Vissza
Tartalomhoz

Carya ovata - Shagbark hickory - Fehér hikoridió

Egyéb ismert tudományos nevei: Carya alba, (igen sokan ezen a néven ismerik), Hicoria ovata, Juglans ovata

Másként bozontos kérgű (shagbark), pikkelyes kérgű (scalybark), piros szívű (red heart), fehér (white), vagy felföldi (upland) hikori.

A termőhelyén őshonos alabamai indiánok ochatakba-nak nevezik, azonosan a keserű hikorival.

Nagy kiterjedésű élőhelye az USA keleti felét foglalja el, Kanadába, Mexikóba is átnyúlik. A hikorifajok közül a hideg éghajlathoz is a legjobban alkalmazkodott, -30 C°-ot gond nélkül elvisel.

Diójáért termesztik is az USA-ban. Nyirkos öntéstalajokon érzi igazán otthon magát. Erdőkben, völgyekben él.

Ami a tengerszint feletti magasságot illeti, a hegyeken 600 m magasságig található.

Többféle tölgyerdőnek is természetes erdőalkotó fája.

Nagy kiterjedésű élőhelye is jelzi, hogy talajban nem válogat, a talaj kémhatására, fizikai szerkezetére nem érzékeny.

Napos fekvést szeret, és vízigényes. Jellemző megjelenése nyáron és ősszel:

Oszlopos, terebélyes, 30 m-re, esetleg 45 m-re megnövő lombhullató fa.

Szokatlan perspektívában:

Kérge fiatalon világosszürke, barna, igen sima, idősebben sötétszürke.

Mintegy 10 cm törzsátmérő felett az elhalt kéreg elkezd elválni a törzstől. Hosszában lemezesen, bozontosan hámlik, gyakran a tönkig lehajlik.

"Pikkelyes kérgű" neve jól kifejezi a lehámló kéreg alakját, amikor a kéregdarab két oldala felválik, és középen tapad a fához.

Kérge jellemzően szabálytalan alakban, nagy lemezekben válik le a törzsről. Törzse, kérge az amerikai fotósok kedvelt, hálás témája.

Törzse, koronaszerkezete:

Hajtásai, fiatalabb ágai erősek. Zöldes, pirosas, narancsos barnák. Szárazan megtartják színüket, vagy feketére száradnak. Csúcsrügyei sötétbarnák-feketék, oválisak, 6-18 mm-esek. A vesszőkön gyakori a fehéres lenticella, aminek a gázcserében van szerepe.

Rügyeit télen vastag, sötét, csúcsuknál elálló rügypikkelyek fedik. A rügyeket könnycsepp-alakúnak jellemzik. Csúcsrügye különösen vaskos. Balra vessző, csúcsrügy, mellette kibomlott csúcsrügy.

A csúcsrügy kibomlása:

Levelei szárnyasak, 30-60 cm-esek. 3-7, rendszerint öt, kihegyesedő, 20 cm-nyi hosszú, finomabban-durvábban fogazott levélkéből összetettek. A levélkék közül a csúcsi levélke a legnagyobb. A levélkék felszíne csupasz, sötétzöld, sárgás áttűnéssel, fonákuk narancsos-barnás. A levélkék fonákán bojtos, csomós szőrök találhatók. A sárgászöld levelek ősszel aranysárgára és barnára színeződnek.

Levele, lombja:

A leveleken mikroszkóppal látható levélpikkelyek fajmeghatározó jelentőségűek, ezek különítik el az igen hasonló Carya carolinae-tól.

Porzós virágai sárgászöld, kb. 13 cm-es, lecsüngő barkák, nővirágai aprók, kevéssé feltűnőek, szintén barkavirágzatot alkotnak, a hajtások végén. A virágok tavasz végén, nyár elején nyílnak. A faj öntermékeny.

Barkavirágzatú porzói:


Nővirága:

Termő hajtása:

Zölddiója és termése:

Termése magányos vagy páros, októberben, novemberben érik. 5-6 cm-es zöld burokban levő, kerekded, ovális, ellipszoid, nyomott, vagy négyszögletű, kemény héjú diótermés, fehér béllel. A termés körtealakú is lehet. A diótermés burkosan mintegy 6 dkg súlyú.

A kopáncs 4-5 mm vastag, a legvastagabb a Carya-fajok között. A dió éretlen állapotában a kopáncs igen kemény, mert maga a zöld burok is fásodik. Éréskor viszont 4 részre hasadva leválik a dióhéjról.

A buroktalanított dió is eléri a 4 cm-es nagyságot. Cserszínű, világosbarna, piros-barna, a varratok simák. Héja vastag, de kalapáccsal jól törhető. A diót hűvös helyen tárolva minőségét két évig is jól megőrzi.

A termés szerkezete:

Dióbele apró, fehér színű, ehető, édes, jóízű. A kereskedelemben ez a közönséges hikoridió. Amit a régi indiánok diótej, dióétel készítéséről írtam, leginkább erre a diófajra vonatkozik. A dióolajat a porrá tört dióbélből nyerték - természeti körülmények között, - főzve, és a visszamaradt lisztszerű őrlemény is sütemény-alapanyagnak számított.

A fehér hikori diója Amerikában mostanában az újrafelfedezés állapotában van, a természetes étrendet hirdetők részéről. Süteményekbe, tésztákba, kenyerekbe ajánlják. Levesekbe is.

Olajából zsíradékot készítenek, ami vajhoz hasonlóan, pl. kenyérre kenve ehető.

Diójának kereskedelmi forgalma kisméretű. Fogyasztása a termesztett állományokról, valamint a természetben található fák termésének begyűjtéséből adódik.

Kemény héjából az úgynevezett dióvágó szerszámmal lehet feles dióbelet kinyerni, amit újból keresztbe vágva negyedeset kapunk:

A keserű hikorihoz hasonlóan a Carya-fajok közül az egyik leginkább juglontermelő fa.

A fehér hikorit gyógynövényként is számon tartják. Fiatal hajtásainak főzete inhalálva csökkenti a fejfájást, a kérgéből készült főzet pedig külsőleg és belsőleg egyaránt jó a reuma ellen.

Más hikorifákhoz hasonlóan kérgéből diószirup készíthető, amint arról már írtam. Szinte ugyanazzal a módszerrel a megtört dió héjából - kiegészítve félmarék dióbéllel - is előállítható a diószirup. Órákon át kell főzni, hogy a főzet sötétbarna színt kapjon. Kihűtjük, leszűrjük. A főzettel megegyező mennyiségű cukrot oldunk fel benne, de legfeljebb a másfélszeresét. Nem szabad többet, nehogy a szirup később, lehűlés után kikristályosodjon. Megint a tűzre kell tenni, hogy a cukor feloldódjon. A kész szirupot palackozzuk, és vagy hűtőben tároljuk, vagy kidunsztoljuk, mint a befőttet. Felhasználására amerikai receptek sora áll rendelkezésre.

Nemcsak a megört, hanem a diószirup készítéshez felhasznált dióhéj is alkalmas további felhasználásra. Megszárított állapotban kell eltenni, és kerti sütögetéshez nemcsak a tüzelőanyagot adja, hanem füstje utolérhetetlen ízt ad a húsoknak, halaknak. Hogy ne égjen el gyorsan, hanem füstöljön, sütögetés előtt vízbe kell áztatni.

A fa kérgének belső, háncsos részéből sárga festék nyerhető ki.

Fája a legértékesebb hikori-keményfa. Lovas kocsikat készítettek belőle, szerszámokat (a fájából készült baltanyél Magyarországon is kapható), manapság leginkább sportszereket, és azt mondják, kosáráru is készül belőle.

Tüzelik is. Amerika korai európai telepesei főleg fűtőértékét értékelték, amit a szénéhez hasonlítottak. Külön értéke a füst illata, ezért húsárukat sokszor füstölnek vele. Faszenet is égetnek fájából.

Díszfaként városi környezetben is számításba jön, a városi körülmények nem károsítják. Kompakt megjelenése, széles piramis alakú koronája, levélárnyalata értékes díszfává teszik, főleg az őszi időszakban, amikor levelei aranybarnává válnak. Levelei későn hullnak. Szoliterként, csoportban, fasorban egyaránt mutatós. 1640 óta kultiválják. John K. felvétele (Agrihunt) a fehér hikori díszfakénti megjelenéséről:

(A technikáért elnézést, azt én rontottam el. Még így se fért rá három képre a fa.)

Előnyös tulajdonsága a fehér hikorinak, hogy még középkorú példányai is jól újulnak kivágás után, a kiterjedt gyökérrendszer számos erős tősarjban újítja meg a fát, amelyekből válogatás után újabb fa nevelhető. Hátránya a fajnak, hogy lassan nő.

Az emberi célú hasznosításán kívül más állatok számára is értékes. A fák tetején a szürke mókusok élnek meg termésén, a lehullottakat pedig nemcsak a fekete medvék, hanem földi mókusok, fehérlábú egerek és vadpulykák is fogyasztják, ez utóbbiak izmos begyükben roppantják meg.

Carya ovata késő ősszel:

Carya ovata télen:

A fehér hikori a Juglans-diókhoz hasonlóan juglont bocsát ki környezetébe, amely az arra érzékeny növényekre mérgező. Juglonkibocsátása azonban elmarad a feketedió vagy a vajdió hasonló hatása mögött.

Mexikói példányai gyengén termő, sziklás altalajú vidéken élnek.

Érdekesség, hogy a faj egyedei közé számító egyes példányokat újabban külön fajként írnak le. Találkozni a Carya carolinae-septentrionalis névvel, amit megkülönböztetésül egyes botanikusok javasolnak, míg mások ezeket a Carya ovata változatának tartják. Ennek a - mondjuk változatnak - a vesszői feketék, rügye kisebb, levélkéi keskenyebbek, diómérete kisebb. Szárazabb, lúgosabb talajokon él.

Nem baj, a DNS-vizsgálat mejd eldönti a rokonság fokát.

A C. ovata-nak a pekándióval létrejött hibridjeit úgyanúgy hikánnak nevezik, mint a C. laciniosa és a pekándió közti hibrideket. Mind értékes, diótermő kultúrnövény, a termesztési ismeretek között említem őket.

Carya pallida - Halvány hikoridió

Ezen kívül homoki (sandy) és halvány levelű (pale leaf) hikorinak is nevezik.

Az USA délkeleti részén található, főleg hegyek alján lévő homokos hordaléktalajokon, de magasabban a hegyekben is.

Nevét halványszürke, durva kérgéről kapta, de kérge néha sötétszürke is lehet, a dél felé néző oldalán pedig fekete, de mindig mélyen barázdált.

Alkata és kérge:

A fa 30 m magasságot érhet el. Ágai piros-barnák.

Vesszői karcsúak, kecsesek, végálló rügyei kisebbek, 4-11 mm-esek. A rügyeken vörösbarna rügypikkelyek vannak.

Levelei jellemzően halvány színűek, 30-60 cm-esek, a levélkék 3-10 cm-es levélnyél után kezdődnek. Leveleinek fonákoldali, bordaközi szőrcsomóiról ismerhető fel, amelyek a fiatal leveleken ezüstösek.


Diójának burka jellemzően vastag, ugyanakkor héja is vastag, kemény. Dióbelét, amely ehető, a régi indiánok fogyasztották.

Carya palmeri - Mexikói hikori

Elterjedése - ha ezt a néhány foltot elterjedésnek lehet nevezni - Mexikó Nuevo Leon, Tamaulipas és Vera Cruz tartományaira terjed ki, ahol meredek hegyoldalakon található.

A C. cordiformis-ra és a C. myristiciformis-ra hasonlít. Ragyogó sárga rügyei és sima fehéres kérge van.

Szárnyas termése vékony héjú (1 mm), dióbele tekervényes, keserű.

Nemesített fajtája, továbbá hibridje nem ismert.

Fel
Tovább