyanok is, amelyek dús barkavirágzást produkálnak, viszont alig teremnek, vagyis hímjellegűek. Szélsőséges esetben ez a jelenség odáig is elmegy, hogy beszélhetünk nőivarú és hímivarú diófa-egyedekről. Úgy látszik, ez a jellegzetesség más diófajoknál is előfordul, ezért fogalmaznak úgy a botanikusok, hogy a diófélék családjának tagjai egylakiak, ritkán kétlakiak.

A hímivarú barkák az előző évi hajtásokon (tárgyévi vesszőkön) lévő rügyekből fejlődnek, rügyeik tisztán barkarügyek. A porzós virágoknak három fedőlevelük van és négy csészelevelük. 3-5-50-100, vagy esetleg több porzóvirág fejlődik egy barkatengelyen.

A nővirágok az azévi hajtásokon nyílnak, a hajtások végén, ami azt jelenti, hogy a vesszők csúcsrügyei vegyes rügyek, hajtás- és nővirág-kezdeménnyel, és a hajtás megindulása után jelenik meg a nővirág. A nővirágok barkatengelye 1-5 vagy több nővirágot tart. A virágoknak három fedőlevelük és rendszerint kétfelé álló bibetolluk van, a bibe színe sokszor piros, máskor sárga, sárgászöld. Virágzás után a hajtás tovább is nőhet, bár általában a hajtás végén marad a terméskezdemény, majd a termés.

Termésük egyes (nem összetett), bőrszerű kopáncsburokban lévő csonthéjas termés. Természetesen minden diófajnak jellegzetes önálló vonásai vannak. Beporzás után a magház kerekded-ovális zöld terméssé alakul, amelynek legkülső rétege zöld, húsos kopáncs. Éréskor a zöld kopáncs megbarnul, több fajnál megreped, részben vagy egészben leválik, és láthatóvá válik a kemény héjú diótermés, ami jellegzetesen ráncos belet tartalmaz. Sok fajnak apró diótermése van, röpítőszárnyakkal ellátva.

Néhány dióféle fafaj termése: szürke dió (1), pekándió (2), kínai hikori (3), Cyclocarya paliurus (4), kaukázusi szárnyasdió (5), Engelhardia (6), tobozdió (7).

A diótermések terjesztésére kétféle módszert dolgoztak ki a diófélék családtagjai. Az Alfaroa, az Annamocarya, a Carya és a Juglans nemzetségek tagjai nagyméretű, burkos diót teremnek, amit az emlős állatok és a madarak szívesen fogyasztanak. Így e négy nemzetség fajainak természetes terjesztését elsősorban az állatok végzik.

Az apró diótermésű fajok viszont a dióburokból röpítőszárnyakat fejlesztettek, és terjedésüket a szélre bízták. A diótermés mindkét változatnál hasonló, ha a méretektől eltekintünk.

Ez a kétféle terjesztés mód gyors diónemzetség-meghatározást tesz lehetővé a diófélék családján belül.

Tisztelt Kollégám, nem vagyunk botanikusok. Így ha előttünk áll egy diófa, - vagy mi állunk őelőtte, - nem kezdjük vizsgálni porzós barkáit, murvaleveleit, a levélerek szőrözöttségét, a fabelet, hanem elég, ha csak diótermését nézzük meg.

1. Ha a diótermés centiméteres nagyságrendű, kopáncsos diókból áll, akkor négy nemzetségből válogathatunk:

• 1/1. Ha a kopáncs a diótermésen 4-9 borda mentén 4-9 lebenyre hasad éréskor, akkor kínai csőrös dióval (Annamocarya) van dolgunk.
• 1/2. Ha a kopáncs 4 lebenyre hasad éréskor, akkor hikoridió, pekándió (Carya-faj) került elénk.
• 1/3. Ha a kopáncs éréskor szabálytalan foltokban hasad, vagy egyáltalán nem válik le a csonthéjról, akkor a mi közönséges diónkról és közvetlen rokonairól, a Juglansokról beszélhetünk.
• 1/4. Ha a diótermés hosszúkás-hengeres, 2-4 cm-es, és mindezt Közép-Amerikában látjuk, egészen biztos, hogy Alfaroa fajú diót látunk.

2. Ha a diótermés apró, mm-es nagyságrendű, röpítőszárnyas, széllel terjedő, akkor már csak öt diónemzetség maradt, amelyekben már nem nehéz az eligazodás.

• 2/1. Ha az apró, kétszárnyú diócskák toboztermésben teremnek, a meghatározott dió neve tobozdió (Platycarya).
• 2/2. Ha a két szárny köralakban körülveszi a diót, Cyclocarya-nak nevezik.
• 2/3. Ha a kétszárnyú dióterméskék aránytalanul hosszú termésfüzérben lógnak, azok a szárnyasdiónak nevezett Pterocarya-k.
• 2/4. Ha a terméskét három röpítőszárny röpíti, amelyekből a középső hosszabb, az ázsiai Engelhardia diók jellegzetességére találtunk rá.
• 2/5. Végül ha a három röpítőszárnyas diócskát Mexikóban és délebbre, Közép-Amerikában találjuk, biztosak lehetünk benne, hogy az egy Oreomunnea nemzetségbe tartozó dió.

A családba mintegy 70 diófaj tartozik, kis család. A fajok száma nem végleges, a fellelt dióféle fák azonosítása, besorolása napjainkban is folyik, állandó a rendszerezésük.

A diófélék leginkább szubtrópusi és mérsékelt égövi eredetűek (az északi féltekéről), bár sok fajuk a trópusi területekre terjedt át, ott talált élőhelyet. A déli féltekén csak telepítés következtében találhatók, két kivétel az argentin dió és az Andok diója, amelyek délamerikaiak.

Legtöbbjük vízigényes, a nedves, nyirkos talajokon érzi jól magát melegebb vagy hűvösebb éghajlaton egyaránt. Legkedvezőbbek számukra a jó vízgazdálkodású, mélyrétegű hordaléktalajok, a vízfolyások mente, de sok fajuk - csapadékkal jól ellátott - hegyoldalakra specializálódott. A hegyoldalakon gyökérzetüknek komoly talajmegkötő, erózió-csökkentő hatása van. Több fajuk szárazabb körülmények közé adaptálódott.

Természetes élőhelyük a lombhullató vegyes erdők, amelyekben csak elvétve alkotnak többséget, többnyire kisebb számú elegyét adják a vegyes erdőnek. Nyíltabb terepen, ahol szabadabb hely nyílik növekedésüknek, terebélyes koronát fejlesztenek. Általában fénykedvelők, az árnyékot nehezebben tolerálják.

A diófajok mai természetes előfordulási területe Észak-, Közép- és Dél-Amerika, Ázsia, és csak igen kis részben Európa. A diófélék családjának mai természetes elterjedését mutatja a jobboldali térkép, amit egy nagy tudású spanyol botanikus készített. Nagyon pontos a térkép, mindössze két helyen szorul pontosításra. Kéretik kisatírozni Brazília területének 95 %-át, és India déli felét. A többi stimmel.

A diófélék családjának tagjai, ezen belül a jelenlegi dió-nemzetségek - úgy tudom - Ázsiában alakultak ki. Azt nem tudom, hogy időben mikor, csak az biztos, hogy a Kréta korban. A Kréta kor hosszú, 70 millió éves időszak volt, 137 millió évvel ezelőtt kezdődött, 67 millió évvel ezelőtt ért véget.

Durván a Kréta kor közepére teszik a növényvilág mai jellemző típusainak, az egyszikűeknek és a kétszikűeknek, öszefoglalóan a zárvatermőknek a megjelenését, egyben a széleskörű kifejlődését. Megjelenésük előtt a fenyőfélék uralkodtak.

A diófélék családja a többi kétszikű növénycsaláddal közel azonos korú, nem idősebb, nem fiatalabb lényegesen. Különböző paleobotanikusok 73-89-98 millió évekkel ezelőttre becsülik a diófélék csládjának megjelenését a Földön.

Az eddig megtalált legősibb diópollent 135 millió évesnek mondják, ha ez így igaz.

Az időben és térben elszórtan előkerült dió-leletek még nem teszik lehetővé a diófélék őstörténetének megírását. (Jobbra apró diótermésű diófaj kövülete, valószínűleg Cyclocarya-dió.)

A dió-nemzetségek különválása legkésőbb 65 millió évvel ezelőtt, vagyis már a harmadidőszak kezdetén megtörtént. A családon belül a hikoridiók (Carya nemzetség) csoportja 70 millió éve különült el a család többi tagjától, vagyis ez az elkülönülés a Kréta kor legvégére esett. 54-65 millió éves hikorilevél-fosszília Észak-Dakotából, a levél majdnem azonos egy mai hikorilevéllel.

Hatvanöt millió évvel ezelőtt körülbelül így álltak a kontinensek, egymáshoz viszonyítva. Valószínűnek tartom, a korabeli Eurázsián belül - ami akkor jórészt még csak Ázsiát jelentette, - váltak külön a dió-nemzetségek. Európai, de főleg amerikai terjeszkedésük később történt.

Nézzük csak meg ezt a megkövesedett farönköt!

Harmadidőszaki diófarönk Texasból, Lee megyéből, Giddings községből. Pontosan nem azonosították be, melyik diófajé, csak annyit határoztak meg, hogy a családon belül a fentebb említett Engelhardioideae nemzetségcsoportba tartozott. Vagyis trópusi dióféle volt, jobb híján az Engelhardioxylon nevet kapta a paleobotanikusoktól.

A színe már nem nyújt támpontot, kívül cserszínű, belül bézs. Ez már nem a faanyag színe, hanem az azt átitató, megkövesedett anyagé, amire kívülről az időjárás is hatott.

Bár Texasban nem ritkák a hasonló korú megkövesedett rönkök, ezt a példányt szépsége miatt ezerötszáz dollárra értékelték.

Harmadidőszaki ásatásokban ugyanúgy találtak diólevelet és diótermést Grönlandon, mint Szibériában, az Ob medencéjében, mint azt H. Ölez doktori értekezéséből tudjuk.

A dió-fajok fejlődése a Paleocén időszakban, mintegy 10 millió éves időtartam alatt gyorsult fel, ekkor jött létre egy sor új faj. Ezután a fejlődés lelassult, a változékonyság csökkent. Mindenesetre ez nem volt olyan régen, 57-67 millió évvel ezelőtt, a dió-fajok - nemzetségeken belül - közeli rokonok, igen nagy a hasonlatosságuk és az egymás iránti affinitásuk.

Még a külön nemzetségek között is sok a hasonlóság. Például a magról kelt, néhány leveles diócsemetékről még azt is nehéz megállapítani, hogy melyik nemzetségbe tartoznak, nem beszélve a faji azonosításról. Carya vagy Juglans csemetét látunk?

Közönséges diónak mondják, én feketediónak gondolnám ezt a csírázó növénykét:

Egy Egyesült Államok-beli, denveri ásatásból származik a következő, 64 millió évvel ezelőtti fosszilis diólevél, valamint az eltérő színben fennmaradt diótermések. Faji beazonosításukról nem tudok. Diók, a diófélék családjának tagjai.

Korban ideillő, vagyis ugyancsak Paleocén időszaki a jobboldali képen látható diólevél is. Még nem azonosítható be, hogy melyik diófaj levele, de nem is maga a levél érdekes, hanem a levélnyél közelében látható aknázó rovarrágás.

Vagyis a diófa ellenségei is ősidők óta pusztítják a diófákat, de a diófák túlélték a támadásokat.

A rovarrágás nyoma kinagyítva:

A jobbra látható megkövült dió viszont európai, elzászi ásatásból való. Csak annyit tudok róla, hogy harmadidőszaki, dehát az egy igen tág határ, 2 millió évvel ezelőttől 70 millió évvel korábbig terjed. De az biztos, hogy már Juglans dióról beszélhetünk, a lelet a paleobotanikában a Juglans berbomensis nevet kapta. A ma élő diók közül leginkább az északamerikai szürke dióra (vagy vajdióra) hasonlít.

A harmadidőszaki német barnaszén-telepek is szolgáltattak dióleleteket.

54-65 millió éves a következő, fajilag teljesen azonosított megkövült diólevél. Már nemcsak sejtjük, bizonyosak vagyunk benne, hogy a mai Juglans cinereával (szürke dió vagy vajdió) teljesen azonos fajról van szó a Paleocén idejéből. Az Egyesült Államokból, Észak-Dakotából származik a lelet.

A diófajok Ázsiából terjedtek át nagy számban Észak-Amerikába, egy részük tovább, Közép- és Dél-Amerikába a Kréta-kor végétől az Eocén-kor közepéig, amely idő alatt szárazföldi összeköttetés volt a Bering-szoros helyén. Ez időből származó leletek Szibériából is nagyszámú dió-maradványt mutatnak ki. Ez az összeköttetés mintegy 30 millió éven át fennállott, és ez a magyarázata a diófélék nagyarányú amerikai elterjedtségének.

Valamikor, a Kréta-kor vége felé a diófélék jóval elterjedtebbek voltak, mint ma. Akkor - a nagyszámú fenyő mellett - tölgyekből, juharokból, diófélékből és magnóliákból álltak főleg az erdők.

50 millió évvel ezelőttről a Carya nemzetség kezdetleges tagjainak maradványait ugyanúgy megtalálták az amerikai, mint az ázsiai, európai ásatásokból.

A baloldali kép 40 millió éves diót mutat, amerikai, oregoni eocén-kori kőzetrétegben (a képen jobbra). Nem tudni, közelebbről melyik diófaj termését, de biztosan a Juglans nemzetségbe tartozót.

Természetesen a fejlődés Amerikában sem állt meg, sok diófaj amerikai bennszülött, sőt, az egész Alfaroa és Oreomunnea nemzetség csak ott fordul elő. Hogy milyen jelentős volt ez a növényvándorlás, az abból is látszik, hogy a növények mintegy 15 osztályának tagjai a diókkal együtt ez alatt a 30 millió év alatt terjedtek át Amerikába, ahol aztán önállóan fejlődtek tovább. Extrém példa, hogy a ma csak Délkelet-Ázsiában (Fülöp-szigetek, Jáva, Dél-Kína) élő Engelhardia diónemzetség tagjainak pollenjét is kimutatták Amerikában, az e korból származó leletekben. Ezzel együtt mind a hat, ázsiai diónemzetség pollenje is kimutatható volt.

És milyen sokáig éltek ott az Amerikából mára már eltűnt diófajok! Szárnyasdió (szerintem inkább Cyclocarya) még 2-5 millió évvel ezelőtt, a Pliocén korban is élt a mai Alabama területén. Kövületének képe bizonyítja. (Szárnyasdiónak a leletet tanulmányozó őslénytankutató nevezte el.)

A diófélék családjának tagjai többségükben impozáns, hangulatos, nagyra növő fák, kevés közöttük a cserje méretű. Termőhelyük ökológiai rendszerének szerves részét képezik. Dióik az erdei állatok (mókusok, stb.) fontos tápanyagforrásai. Lombjukat Észak-Amerikában a szarvasok legelik, egyben búvóhelyet is biztosítanak számukra.

A dió-fajokra általában jellemző, hogy leveleik más növényekre mérgező, növekedésgátló hatású vegyszert tartalmaznak, a juglont. A közönséges dión kívül például a fekete dióról, a vajdióról, a japán dióról, a mandzsúriai dióról, a fehér hikoridióról és a kaukázusi szárnyasdióról írnak mint erős juglontermelőkről.

Ha már a diófélék kémiai anyagai kerültek szóba, egy érdekes összefüggést mutattak ki a botanikusok a különböző diófajok diójában található olajsavakkal kapcsolatban.

Amíg a mi diónk és a többi mérsékelt övi diófajok olajsavai között a telített olajsavak aránya nagyon alacsony (palmitinsav 3 %), addig a trópusi éghajlaton termő diófajokban viszonylag magas. Ezt azzal magyarázzák, hogy a csírázó diónövény számára az a kedvező, ha a tápanyagul szolgáló olajokat folyékony állapotban kapja. Amíg a trópusokon a palmitinsavas olajkeverék is folyékony, a mi éghajlatunk alatt a tavaszi csírázáskor csak a linolsav és a linolénsav az, illetve +13 C° fölött az olajsav is.

Ezzel magyarázható a mi diónk - és a többi, mérsékelt égövi dió - kiemelkedően jó egészségvédő hatása. Elsősorban telítetlen, többszörösen telítetlen olajokat termelnek, raktároznak, amelyeknek olvadáspontja alacsony.

Az újabb vizsgálatok eredményeként a hagyományos, elfogadott - általam is ismertetett - rendszertani beosztáshoz képest új beosztási javaslat is született. A Juglans nemzetség tagjait Cardiocaryon, Dioscaryon (Juglans), Rhysocaryon és Trachycaryon szekciókba javasolják osztani. Például a fekete dió és a kaliforniai fekete dió a Rhysocaryon csoportba tartozna, a szürke (vagy vaj-) dió pedig a Trachycaryonba.

Eszerint a felosztás szerint:

Juglans szekció:
Juglans regia

Rhysocaryon szekció:
Juglans nigra - Fekete dió
Juglans californica - Dél-Kaliforniai fekete dió
Juglans hindsii - Észak-Kaliforniai fekete dió
Juglans major - Arizonai fekete dió
Juglans microcarpa - Texasi fekete dió

Trachycaryon szekció:
Juglans cinerea - Szürke dió, vajdió

Cardiocaryon szekció:
Juglans ailantifolia - Japán dió
Juglans ailantifolia var. cordiformis - Szívdió
Juglans cathayensis - Kínai dió
Juglans manchurica - Mandzsúriai dió

Úgy tudom, ez a felosztás még nem lépett életbe.

A Juglans nemzetség tagjai az ember számára hasznos, értékes, kedves növények. Tizenöt diófaj és ezek egy sor fajtája, változata alkotja a Juglans nemzetséget, amelyek Kelet-Ázsiában, Ázsia középső és nyugati részétől Délkelet-Európáig húzódó sávban, valamint Észak- és Dél-Amerikában őshonosak.

Három Juglans-dió természetes élőhelye a volt Szovjetunió területén: Azerbajdzsánban, Kirgizisztánban a közönséges dió, az Amur vidékén a mandzsúriai dió, Szahalinon a japán dió őshonos.

A dió rokonai közül részletesebben először a Juglans nemzetséggel foglalkozunk, aztán a másik nyolc nemzetséggel.

A mi diónk:

Hát, igen, elsők a rokonok, mi csak azután következünk.

Fel

Tovább