Vissza
Tartalomhoz

Carya illinoinensis - Pekándió

Jelenlegi tudományos nevét több alkalommal is Carya illinoensis-re akarták változtatni, pl. az 1969-es és az 1989-es nemzetközi botanikai kongresszuson is. A tudósok többsége is ezt használja. Manapság mindkét írásmód használatos, mindkettő különböző idejű botanikai kongresszusok döntésén alapul. Az illinoensis név korábbi, az illinoinensis pedig a jelenleg hatályos. De a pekánt minden nyelven megértik.

Régi nevei: Juglans illinoensis, Juglans pecan, Carya pecan, Carya olivaeformis, Carya oliviformis, Hicoria pecan.

A köznyelvben amerikai diónak is hívják (nogal americano), illinoisi diónak is (illinois nut), puhahéjú hikorinak is (soft shelled hickory).

Az USA déli részéből származik, a Mississippi és mellékfolyói mentén nagy területű őshazája van. Elszórt természetes előfordulása délnyugaton Mexikóig terjed. Texas állam hivatalos fájaként tartják számon.

Elterjedten termesztik. Mint említettem, az USA-ban az éves termésmennyiség mintegy 125.000 t. Nagy termelők ezen kívül Izrael, a Dél-Afrikai Köztársaság, Ausztrália, Egyiptom, Peru, Argentina és Brazília. Gazdasági jelentősége miatt részletesebben foglalkozom vele.

A pekándió közel 34 millió éve önálló faj.

A pekándió elterjedtsége az emberi tevékenységgel kapcsolatos. I.e. 7000 körüli ásatásokban még nem mutatható ki az emberi maradványok körül, de i.e. 6100-ból már igen (Baker-barlang, Texas), folyamatosan i.e. 3000-ig.

Paleobotanikai kutatások eredményeként ma már tudott, hogy az amerikai őslakos indiánok megjelenése előtt a pekándió elterjedése, természetes őshazája az Egyesült Államok területén belül is jóval kisebb területre korlátozódott, mint a mai elterjedése. Texas északi részére és Oklahoma déli vidékeire. Kultúrnövény, az ember terjeszti. Először az indiánok, majdnem az egész északamerikai kontinensen, majd az európai betelepülők. És ma már világszerte. A pekándió az embernek köszönheti karrierjét.

Mexikóban, Zaachila-ban, amely az olmékok vallási és világi központja volt, szintén megtalálták az ásatások során. Vad pekándió Mexikóban:

A Kolumbusz előtti indiánok számára a pekándió fontos téli élelemforrás volt. Úgy a vándorló törzsek, mint a letelepültek tudatosan terjesztették a pekándiót. Ma már evidenciának számít régészeti körökben, hogy az északamerikai kontinensen az emberi településnyomoknál mindig találni pekándió-maradványokat. A nomád indián törzsek szálláshelyein, amelyek temetkezési helyek is voltak, gyakran ültettek pekándió-fákat azért a kifejezett célért, hogy azok az elhalt ősök álmát vigyázzák.

A pekándió neve is indián eredetű, az algonkinok a könnyen, csak egy kővel törhető diókat nevezték így.

1762 óta termesztik. Amerikában már az első európai telepesek elkezdték a jobban termő, kedvezőbb tulajdonságú pekándió-fák kiválogatását. Azóta is a hivatalosan elismert mintegy 1000 fajta többségét amatőr kertészek állították elő.

Az első kereskedelmi célú pekándiószaporító csemetekertet Robert Prince hozta létre 1737-ben, New York közelében, Flushingban.

Feljegyezték, hogy Thomas Jefferson elnök Monticello-ban 1780-ban ültetett pekándiót, ami 1801-ben kezdett teremni. És 1786-ban pekándiót küldött George Washingtonnak, aki azokat Mount Vernonban ültette el. Ezek a fák ma is megcsodálhatók. Maga George Washington az említett Prince féle csemetekertet 1789 tavaszán kereste fel. A függetlenségi háború idején Washington tábornok gondoskodott róla, hogy a pekándiós csemetekert katonai védelmet kapjon, mint nemzeti érték.

Jefferson elnöksége idején Lewis és Clark megbízást kapott egy expedícióra, amelynek célja újabb, értékesebb pekándió példányok felfedezése volt.

1802-től kezdve nagy mennyiségű pekándió szaporítóanyagot exportáltak Amerikából, főleg Európába, de a nyugatindiai szigetekre is.

A pekándió nagyon hosszú életű diófa. Kétszáz éven át rendesen terem, és vannak ezer éves példányai is.

A pekándió éghajlat-igénye a mérsékelt égövre és az annál melegebb éghajlatú vidékekre terjed ki. A fajnak vannak északi és déli típusú változatai, a spontán változatok és ennek következtében a termesztett fajták is szinte számbavehetetlenek.

Környezeti igényei közül a mélyrétegű talajon kívül elsősorban a vizet kell kiemelni. Az altalajban állandó vizet igényel, ezért termőhelye a vízfolyások üledékes területeire, a folyók mentére terjed ki.

A legjelentősebb Carya-faj. Nagy növekedését, vitalitását, betegség-ellenállóságát az állandóan rendelkezésére álló vízre vezetik vissza.

Oszlopos, terebélyes alkatú, 30 m-re, de a Mississippi hordaléktalajos árterületén néhol 60 m-re is megnövő fa. A legnagyobb fák törzsének átmérője 3,5 m lehet, és széles gömbkoronát nevelnek. A 60 m magas fa koronaszélessége is eléri a 60 m-t.

Ágai feltörekvők, később a korona belsejéből kifelé irányulók.

Van szerencsém bemutatni a legnagyobb ismert ültetett pekándió-fát. Maryland, 1927. Mellmagasságban a körmérete 5,10 m, koronaátmérője 37,5 m, magassága ugyanakkora. (Diótermése elhanyagolható.) Hangsúlyozom, hogy ültetett, mert a "vad" fák között sok nagyobb van.

A pekándió kérge ha sima, szürke. Van laza kérgű is, színe lehet gesztenyebarna, piros csíkokkal színezve, vastag, barázdált, bordázott pl. ilyen a Stuart fajta kérge. A laza kéreg tele van áttelelő rovarokkal, gombákkal. Ez kedvezőtlen. A kéreg nem hámló.

Kérge:

Gyökérzónája a lombkorona átmérőjének kétszeresét is eléri.

Fiatal hajtása sima, de lehet pirosas szőrzete is, és gyakran vannak hosszúkás, narancsszínű lenticellái.

Rügyei közül érdemes megfigyelni, hogy az elsődleges hajtásrügy alatt másodlagos, harmadlagos is van, a tavaszi fagykár utáni újrahajtásra.

Gyakran hiányzik az igazi csúcsrügy. A pekándió rügyeit hengeresnek mondják, mert a pikkelylevelek annyira zártak. Az is előfordul, hogy rügypikkelyei nem fedik át egymást. Végül az is, hogy a legkorábban kihajtó típusok már az igazi tél beállta előtt ledobják pikkelyleveleiket.

A pekándió a mi diónkhoz hasonlóan tavasszal igen eltérő időpontban hajt ki, - jobbra az áprilisi kihajtás képe látható, - aminek ideje nemcsak a földrajzi elhelyezkedéstől, hanem a pekándiófa egyedi tulajdonságaitól is függ. Az Európában található júniusi kihajtású, úgynevezett Szent János-diókhoz hasonlóan a pekándiófák között is akad igen kései, mint amilyen a következő képen is látszik.

Levele:

Levele

Lombja júniustól októberig díszlik. Lombja egy hazai, egy törökországi és egy amerikai felvételen:



Levelei szárnyasak, változó számúak, 30-50 cm-esek. Az első éves csemete egyszerű leveleket hoz, a későbbiekben az összetett levelek levélkéinek száma 9-11-17, legfeljebb 23. A levélkék száma sok tényezőtől függ. A levélkék keskenyek, hosszúkásak, kihegyesedők, szélük kétszeresen fogazott, sarlósak, visszahajló csúcsúak, sötétzöldek. Hosszuk 10-20, szélességük 2,5-7,5 cm. Alakjuk a levélen belül is változhat. A csúcsi levélke hiányozhat. A levélkék alapi része legömbölyített lehet. A levelek fonákja valamivel világosabb.

A levelek fonákján mikroszkóppal pikkelyeket és szőröket lehet látni. Részletesebb vizsgálatok kiderítették, hogy a pikkelyek színe nagyságuktól függ.

A pekándió fotoszintézisét vizsgálva megállapították, hogy a fotoszintézis intenzitása a termés nagyságától függ. Termő években (és a termő vesszőkön) szemben a nem termőkkel, a szintetizált szerves anyagok mennyisége jóval nagyobb.

Nővirágai füzérben helyezkednek el, aprók, jelentéktelenek, sárgák, felállók. Barkái sárgászöldek, 7-8 cm-esek, lecsüngők, a vesszőn az előző évi levelek helyén nyílnak. A virágok tavasz végén, nyár elején nyílnak. Mint a közönséges diónak, a pekándiónak is megvan az a tulajdonsága, hogy az utódok változatossága, életképessége érdekében ugyanazon fán eltérő időben nyílnak a hím- és nővirágok, kiküszöbölve az önbeporzást, biztosítva az utódok sokféleségét. A pekándió fák többségén a nővirágok nyílnak előbb. Ez a hím-előző tulajdonság genetikailag domináns, a nő-előző virágnyílási formával szemben.

A pekándió tavaszi kihajtása:

Nővirág-füzére:

A pekándió porzós barkái:


Virágporát az Egyesült Államokban allergogénnek tekintik.

Virágzás után:

Termését 3-12 db-os fürtben hozza. Érési ideje leginkább október.

A szív alakú, mintegy 4 mm vastag zöld szárnyas burok éréskor négy részre hasad, a vékony, hosszúkás, feketével díszített barna ovális, 2,5-7 cm hosszú, 1,25-2,5 cm széles csonthéjban (keresztmetszete kör alakú) vörösbarna színű, kellemes ízű, ehető, magas olajtartalmú, értékes tápanyagokat tartalmazó bél van.

A dió burka más diófajokhoz hasonlóan festékanyagot tartalmaz, bár jóval kevesebbet, mint a közönséges dió vagy a feketedió.

Érésben:

Érett pekándió a fán:

Lombhullás után:

Diója, dióbele a legjobb a hikoridiók közül. A dióbél a héjban lazán helyezkedik el, a héj nem fogja. A bél többé-kevésbé 4 lebenyre osztható, hosszában erősen barázdált.

A pekándió törésének alapszabálya, hogy mindig a csúcs irányába üssük, roppantsuk.

Az ilyen, megcsavarható diótörőket állítólag a pekándió törésére találták ki:

A pekándiótörés képe (Pétervári Tamás felvétele):

Pekándióhéj:

A pekándió bele és a belőle darált pekánliszt:

100 g pekándió-bél 590-720 kcal energiát hordoz. Hogy ez mennyi? Amerikaiak kiszámolták. Két uncia pekándió több energiát tartalmaz, mint egy font faggyúmentes marhahús. Kéretik átszámolni.

A pekándióbél csúcsi része közelről:

Beltartalma - mondhatni - ugyanolyan értékes, mint a mi diónké. Koleszterint a pekándió bele se tartalmaz, de fólsavat igen.

Összetétele:

Olajában a palmitinsav aránya 3,3-7,0 %, sztearinsav 1,0-5,5 %, olajsav 51-88 %, linolsav 14-38 %, linolénsav 1-2 %.

A pekándióbél íze édesebb, teltebb, aromásabb még a közönséges dióhoz viszonyítva is - mondják. Szerintem nagyon hasonló a mi diónk ízéhez, szinte azonos vele. Csak kicsit lágyabb. És ugyanúgy hibája, hogy idővel avasodik.

Az igazi ínyencek a pekánbél héját is lehúzzák, úgy még jobb.

Speciális kiskéssel.

A pekándió olaja aranysárga, enyhén borostyán árnyalatú, íze telt, lágy, nagyon ízletes. Édesebb a közönséges dió olajánál, nagyon jól harmonizál a gyümölcsecetek ízével. Rizs, kukorica és búzaliszt alapú ételekhez jól megy, sajtokhoz, gombákhoz is.

A pekándió beléből készített "diótej" mint étkezési alapanyag levesek sűrítésére, kukoricából készült sütemények és kukoricakásák ízesítésére szolgált.

Elterjedt csemegedió. Közönséges dió vagy mogyoró helyett szokták használni süteményekben.

A pekándió a régi indiánok megbecsült élelmiszere volt. A dióból a cherokee-k "ga-nv-sti" nevű, általuk igen kedvelt italt is készítettek.

Olaját régebben szezonálisan fogyasztották, manapság kozmetikai cikkek készítésére is használatos.

Pekándiót az 1840-es évektől kezdve exportálnak Európába.

Itt egy régi, 1897-es recept, pekándiósaláta.

Hozzávalók 6 személyre:
1 csésze pekándióbél
1 db zellergumó
1 fej saláta
3-4 evőkanál majonéz vagy salátadresszing
só, bors

Törjük meg a pekándiót, válogassuk ki, sőt, vágjuk is kisebb darabokra a belét, amíg egy púpozott csészével nem lesz. A zellert finoman apróra vágjuk, a végét a levelekkel tegyük félre, díszítésnek. A zellert enyhén sózzuk meg. Keverjük össze a pekándió-béllel, és öntsük rá a dresszinget vagy majonézt. Salátaleveleket fektessünk a tányérokra, és merjük rá a zelleres-diós salátát. Zellerlevéllel díszítsük.

Ha hinni lehet a statisztikának, - szerintem nem lehet hinni, tisztelt statisztikus Kollégám, én már közelről is láttam statisztikusokat statisztikát készíteni, - a pekándiót

Néhány kép következik a pekándió süteménykénti, édességkénti felhasználásáról.

Kandírozott pekándióbél és egy mexikói édesség:

Pekándióból készült sütemények:

Terméséből fűszeres dió készíthető.

A közönséges dióhoz, a feketedióhoz és több más dióféle fához hasonlóan jellemző juglontermelő.

A dióhéj főzete összehúzó hatású (asztringens) gyógytea, leveléből is készíthető tea, gyógytea. Porrá tört levelén kívül a fa kérgét is gyógyhatásúként tartják számon.

A pekánliget önmagában is gyógyító, idegnyugtató hatású, amint az egy archív felvételről is sugárzik:

Termeszthető-e nálunk a pekándió?

Hogyne! Később erről is lesz szó.

A pekándió fája egy az értékes hikorifák közül, melyek között a szakértő szem se tud sokszor különbséget tenni. A képen bizonyítottan pekándió faanyaga látható:

Faanyagát nem tartják annyira értékesnek, mint a többi hikoridióét. Használata mégis sokrétű.

A pekándió az Egyesült Államok lakosainak egyik kedvelt fája. Bár Georgia állam az első a pekándió amerikai és világtermelésében, más amerikai államokban is széleskörűen elterjedt. Texasban 1919 óta az állam hivatalos fája, James Hogg kormányzó vezetésével nyilvánították annak, aki maga is ültetett pekándió-fákat.

Végül a hikánokról röviden. Bár az északamerikai erdők bennszülött fái, Amerikában is sokan vannak, akik nem ismerik őket.

A pekándióhoz szorosan hozzátartoznak azok a Carya-dió hibridek, amelyeknek egyik szülője a pekándió, a másik pedig valamelyik más Carya-dió. A hibridizálódást megkönnyíti, hogy a szülők kromoszóma-száma minden esetben 32. Három Carya-faj ismeretes, mint a hikánok létrehozója:

A hikánok felkutatása bő száz éve, 1880-1920 között élte fénykorát, amikor Kentucky, Indiana, Illinois, Iowa és Missouri erdeiből a hikánfajták tucatjait kutatták fel, és nevezték el. De sok a névtelen, ismert hikánfa is.

A hikánok iránti fokozott érdeklődést az magyarázza, hogy ezeknek a hibrideknek a diói vékonyabb héjúak, mint a hikoridiók, küllemre a pekándióra hajaznak, a dióbél íze a pekánra hasonlít, viszonylag magas bélarányuk van, és főleg, hogy északi termőhelyen, a pekándió elterjedésének északi határán jól teremnek.

A hikánfajták természetesen nem reprodukálhatók generatív úton, a fajták vegetatíve szaporíthatók. Érdekes kérdés viszont a hikánok diótermésének csíráztatása, továbbszaporíthatóságuk kérdése abból a célból, hogy a természetes változékonyságot kihasználva új, értékesebb hikánfajtákra bukkanjunk rá.

Ma már ezen a területen is van tapasztalat. A fő tapasztalat az, hogy - mint mindenféle hibrid esetében - a továbbszaporítás szinte eredménytelen. Sok hikánfajtával végzett próbálkozás után egy amerikai szakértő arra az eredményre jutott, hogy - fajtától függően - a csírázási, kelési arány 0,5-5 % között várható. (20 dióból egy, vagy 200 dióból egy.)

Amelyik mégis kikelt, a belőlük fejlődött növénykék a legkülönbözőbb küllemi jellegzetességeket mutatták. Nagy volt a szóródás a szülők irányába.

Dehát, bőven van tere a további próbálkozásoknak, hiszen az említett szakértő - Doglas Campbell - csak 26 hikán-hibridet vizsgált meg. Igaz, a legígéretesebbeket.

Fel
Tovább