Diófajta az, amit a különböző országok mezőgazdasági minősítő hatóságai diófajtaként ismertek el. Ez a legszigorúbb meghatározás. Már megengedőbb deffiníció, hogy diófajta az, amit szakemberek - kutatók, faiskolások, stb. - külön fajtának tekintenek. Végül - ez is gyakori, - egyes magánszemélyek is elneveznek egyes, szaporított klónokat, vagy akár csak egyes fákat is. Szóval, ha egy fajtanévvel találkozunk, helyesen tesszük, ha az adott diófajtával minél jobban megismerkedünk, mert csak így értékelhetjük jelentőségét, vagy potenciális lehetőségeit.

Egyes diófajtanevekre - pl. Piemontese - az ember csak legyint, a másikról rögtön tudja, hogy az nem egy fajta, hanem típus, pl. a Kaghazi a Közép-Kelet vékonyhéjú dióinak összefoglaló neve, de az olyanokról, mint a Lara, rögtön tudni kell, hogy bár több országban is jelen van, mégis egy meghatározott klón, jól leírt önálló fajta.

Minden növényfajtának fontos tulajdonsága az egyöntetűség, hasonlóság. Azért, hogy ha egy növényfajtáról beszélünk, annak fontos jellemzői a szakemberek és a nagyközönség előtt ismertek legyenek. Hogy - ha már beszélünk, - legalább tudjuk, hogy miről beszélünk.

Kétféle növényfajta van. Tájfajta, amelynek jellemző tulajdonságait a növényegyedek csak többé-kevésbé képviselik, egy tájegységre jellemzőek, és a dió esetében magról szaporodva is bizonyos egyöntetűséget mutatnak, illetve olyan fajta, amelynek egyedeit az ellenőrzött körülmények között végzett szaporítás során folyamatosan állítják elő, - a diófa esetében szinte kizárólag vegetatív úton, - és ezek az egyedek tulajdonságaikban azonosak.

A szaporítóanyag-felügyelőségek mint állami szervek a világon mindenhol egyformák. Vagyis hatóságok, és bár sokszor nem állnak a szakma magaslatán, ítéletük mégis döntő egy fajta létében, megítélésében. A hivatalos német fajtakísérleti telep egy vizsgálat alatt álló diófája Marquardt-ban:

A hivatalos elismerést sok-sok bírálat előzi meg. Szlovén fajtajelöltek küllemi bírálaton:

Az elismert diófajták túlnyomó többsége vegetatív klón, jól leírható jellemzőkkel. De nem elhanyagolhatók a tájfajták sem, ilyenek például az olasz Malizia és Bleggiana fajták.

Mivel a dió az északi félteke mediterrán és mérsékelt égöve alatt széleskörűen elterjedt, az egymástól erősen eltérő éghajlati körülményekhez a diótípusok különböző formái alkalmazkodtak. Külső megjelenésben a diófák között csak a szakértő szem tud különbséget tenni fajták szerint. Igen nagy viszont az élettani tulajdonságokban a fajták különbözősége.

Török és kaliforniai diófajták gyűjteménye:

Más gyümölcsfajokhoz képest a diónak specialitása, hogy nincs elterjedt világfajtája, mert minden termőhelyhez más diótípus (fajta) alkalmas, ha a biztonságos, jó termést tekintjük fontos szempontnak. Ebből a szempontból kérdéses, hogy a magyarországi termőhelyeket azonos termőhelynek vagy eltérő termőhelyeknek tekintjük-e. Mindkét vélemény mellett lehet megalapozottan érvelni. Saját véleményem az, hogy az Érden előállított, kipróbált, szaporított fajták az egész országban otthon érzik magukat, így telepítésük ajánlható.

A növényfajták (a dió is növény!) magyarországi hivatalos elismertetésének már közel 150 éves, tiszteletre méltó múltja van. A szervezet, a rendszer, az alkalmazott bírálati módszerek, az alaposság, szóval ezek a tényezők mind garanciái voltak, hogy a magyar diófajták közül amelyik állami elismerésben részesült, az felért egy állami kitüntetéssel.

Jók is a magyar diók.

Na, ebben a kérdésben most van egy nagy törés. A világszínvonalat meghaladó magyar elismerési rendszer már nem tartható fenn, alább kell adnunk, az EU-ban a gyengébb mezőgazdasági hagyományokkal rendelkező országokkal kell jogharmonizálnunk. Sajnos.

Ez annyit jelent, hogy az elismerésre bejelentett új fajtáknak mostantól nem kell azt bizonyítaniuk, hogy jobbak az eddigieknél, hanem csak azt, hogy különböznek az eddigiektől.

És személyi változások is történtek.

A legősibbnek és a legfontosabbnak a közép-ázsiai (a Kaukázus, Irán, Kirgiz- és Üzbegisztán, Kasmir diói, stb.) diók tekinthetők.

Iránban, ahol vadon is él, ma is általános a magról való szaporítás, így Irán a dió-gének valódi tárháza. Ennek a fajtacsoportnak a közös jellemzője a kiváló gyümölcsminőség és az igen nagyfokú fagyérzékenység. Viszont a napperzselésnek ellenállnak. Ennek a fajtakörnek a legelterjedtebb, értékes típusa a Kaghazi nevű papírhéjú dió, amely Kaliforniában további nemesítések alapját képezte.

Méltánytalanul nem említi még a szakirodalom se, hogy ebbe a fajtacsoportba tartoznak a világ legnagyobb természetes dióerdeinek diói is, a kirgiz diók, ahol tudósok a dió 300 változatát írták le (Blazer, 1998).

A többi fajtacsoporttól eltérően a középázsiai diófák erős szaporítószövet-aktivitást mutatnak. A diótermesztésben ez a tulajdonság a bujtásos szaporítás lehetőségében mutatkozik meg, a minőségi diófaanyag termelésében pedig az erős görcsképződésben, a görcsös faanyag rendkívüli rajzolatosságában.

A közép-ázsiai fajtakörhöz tartozónak tekinthető még a Törökország területén szelektált nagyszámú diófajta is, ott is hasonlóak az éghajlati tényezők.

Önálló fajtacsoportként tartják számon az Észak-Kaliforniában a termesztők - és később a kutatók - szelekciós munkája során kialakult fajtacsoportokat. Fő jellemzőjük, hogy téli fagytűrésük csak -10-12 C°-ig terjed. Ezek közül a legelterjedtebb az Eureka és a Hartley. Újabb kaliforniai diók: Chandler, Sunland, Tulare

Beszélnek mandzsúriai fajtacsoportról, mandzsúriai rasszról is, azonban ez erős tévedés. Úgy mondják, hogy a mandzsúriai fajtacsoportot a nagyfokú hidegtűrés, igen korai fakadási idő, a nagy, fürtös diótermés és a sötétebb színű, gyengébb ízű termés jellemzi.

Ezek a tulajdonságok azonban a mandzsúriai dióra (Juglans mandshurica) mint önálló diófajra vonatkoznak. A mandzsúriai dió a közönséges dió igen közeli rokona, vele jól hibridizálódik, és vegetatíve is kompatibilis. Ezért egyes, értékes tulajdonságaik alapján kiválasztott mandzsúriai diók a közönséges dió nemesítésében is szerepet kaptak.

Két, igen értékes típus került kiválasztásra.

Az egyik a csúcsrügy oldalrügyein is rendszeresen nővirágot és termést hozó típus, amelynek termőképessége lényegesen nagyobb a többi diótípusénál. Ennek a típusnak a francia diókkal való keresztezéséből előállított első ilyen fajta Kaliforniában a Payne volt, aminek további felhasználásával, keresztezésbe vonásával állította elő E. F. Serr, a Davis Egyetem nemesítője a kaliforniai új fajták egész sorozatát.

A másik értékes mandzsúriai változat oltási alany céljára alkalmas, jelenleg Manregian néven terjed.

Ha az amerikai, kaliforniai diófajtákat fogyasztói szempontból akarjuk a hazaiakhoz viszonyítani, feltűnik, hogy azok erősebb dióaromával rendelkeznek, míg az itthoniak íze kellemesebb.

Igen fontos fajtacsoportja a közönséges diónak a dél-franciaországi nagy múltú termesztés során kialakult sok értékes fajta és változat. Közös jellemzőjük az igen jó gyümölcsszerkezet és bélminőség, az átlagosan későbbi fakadási idő és nyugalmi állapotukban csak mérsékelt fagytűrés. Az 1900-as évek elején folytatott hazai honosítási kísérletek a hazai keményebb telek miatt nem vezettek eredményre, de termőképességben is jóval alulmaradtak az eredeti élőhelyükön szokotthoz képest.

Az átlagosan későbbi fakadási idő azonban kisebb magyarázatra szorul. A francia szakírókkal szemben én inkább úgy fogalmaznék, hogy termesztett diófajtáikra igaz lehet ez a megállapítás, de a természetes dió-populáció francia földön mutatja a legnagyobb szélsőségeket. Vannak szélsőségesen korán kihajtó magonc-egyedeik, ezekre a márciusi diófa (noyer de mars) elnevezést találták ki, és a végletesen későn, csak a nyári napforduló (június 21.) táján rügyező, virágzó diófáikat pedig noyer de la Saint-Jean, vagyis Szent János-diófáknak nevezik.

Végül a legnagyobb területen és a legváltozatosabb éghajlati viszonyok között alakult ki a diónak a kárpáti fajtakörhöz tartozó változatainak tömege. A kárpáti fajtakör változatai a Kárpátokon belül és kívül - Ukrajna, Lengyelország, Csehország, Németország területén - tenyésznek, de ide számíthatók a Kárpát-medencétől délkeletre eső vidékek diói, a szerb, román, bolgár és moldáv diók is. A diók között ezek a legváltozatosabbak, de közös jellemzőjük, hogy hidegtűrésük nagy, -30 C°-ig is terjedhet, Kanadában az innen származó dióknak -37-39 C°-ig terjedő fagytűrésről számolnak be. Továbbá jellemzően korai fakadásúak, és a dió-rasszok közül a kárpátiak a leginkább hajlamosak a megtermékenyülés nélküli, apomiktikus terméshozásra.

Szentiványi Péter úgy jellemezte a kárpáti rassz apomiktikus jellegét, hogy a termésen "szinte nem is lehet észrevenni, hogy a megporzás feltételei hiányoztak".

Ehhez a csoporthoz sok értékes fajta tartozik, amelyeket az érintett mintegy tíz ország nemesítői egymástól függetlenül, saját országuk dióállományából szelektáltak ki.

A kárpáti rassz ("carpathian walnut") elnevezés Kanadából származik, ahol a helyi diótermesztést a 20. század elején szó szerint a Kárpátokból, Lengyelországból begyűjtött diók elültetéséből indították meg. Később az Egyesült Államok északkeleti részén is így nevezték a Közép-Európából származó diókat.

Mint említettem, a diónak nincsenek világfajtái. Azok a termesztői és kutatói törekvések, amelyek értékes, idegen származású diófákat igyekeztek meghonosítani, nálunk is, a világ többi részén is eredménytelenek maradtak, illetve helyesebb úgy fogalmazni, hogy csak igen ritkán vezettek eredményre. Például Kaliforniában, ahol a közönséges dió nem volt őshonos, a világ minden tájáról betelepülő telepesek a legkülönbözőbb származású diókat próbálták honosítani, de ezek közül egyedül a francia Franquette honosítása járt sikerrel, igaz, Kaliforniában annak is helyi változata alakult ki.

A honosítás helyett a helyi magoncok szelekciója, valamint a nemesítői keresztezések eredményezték a helyi viszonyoknak leginkább megfelelő fajták megszületését. Mindenhol a világon, ahol diónemesítésről, diókultúráról beszélhetünk.

Megállapíthatjuk, a dió, mint egy adott fajta - gyakorlatilag egy dióegyed - az új termőtájakhoz rosszul alkalmazkodik. (Alkalmazkodóképességét utódainak változatosságával biztosítja.)

Honosítási kísérleteket az érdi kutatóintézet is végzett, nem is keveset. A Kaliforniában keresztezéssel előállított új fajtákat is, de a világ más részeiről származó jó diófajtákat is összehasonlító kísérletekbe vonták. Szentiványi professzor külön kiemeli, hogy az összehasonlító kísérletek sikerében nagy szerepe volt a korábbi kaliforniai vezető diókutatónak, Serr professzornak, akinek jóvoltából Magyarországra kerülhettek a korábbi és újabb kaliforniai diófajták.

A kísérletek végeredménye az volt, hogy a hazai természetes dióállományból kiválogatott diófajták hazai viszonyaink között jobbak, mint a világ legjobb diófajtái.

És viszont, a kaliforniai kutatóintézet is kipróbálta a legjobb magyar diófajtákat. Az eredmény az lett, hogy az idehaza szép termést produkáló A-117-es és M-10-es Kaliforniában nagy, rücskös lódió-termést növesztett, kevés béllel. Szóval, nem hálálták meg a jólétet.

Ennek ellenére igen sok országban nem tettek le a kutatók arról, hogy a világ más részein, hasonló éghajlati viszonyok között jól bevált fajták honosításával kísérletezzenek, még ma is. Valószínű, a honosítani kívánt diófajta eredeti termőhelyéhez hasonló éghajlaton nagyobb a honosítás sikere.

Például Törökországban, amely ország tengerparti vidékei és a tengerek felé nyíló folyóvölgyei mediterrán éghajlatúnak tekinthetők, szervezetten foglalkoznak a kaliforniai diófajták honosításával, török viszonyok közötti kipróbálásával. Kaliforniai diók Törökországban:

Diófajták honosításával nemcsak kutatók, hanem gyakorlati szakemberek is próbálkoztak. Balatonboglárra is behozták a francia, a kaliforniai és egyéb diókat, de az eredmény ugyanaz volt.

Némileg más a helyzet a szomszédos országok diófajtáival. A hasonló éghajlat alatt kipróbált fajták, mint a csehszlovák Jupiter, Mars, stb., vagy a romániai Sebeshelyi fajták nálunk is jól megélnek. Termesztési értékükről sok biztosat nem mondhatunk, de nem valószínű, hogy felülmúlnák a világviszonylatban is versenyképes hazai elismert fajtákat. Az osztrák és a szlovén diófajtáknál már az eltérő éghajlat is kérdésessé teheti a sikeres hazai alkalmazást.

2001-ben mezőgazdasági összeírás volt Magyarországon, ami az 1500 m²-nél nagyobb diósokat érintette. Valahol itt kezdődik az árutermelő kategória. Az ennél nagyobb területű diósokból 3150 ha-t találtak.

Legnagyobb területen a Milotai 10-et termesztik, 1200 ha-on. A második helyezett a magoncokból, valamint a csehszlovák és moldáv import fajtákból álló 900 ha-os vegyes csapat. Harmadik, 700 ha-ral az Alsószentiváni 117, negyedik 250 ha-ral a Tiszacsécsi 83. A többi hazai fajta összesen 100 ha-t tesz ki.

A hazai diófajtákat a külföldi diókkal együtt, abc-sorrendben tárgyalom. Több mint 400 diófajtát említek, de nem biztos, hogy mindegyik méltó rá. Mindenesetre ismerjük már, legyen fogalmunk róluk, ha halljuk. Még az is biztos, hogy a névsorban nemcsak hivatalosan elismert fajták vannak, hanem sok egyéb olyan, amelyeknek valaki valamilyen okból valamilyen nevet adott.

Nem említem a diófajták között a lódiókat, bár sokak kedvencei. A természetes dióállományokban a világon mindenhol felbukkannak a szokásosnál jóval nagyobb, tetszetős diót termő fák. Magyarországon lódiónak nevezik az ilyen diókat, de ilyen fajta hivatalosan nincs, sőt, tudomásom szerint nem hivatalosan se szaporít ilyen diót senki. Ennek az az oka, hogy a nagy dióméret csak egy jellemzője egy diófajta értékének. Ezek a diók sok más jellemzőben viszont elmaradnak a "normális" méretű dióktól. Például szinte általános, hogy ezekben a diókban a bél nem tölti ki teljesen a héjat, rosszabb a kihozatal. Stb.

Tisztelt Kollégám, van egy jó tanácsom a diófajták értékeléséhez. Tudvalevő, hogy fajtaleírásokat nemesítők, faiskolások és szakírók szoktak közzétenni. Itthon is, külföldön is. Az első kettőnek az az érdeke, hogy minél többet vegyenek a diócsemetéikből. A szakírók pedig sokszor nem értenek hozzá. Itthon se, külföldön se.

A most következő fajta-felsorolásban zömében én is ezekre a szakemberekre támaszkodtam. Úgy kell a leírtakat értelmezni, hogy a diófajták jó tulajdonságai vannak ismertetve. Mindazok a jellemzők, amelyek egy fajtánál nincsenek megemlítve, gyanakodnunk kell, hogy azokban az adott fajta nem jó. És akkor még nincs kiszűrve a szakírók esetleges tévedése.

Minden diófajtáról csak annyit írok, amennyit tudok róla.

Hogy hol találja tisztelt érdeklődő Kollégám a hazai diókat a felsorolásban? Javaslom, az A, M és T betűk alatt keresse elsősorban. És van még néhány ezeken kívül is.

Jó tanulmányozást!
A B C D E F G H I J K L M N O P Q R S T U V W X Y Z

---------------------------------------------- Vissza------------------------------------- Tovább