A fehér hikori kultúrnövény. Amit a köznyelv hikoridiónak mond, az elsősorban, legtöbbször ennek a fajnak a diója.

130 nevesített, elismert fajtája van, de többségét nem termesztik. Általában nem tekintik olyan értékesnek, hogy termesztése versenyképes lenne. Növekedése lassú, termése kevés, diója kevésbé értékes, mint más dióféléké.

Szaporítása, termesztése nagyon hasonlít más hikoridiók szaporításához, termesztéséhez. Amerikában a Carya laciniosaval szinte teljesen azonosnak tartják termeszthetőségét, az eltérések nem nagyok.

Termesztéséhez igen nagy, 15x15 m-es térállás szükséges, ugyanúgy, mint a többi Carya-dióhoz is. Fája erős.

Neveléséhez valamivel kevésbé vizenyős talajt igényel, mint a hikorik többsége. Egy amerikai szakértő így ábrázolta, mennyire kevésbé vízigényes a fehér hikori (shagbark hickory) a pekándiónál vagy a C. laciniosa-nál (shellbark hickory). A szárazságot, az aszályt nem bírja, arra érzékeny.

A termesztés során a nagyobb dióméretű példányokat tekintik értékesebbnek, a faj szelekciója erre irányult. Előnynek tekintik a jobb törhetőséget is, bár az alapfaj diói is kielégítően jól törhetők. Diója vékonyabb héjú, mint a C. laciniosa diója, a dióbél aránya magasabb. Valamivel előbb érik.

Diótermő fajtáinak botanikai beazonosítása nem mindig könnyű. Közülük több nem valódi fajta, hanem hibrid. Például a C. cathayensis vagy a C. laciniosa hibridje a Porter nevű fajtája. Sok, elismert diótermő fajtája van:

• Abscoda (vagy Abscota). 1944-es.
• Abundance. Pennsylvániai, 1947-ben elismert fajta, Fayette Etter nevéhez fűződik a feltalálása. Rendszeresen termő fajta. A dió átlagos súlya még 7 g sincs. Vékony héjú, jól törhető, alacsony, 35-40 % bélarányú.
• Adelhurst. 1935-ös.
• Ancaster. 1936-os.
• Anthony. Nagyon régi fajta. Illinoisban ajánlják telepítésre, hidegtűrő. Diója attraktív megjelenésű, tiszta, közel fehér színű. 1 kg-ban 163 db dió van, amit nagynak mondtak a saját korában. Törhetősége jó. Bélarányát 42 %-ban adták meg, amiből 41 % a negyedes, a többi törmelék. Dióbele telt, fényes, átlagosan édes ízű.
• Barnaby. 1906-os.
• Beeman. 1935-ös.
• Bellevue. New York államban termesztik.
• Benham. 1907-es.
• Benthien. 1929-es.
• Billeau (vagy Billau).
• Blatchley. 1905-ös.
• Bontrager. 1929-es.
• Book. 1937-es.
• Bower.
• Bridgewater. Connecticuti. Északi termőhelyre ajánlott, jó pollenadó. Igen nagy, 8,5 g-os diói vannak, 46,6 % béllel.
• Brill. 1930-as, New York-i.
• Brooks. 1924-es.
• Buehring. 1934-es.
• Campbell. ld. CES.
• Cedar Rapids. Réges-régi fajta, talán az első világháború idejéből. S. W. Snyder faiskolás figyelt fel rá. Iowai feltalálási helyéről kapta nevét. Északi termőhelyre ajánlott, igen jó termő. Korán érik. Diója nagy, 6,9 g átlagsúlyú. Nem tévesztendő össze a keserű hikori azonos nevű fajtájával.
• CES 5, 7, 8, 10 és 26 nevűek is vannak, Doglas Campbell fajtái. Északi termőhelyre való, bőven, de kisméretű diókat termő fajták. A 8-as diói világos színűek, simahéjúak. A 8-as a fajra jellemző átlagos méretű diókat terem, amelyek kalapáccsal igen könnyen törhetők, jól válogathatók. A dióbél aránya 45 %. Jóízű.
• Clark. 1918-as.
• Cline. 1929-es.
• Coleman. 1934-es.
• Comins. Tulajdonosnőjéről, Nancy E. Comins-ról elnevezve, 1930 előtti időkből. Nem értékes fajta.
• Conover. 1905-ös.
• Cook Shag. Kentucky-i. Ovális, lapított diója van. Feles bélként jól törhető. Jóízű.
• Cotton. 1926-os.
• Crantz (vagy Cranz). 1934-es.
• Curtis. Az egyik legrégebbi, 1892-es.
• Davis. 1934-es. Nagy fája van. Korai érésű. Diója közepes méretű, kiválóan törhető. Dióbele jó minőségű.
• Dennis. 1915-ös.
• Deveau. 1936-os, Carl Weschcke fajtája.
• Doolittle. 1926-os.
• Dover. 1893-as.
• Drew. Michigan állambeli tulajdonosáról elnevezett fajta. Nagyon régi, 1916-ban már említik.
• Eliot (Elliott). 1892-es.
• Emerick. 1932-es, New York-vidéki fajta. 148 diója tesz ki 1 kg-ot. Bélaránya 36 %-os.
• Enfield. Ugyancsak az 1930-as évekből.
• Fayette. Valószínűleg azonos a Weschcke Fayette fajtával.
• Felger. Későn fordul termőre, gyengén terem.
• Folts. 1934-es.
• Fox. Ugyancsak 1934-es.
• Freel. 1929-es.
• Froman. Ugyancsak 1929-es.
• Glover. 1918-as. Nagy diójú, világos színű, vékony, simahéjú északi fajta, Pennsylvániában. Levelei ragyogó zöld színűek. 1 kg súlyt 145-240 db dió, illetve 330-660 db dióbél tesz ki. A bélarány 35,2-44,1 %. A Niagara vidékén apró diókat terem. De vigyázat, Ontarióban is fut egy Glover nevű fajta, amivel nem azonos.
• Gobble. 1919-es.
• Goheen. 1926-os. Pennsylvániai. Diói kicsik, kevésbé jó ízűek, mint más fajták diói.
• Grainger. Tennessee-i. 1935-ös elismerésű. Jól terem. Későn érő fajta. Diója nagy, 10 g-os, vékony héjú, jól törhető, jó bélarányú.
• Griffin. 1919-es.
• Hadley. 1934-es.
• Hagen. 1929-es.
• Hales. A faj első diótermő fajtája, 1870-es.
• Hand. 1924-es.
• Harman. 1939-es.
• Harold (vagy Herold). 1979-es, nagyon elterjedt fajta. Hidegtűrő, pl. Illinoisban ajánlják telepítésre.
• Hassbrouck. 1935-ös.
• Haskell. 1934-es.
• Haviland. Ugyancsak 1934-es.
• Hefty. Szintén 1934-es.
• Heibner. 1930-as.
• Heisey.
• Helmuth.
• Henry. Igen nagy diója van.
• Hevener. 1934-es.
• Hilton. Szintén 1934-es.
• Hines. 1935-ös.
• Huber. 1929-ben figyeltek fel rá.
• Huen. 1934-es.
• Huss.
• Ideal. 1892-es.
• Independence. 1930-as.
• Iowa. 1924.
• Isham. 1905.
• Jackson. 1891.
• Joliffe. 1933.
• Kirtland. 1898.
• Lake. 1929.
• Last. 1934.
• Lawyer (vagy Lawson). 1934.
• Leach. Szintén 1934.
• Leaming. 1891.
• Leawenworth. Kansas-i.
• Leonard. 1907.
• Lingenfelter. 1925.
• Livingston. 1935.
• Loomis. 1934.
• Mambert. 1905. Vékonyhéjú, jól törhető.
• Manahan.
• Mann. 1932-es, michigani. 165 db dió tesz ki 1 kg-ot. Bélaránya 47 %-os. Kiválóan törhető, dióbele nagy, telt. Édes ízével tűnik ki. Egyetlen hátránya, hogy a dióbél színe egy csöppet sötét, de ezzel együtt is az egyik legjobb, legígéretesebb fajta.
• McLaughlin. 1934.
• Meriden. 1892.
• Milford. 1891.
• Miller. 1932-es, michigani. Értékei majdnem azonosak a Mann-éval, de diói valamivel kisebbek. A törésteszten 49 % belet produkált. Egyébként ugyanolyan, mint a Mann.
• Minnie. 1924.
• Mitch Russel. Új, 1995-ös fajta. Fred Blankenship nemesítése. Diója nagyméretű, a bél a héjat jól kitölti. (Nem kizárt, hogy a Carya laciniosa hibridje.)
• Murdock. 1935.
• Neilson vagy ha helytelenül akarjuk írni, Nielson. 1932-es. Nagy diójú, vékony héjú északi fajta, a Niagara vidékéről. Korai érésű. Hátránya, hogy rosszul törhető, a héj fogja a belet. 140-210 db dió, illetve 330-440 db dióbél nyom 1 kg-ot, mert a bélarány 43,8-48,0 %. Nem a legrosszabb, de nem is a legjobb ízű fajta.
• Netking. 1934.
• Papal. A Niagara vidékén él. Diói igen aprók, bélaránya nagyon alacsony.
• Peschke. 1929.
• Petty (vagy Patty). 1935.
• Platman. 1934.
• Porter. Diója nagy, vékony héjú, kiválóan törhető. A dióbél aránya magas, átlagosan 46,7 %.
• Proper. 1938.
• Raudabaugh. Pennsylvaniai. Vékony héjú, jól törhető.
• Renggenberg. 1929.
• Retzer. Illinoisban ajánlják telepítésre, hidegtűrő. Jól törhető.
• Reynolds. 1934.
• Ridiker. 1934.
• Ritze. 1891.
• Romig. 1929.
• Salisbury. 1934.
• Sande. 1928-as, iowai. Sok más fajtánál jobban törhető.
• Schaul (Shaul, Shaull). 1924.
• Schinnerling (Shinnerling). 1924.
• Seas. Charles Thatcher nemesítése. Az egyik legjobb fajta. Diói 7-8 g-osak, 40-45 % bélaránnyal.
• Seaver. 1929.
• Shinar. 1891.
• Silvis 303. Ray Silvis nemesítése, Ohioból. Öntermékeny, jól termő fajta. Diói nagyok, kerekek, 8 g-osak, vékony héjúak. A bél jó minőségű, aránya 45 %.
• Sobolewski. 1929.
• Sprunger. Ugyancsak 1929.
• Stadelbacher. 1935.
• Strewer. 1934.
• Swaim. Igen-igen régi, az első világháború előtti fajta. Egy kilóban 185 dió van. A bélarány 50 %.
• Taylor. 1903.
• Triplett. 1914.
• Van Orman. 1935.
• Vest. Első világháború előtti.
• Walters. 1980-as. Igen nagy diója van, ami jól törhető.
• Ward.
• Warren 1934.
• Watson. Ugyancsak 1934.
• Weschcke Fayette. Valószínűleg fajközi hibrid, a C. laciniosa hibridje. Carl Weschcke nemesítése, aki C. cordiformis alanyra oltotta. Nem, ez így nem pontos. Weschcke találta meg ezt a fajtát Minnesotában, egy közeli szomszédja kertjében. 1928-as elismertségű fajta. Hideg éghajlatra való, nagy hidegeket kibír. Korán termőre forduló, bőven és rendszeresen termő fajta. Diója kisméretű, igen vékony héjú, rendkívül jól törhető, a dióbél aránya 53 %, a bél felesen nyerhető ki. Igen jó ízű, minőségét három évig tartja meg, avasodás nélkül. Legnagyobb hibája, hogy diója nem nagy, méretre megegyezik a közönséges dióéval.

  A fajta születése regénybe illik. Weschcke megtudta a szomszédtól, hogy az eredetileg egy iowai nagybátyjától kapta a diót, amiből fát nevelt. Azonnal indult hát Iowába, a kezdődő télben, decemberben, szánon és lóháton, és megtalálta azt a fát, aminek diójából a szomszéd kapott. Valóban, néhány dió még a fán csüngött. A fa alatt feltúrta a harminccentis havat. Egy napig ásott és keresett. Ugyanolyan alakú, méretű, minőségű diókat szedett össze, mint amilyeneket Minnesotában látott. Megvette a fa tulajdonosától az oltóvessző szedés jogát, és saját faiskolájában évről évre kereskedelmi mennyiségben nevelte az immár "saját" fajtát.
  

• Westphal. 1926-os, wisconsini. Soha nem vizsgálták meg alaposan.
• Whitney. 1934.
• Wilcox. Valószínűleg a C. laciniosa hibridje. Korán termőre forduló fajta, 1934-ből. Az egyik legjobban termő fajta. Nőelőző virágzású. Korai érésű. Diói közepes nagyságúak, jó csapadékellátású évben inkább nagyok, átlagosan 4,9 g-osak. Vékonyhéjúak. A dióbél aránya 41 %, a bél felesen nyerhető ki, jóízű. Északi termőhelyre való.
• Wilmoth. 1978-as. Leslie Wilmoth szelektálta ki vegyes magonc-állományból. Kiválóan vékony héjú, világos diójú, magas bélarányú, világos, jóízű dióbelű fajta.
• Wilson.
• Woodbourne. 1891.
• Wurth. 1978-as, a fajta előállítójáról elnevezve. Erős növekedésű, betegségellenálló, jól termő fajta. Diója nagy, csúcsos, vékony héjú. Dióbele felesen nyerhető ki.
• Yoder 1. Nemesítője Emmet Yoder, Ohio-ból. Valószínűleg a C. laciniosa hibridje. Rendszeresen bőven terem, nagy méretű (8,5 g-os) diókat. Korán érik. A diók vékony héjúak, jól törhetők, igen jó ízű feles bél nyerhető ki belőlük.
• Zuercher. 1929.

Szaporítás alatt állnak még az Etter, Fat Boy, Felger, Fox, Roof, Sauber, Wagner, Walters, Weschcke Fox fajták is. Remélem, hallunk majd róluk.

Vizsgálják még a Rugosa, Squamosa, Smoothie néven futó variánsokat is.

Carl Weschcke megállapítása szerint a fehér hikori diótermő fajtáinak jó alanya a keserű hikori. Nagyobb rajta a "nemes" fajta növekedése, és jobban bírja a téli hideget. Persze, inkompatibilitás felléphet, de problémát csak 30 év múlva jelent. Weschcke szerint keserű hikori alanyon a dió is nagyobb, alakja is tetszetősebb. (Persze, hiszen ő akarja ezeket az oltványokat eladni.)

A fehér hikori diótermesztési eredményességét Amerikában nagyon lerontja sokféle rovarkártevője, amelyek a termést károsítják. Belét megeszik, korai terméshullást okoznak. A Laspeyresia caryana, Curculio caryae, Conotrachelus affinis és C. hicoriae a jelentősebbek. Az ellenük való védekezést a fák nagy mérete is nehezíti. Rosszabb években 85 %-os kár is előfordul.

Közülük a Curculio caryae-t a pekándió károsítóinál ismertetem, ott pekánzsizsik néven.

A dióból a magarágta kerek nyíláson távozik szeptemberben.

Gondolni kell a lombrágó hernyókra is.

A fakéreg alatt a Scolytus multistriatus nevű bogár lárvája károsít. A kikelt lárvák a petézés helyétől sugárirányban távolodnak.

Egy vizsgálat megállapította, hogy a bogár érzékeny a fa juglontartalmára, magas juglonkoncentráció esetén elkerüli.

A termést a mókusok is kedvelik. Mókuskárra a viszonylag sima szélű, kerekded-ovális lukakból következtethetünk.

A mókus-üreg bejáratánál:

Nincsen olyan kár, amiből valakinek haszna ne lenne. A mókuskárból például egy pók profitál, az üres héjat lakásként használja. Hát, ilyen az ökológia.

Fagykár is előfordulhat. Az első kép a fagy utáni első nap készült, a második a másodikon.

A termesztési nehézségek legyűrése után ilyen diótermésünk lesz:

Buroktalanítás után:

Az asztalon:

Persze, a diók megtörése se lesz könnyű.

A C. ovatának léteznek díszfa-fajtái is. Ilyen az 1970-ben Peter Hyypio által elnevezett Holden, az azonos nevű arborétumból. Erős központi tengelye van, csüngő ágakkal. A faj egy temetői díszfa példánya:

A C. tomentosával alkotott hibridjének létezik egy százéves, 1915-beli diótermő fajtája, a Barnes.

A pekándióval (C. illinoinensis) alkotott hibridjei Amerikában hican néven ismertek. Jelentőségüket az adja, hogy a pekándió élőhelyétől északabbra, Kanadában is termeszthetők.

Ez a hibrid erős növekedésű, kiváló faanyagú fa. Diójáért a következő fajtákat termesztik:

• Burlington. 1940-ben ismerték el, Iowa-i nemesítés. Termékeny, öntermékeny hibrid. Korai érésű. Diói nagyok, a pekándióra hasonlítanak. 110-120 db = 1 kg. Törhetősége közepes. A dióbél aránya 41 %. Sok a bél nélküli, üres diója.
• Burton. Kentucky-i fajta. Hidegtűrő, jól termő, öntermékeny hibrid. Fája kinézetre egészséges, életerős, robusztus. Korai érésű. Diója közepes méretű, de nagyobb, mint szüleié. Kinézetre az imént említett Neilson fajta diójára hasonlít, vagyis olyan, mint az alapfaj nagyobb fajtáinak diója, de annál jobban törhető. 140 db tesz ki 1 kg-ot. Vékony héjú, közepesen jól törhető. A dióbél aránya magas, 48-52 %. Kiváló ízű, talán a legjobb a hikánok közül. És a dióhéj dióbéllel való töltöttsége is a legjobb, a Des Moines-nal együtt.
• Country Club. 1980-as. Pirosas rügyei jellegzetesek. Jól termő. Diói közepes nagyságúak. Talán a Hartmann-nal lehet jól beporoztatni.
• Des Moines: Fája jó kinézetű. Diója korán érik. Nagy, a Burlingtonra hasonlító diókat terem, de kitöltöttségük jobb annál, a Burtonhoz hasonló.
• Dooley Burton. 1980-as. A Burton magonca. Diói inkább hikori, mint pekán-sajátosságúak. A Weschcke nevű pekándió-fajtára hasonlítanak, de nagyobbak.
• Ettercan. Diói igen aprók, alig nagyobbak, mint a Henkéé. Közepesen törhetők. A dióbél aránya 34 %, a dióbél íze egészen jó.
• Hartmann. 1980-as. Kinézetre a Country Clubra hasonlít, rügyei ennek is pirosasak. Porzójának is a Counry Clubot ajánlják. Jól terem, közepes méretű, vékony héjú diókat.
• Henke. 1928-as. Fája kisnövésű, szinte törpe. Fiatalon már jól terem. Hidegtűrő. Korai érésű, egy héttel előbb érik, mint az azonos termőhelyen érő legkorábbi pekándió. Diói teljesen a pekándióra hasonlítanak, kicsik, 1 kg-ban 270 (!) db van. Törhetősége közepes-jó. A dióbél a héjat jól kitölti, jó minőségű. A dióbél íze nem a legjobb, a C. laciniosa diójára hasonlít. Öntermékeny, porzó nem kell hozzá. A Weschcke nevű pekándió-fajtára hasonlít diója, csak annál nagyobb.
  
• Hershey. 1980-as. Közepes méretű dióit hármas-négyes fürtökben hozza. A dióbél a héjat jól kitölti.
• Jackson. Ha a beporzás jól sikerül, sokat terem. Diói közepes méretűek, a dióbél jóízű.
• James. Jó termő fajta. Diója közepesen nagy, vékony héjú, jól törhető.
• Jim Wilson. A Burton-re hasonlít. Diója közepesen nagy, vékony héjú, igen jól törhető.
• McAlister. Diói a legnagyobbak, 66 db van 1 kg-ban, de a dióbél aránya csak 30 %, és ízre a legkevésbé jó a hikánok közül. Sok diója nincs jól kitöltve béllel, sok az üres héj. Nem kizárt, hogy a C. laciniosa hibridje.
  
• Rockville: Nagy diója olyan, mint a Burlingtoné, de teltebb.
• T-92. 1980-as. Nagy diót terem, 1 kg-ban 75-90 db van. A dióbél igen világos színű, kiváló minőségű.
• Továbbá újabb fajtaként termesztésben vannak a következők is: Caha, Horton, Jay Underwood, Johnson, L-3, New Baden, Newlin, Palmer, Pixley, Pleas (vagy Please), Wapello.

A pekándiónak C. ovata mexikói változatával is van hibridje.

A hikánok termesztése természetesen teljesen azonosan történik, mint a pekándióé vagy a hikoriké. Egyedül a termőre fordulás ideje későbbi, 10-12 éves korukban adják az első jelentősebb termést. Együk meg, vagy adjuk el, de semmiképp se vessük el továbbszaporításra, amint a következő kép gazdája, egy faiskolás ajánlja, mert rosszul csírázik, mint hibrid nem szívesen szaporodik tovább.

A hikánfajták alanyairól semmi ismeretem nincs. Ez az ovata-hikán például egyik szülőjére, a fehér hikorira van oltva, a kérgéről látszik.

A hikánok károsítói teljesen azonosak a többi Carya-dió károsítóival. Curculio caryae hikánon:

---------------------------------------------- Fel------------------------------------- Tovább